Kérdések Franciaországnak: Nizza apropóján

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

84 embert megölt, százakat pedig megsebesített a piti ügyeiről ismert Mohamed Lahouaiej Bouhlel tunéziai állampolgár, amikor többtonnás teherautójával a békésen ünneplő nizzai tömegbe hajtott július 14-én, a francia nemzeti ünnep estéjén. E sorok írásakor még nem tudjuk biztosan, hogy a rendőrség a rendezvény biztosításakor mindent megtett-e, amit megtehetett. Azt is csak találgatjuk, hogy pontosan milyen (egyoldalú vagy kétoldalú) kapcsolatban állt az elkövető a merényletet magára vállaló Iszlám Állammal vagy más iszlamista terrorszervezettel.

Mindenesetre a franciák ismét súlyos terrortámadásban elesett polgártársaikat gyászolják (másfél éven belül immáron harmadszor), s a politikai elit ezúttal azt vitatja, hogy a nemzeti egységnek vagy a felelősségről szóló vitának van itt az ideje. A kormányoldal a nemzeti egységet és a gyászt támogatja, az ellenzék viszont – megtörve a gyászidőszakot – máris elkezdte a vitát arról, hogy a polgárjogokat korlátozó rendkívüli állapot kellős közepén, a rendőrséget lefárasztó szakszervezeti tüntetések után terhel-e valakit felelősség a történtekért. A jelenlegi helyzetben egyébként ez politikailag teljesen racionális a francia ellenzék részéről, nem hiszem, hogy akár a republikánusoknak, akár a Nemzeti Frontnak politikai kára származna az egység felrúgásából.

Már csak azért sem, mert a feltett kérdések teljesen jogosak, s biztos vagyok benne, hogy sok francia fejében megfordulnak mostanság. Persze igaza van Manuel Valls miniszterelnöknek és másoknak, amikor azt mondják, hogy nincsen teljes biztonság, de az eddigi ismereteink arra utalnak, hogy rafináltabb rendőrségi és helyszínbiztosítási módszerekkel ez a konkrét merénylet talán megelőzhető lett volna (a kormány azzal érvel, hogy a merénylet elkerülhetetlen volt). Ugyanakkor valóban legyünk óvatosak, várjuk meg a vizsgálat végét, hiszen a rendőrség képviselői is vitatkoznak azon, hogy hogy juthatott be Bouhlel az ünneplő tömeg közé.

cartedesejourMohamedLahouaiejBouhlel

Bouhlel sajtóban keringő tartózkodási engedélye (forrás: Twitter)

Bár a 2017-es elnökválasztás közelsége nem kedvez a józan vitának (a nem józan vita pedig minden bizonnyal a Nemzeti Front malmára hajtja majd a vizet), azt hiszem, valóban itt az ideje annak, hogy Franciaország feltegyen magának néhány nagyon fontos kérdést. Nem mondom, hogy ezeket a kérdéseket a francia elit még soha nem tette fel (egy részüket igen, lásd például a TEV számára írt korábbi cikkeimet itt és itt), de nem hoznám ide őket, ha az elit már megtalálta volna az olyannyira szükséges válaszokat. A nizzai merénylet kapcsán felmerül pár új kérdés is – s ha a kormányzó elit nem hajlandó beszélni róluk, akkor Marine Le Pen Nemzeti Frontja fogja megtenni (és a hétvégi Front-megnyilvánulások teljesen világossá teszik, hogy Le Pen érzi és ki is használja a kínálkozó lehetőséget).

Szerintem az alábbi kérdésekről kell politikai (és nem szakpolitikai) vitát folytatnia a francia elitnek, lehetőleg minél szélesebb körben, az érintetteket is bevonva, lehetőleg minél előbb:

  1. Milyen bevándorláspolitikára van szükség a nem EU-s országból származók esetében? Érdemes-e még határozottabban képzettség és végzettség alapján szelektálnia, „agyelszívnia” a munkanélküliséggel birkózó, a munkásságát egyfajta bizonytalanságban, kétségbeesésben találó Franciaországnak? Milyen legyen az egykori gyarmatokkal a viszony, s hogyan kezelje Franciaország bevándorláspolitikája a szerteágazó rokoni kapcsolatokat, melyek saját állampolgárai és az egykori gyarmatok állampolgárai között fennállnak? Helyes-e az, hogy olyanok is szabályosan franciaországi területen maradhatnak, akiknek meggyűlt a bajuk az igazságszolgáltatással? Az hiszem, ez a vita valamilyen formában elkerülhetetlen lesz, hiszen ezúttal az elkövető nem francia állampolgár volt, noha kezdetben mindannyian ezt hittük.

  2. Mennyi embert tud biztosan és elfogadható körülmények között fogadni Franciaország? A Malek Boutih szocialista képviselő nevével fémjelzett Boutih-jelentés már pedzegette az „abszorpciós képesség” problémáját, mint ahogy azt is, hogy az érkezőknek tiszteletben kell tartaniuk a francia értékrendet. Ám kérdés, hogy ebből mi következik, hiszen az úgynevezett „bevándorlók” jelentős része már francia állampolgár, sőt, született francia állampolgár, vagyis francia. (Az is egy hálás vitatéma, hogy még mindig állampolgári alapon nézik-e a franciák a nemzetet.) A tunéziai merénylő személye se feledtesse el velünk, hogy a terrorizmus szempontjából nem a frissen érkezők a leginkább veszélyesek, hanem a sokadik generációs, identitásukat vesztett, nem is feltétlenül vallásos, lázadó „bevándorlógyerekek”. Sőt, már utóbbi sem feltétlen kritérium, más vallású és neofita iszlamistát is jócskán találnak a hatóságok. A franciaországi integráció egyébként a nagy tömegeket nézve sikeresnek tűnik, legalábbis a számok alapján, viszont több generáción keresztül valósul meg, miközben a nagy tömegeket nem érintő kudarcok, mint a bűnözés, a radikalizálódás, a lemorzsolódás stb. mindenki számára láthatóak, a francia polgárok/szavazók egy jelentős részét zavarják. Ahogy az integrációban résztvevőket is frusztrálhatja, hogy ők már a francia középosztályt tekintik vonatkoztatási csoportnak, s nem azt figyelik, hogy a szülőkhöz, nagyszülőkhöz viszonyítva mit értek el. Ezekről a kérdésekről is nyíltan kellene beszélni, s nemcsak parlamenti bizottságok és kutatói irodák mélyén.

  3. Miként lehetne bevonni a muszlimok szélesebb közösségét a radikalizmus megelőzésébe, a francia iszlám kialakításába, sőt, a francia politikai életbe? Miközben a muszlimok a maguk körében fellépnek az iszlamizmus ellen, a laikus államról, az iszlámról és a muszlim kisebbségről szóló nagypolitikai vitákban ritkán vesz részt a közösség – már ha az esti tévés bevágásokat az utca emberéről nem számítom. A francia laikus eszmény ugyanis olyannyira magánügynek kezeli a vallást, hogy valahol elképzelni is furcsa ennek a módját, bár a muszlimokat tömörítő CFCM megalapítása mindenképpen egy lépés a közösség képviseletének megszervezése felé. Igaz, egy nem szervezett vallás képviseletének a megszervezése önmagában nem válasz a feltett kérdésre… Ez azért fontos, mert amíg a muszlim közösség nem lesz aktor a francia politikában, addig eszköz lesz az opportunista és kevésbé opportunista politikusok kezében jobb- és baloldalon egyaránt (nem véletlen az, hogy a baloldal viszonya a muszlim közösséghez és a bevándorlókhoz időről időre felmerül és vitákat generál, hiszen a közösség választójoggal rendelkező tagjai inkább baloldali kliensnek számítanak – legutóbb például azért kritizálták a francia külügyminisztert, mert Libanonban a Hezbollah politikai szárnyával is tárgyalt, ami ugyan az Európai Unióban nem számít terrorszervezetnek, de az Arab Ligában, az Öböl-menti Együttműködési Tanácsban és Izraelben igen).

  4. Végezetül jöjjön a legnehezebb dió: elég-e a francia köztársasági gondolat formális egyenlőség-eszménye ahhoz, hogy a leszakadó, vagy magát kirekesztettnek érző vallási, etnikai csoportok és osztályok megtalálják helyüket a Köztársaságban? Elfogadható-e, hogy gazdag és szegény, kapcsolatokkal rendelkező és kirekesztett ugyanazokat a formális jogokat és szolgáltatásokat kapja, vagy ez éppen a különbségek megmerevedéséhez, a mobilitás blokkolásához vezet? (Pierre Bourdieu oktatással kapcsolatos kutatásai óta tudjuk, hogy a válasz a megmerevedés.) Változtathat-e mindezen Franciaország anélkül, hogy felrúgná saját egyenlőségelvű, a polgárokat individuumként, jogokkal és kötelességekkel bíró egyénként tekintő értékrendjét? Nézhet-e a Francia Köztársaság csoportként olyan sérülékeny csoportokra, amelyekre az érintettek és mások is csoportként néznek? Vagy ez már önmaga megcsalása lenne? Tud-e bárki segíteni a kirekesztett csoportoknak anélkül, hogy ezzel a radikális jobboldalt, vagy más kirekesztő csoportokat táplálna?

Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő, politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). Egyetemi tanulmányai alatt eltöltött egy évet a párizsi Sciences Po-n, az Eötvös Collegium tagja volt, illetve nemzetközi kapcsolatokat hallgatott a Mathias Corvinus Collegiumban. 2019-ben szerzett doktori fokozatot (PhD) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A Milton Friedman Egyetem adjunktusa, a www.franciapolitika.com szerkesztője.

A szerző további írásai itt olvashatók