Bejegyzés

Az ablakon kidobott nő esete felzaklatta a francia zsidó közösséget

Soós Eszter Petronella írása. További cikkeit itt találja.

Egy 27 éves muszlim fiatalember kidobott az ablakon egy 65 év körüli zsidó asszonyt – a szomszédját – a párizsi 11. kerületben. A borzasztó eset annyira felzaklatta a francia zsidóságot, hogy a párizsi főügyész is fogadta a közösség vezetőit, hogy tájékoztassa őket a nyomozás állásáról. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem antiszemita bűncselekményről van szó, vagy legalábbis az antiszemita indíték nem bizonyítható. A közösséget ez azonban a legkevésbé sem nyugtatja meg.

La rue Vaucouleurs dans le XIe arrondissement de Paris (forrás: Google Maps)

A hatóságok által kisebb bűncselekmények miatt ismert tettes nem tűnt teljesen beszámíthatónak a cselekmény elkövetésének pillanatában, keringő hírek szerint akár marihuánát is fogyaszthatott, letartóztatása után azonnal pszichiátriai vizsgálat várt rá. Egyes információk szerint dühöngése során nem válogatott a „potenciális áldozatokban”: egy másik emeleten élő mali családot is megpróbálhatott megtámadni, mielőtt a zsidó asszony halálát okozta volna.

A közösség egy része egyértelműen antiszemita cselekményként kezeli az ügyet már az első pillanattól kezdve, hatalmass sebességgel terjedt, hogy Sarah Attal-Halimi gyilkosa muszlim radikális volt, aki behatolt a hálószobájába és „Allah Akbar” kiáltások közepette meg is szúrta, mielőtt kidobta volna az ablakon.

A Crif, a francia zsidó intézmények reprezentatív tanácsa Facebook-oldalán nyilvánosan jelezte, hogy ezeket az információkat ellenőrizte, és nem tudja megerősíteni, más közösségi vezetők és sajtóhírek inkább a bizonytalanság és az információhiány húrjait pengették. A közösség radikálisabb szervezetei szerint viszont a hatóságok elhallgatásáról lehet szó, e feltételezés szerint tudniillik a hatóságok nem akarják a radikális jobb malmára hajtani a vizet két héttel az elnökválasztás első fordulója előtt.

A francia sajtó egy cikke megjegyezte, hogy miközben a zsidó közösség különböző fórumain Halimi asszony halála hatalmas érdeklődésre tart számot, az országos sajtó alig tárgyalja az ügyet, és a politikai vezetők is hezitálhatnak: ha a közösséggel tárgyalnak erről az ügyről, akkor azzal azt üzenik, hogy az egész közösséget érintő, azaz antiszemita gyilkosságról van szó.

A zsidó szervezetek vezetőinek találkozóján – melyre pár nappal a gyilkosság után végül sor került – a párizsi főügyész az antiszemita motivációt nem tudta alátámasztani bizonyítékokkal. Ez azonban nem csökkenti az aggodalmakat – az információhiány és a motiváció körüli bizonytalanság nemcsak ebben az isetben, hanem minden hasonló esetben hozzájárul a találgatásokhoz és a félelem erősödéséhez. A hírek szerint az áldozat emlékére rendezett séta is rendkívül feszült hangulatban zajlott.

Miközben az elemzőnek nem dolga igazságot tenni az ügyben (hiszen maga is információhiánnyal küzd), azt mindenképpen meg kell jegyeznie, hogy az eset egyértelműen tanúskodik arról, hogy milyen hangulatban van a francia zsidóság, milyen félelmek, aggodalmak, kételyek mozgatják. És arról is képet kaphatunk, hogy az elmúlt évek merényletei fényében a fizikai biztonságáért joggal aggódó francia zsidóság bizalma milyen könnyen meginoghat a köztársaság intézményeiben, a hatóságokban, az igazságszolgáltatásban. Márpedig ha valami aggasztó lehet a közösség jövője, franciaországi megmaradása szempontjából, akkor ez mindenképpen az, hiszen a zsidó közösség és a köztársaság szövetségét semmiféle kétség nem övezi hosszú évtizedek óta.

Botrány egy fiatal külvárosi író ordenáré tweetjei körül

Soós Eszter Petronella politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). 2014-ben szerzett abszolutóriumot az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A kortárs gaulle-izmusról szóló doktori disszertációját várhatóan 2015-ben védi meg. Kutatói és oktatói munkái mellett politikai tanácsadóként dolgozik.
További elemzések a szerzőtől: www.sooseszter.com

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

24 éves, újságíró, író, az oly sokszor szidott külvárosból tört ki és népszerű: ezt lehetett tudni a francia Mehdi Meklatról, aki írótársával, Badroudine Saïd Abdallahhal ért el sikereket. Sikereket, egészen addig, amíg az internet bugyraiból elő nem kerültek Meklat antiszemita, homofób és rasszista tweetjei, amelyek teljesen új megvilágításba helyezték a a dolgokat.

(A teljesség igénye nélkül álljon itt pár idézet a különféle sajtótermékekben keringő példák közül: „jöjjön Hitler megölni a zsidókat”, „sajnálom, hogy meghalt Bin Laden”, „a fehérek dögöljenek meg minél előbb”, „éljenek a buzik, éljen az AIDS Hollande-dal” stb.).

A fiatal szerző, aki korábban a France Internek is dolgozott, később azt mondta, hogy 19-20 éves korától egy elképzelt figura (Marcelin Deschamps) nevében tweetelt, sőt, tudatosan provokált, tesztelte a határokat. Mint mondta, ma már a saját identitása kezeli a fiókját (persze, hiszen így kerültek elő ezek a tweetek). A szokásos „valaki feltörte a fiókomat, miközben részeg voltam”-védekezés ezúttal tehát elmaradt, igaz, az alteregó-dolog is kreatív, tekintve, hogy egy tudatos felhasználó tudja, a már nem kívánt korábbi tweetek alapvető jellemzője, hogy törölhetők… erre Meklat csak a botrány kitörése után jött rá, de akkor neki is állt a feladatnak rendesen, ugyanis mintegy 40 000 üzenetet törölt.

A régi tweetek nyilvánosságra kerülése után özönlöttek az elhatárolódások, a Meklatnak interjút adó és vélhetően jó kapcsolatot ápoló volt igazságügyi miniszter Christina Taubirán keresztül a fiatalember kiadójáig bezárólag mindenki fontosnak tartotta a megszólalást (a baloldali Libération szerint a provokáció ismert volt, és az a kérdés, hogy miért most lett polémia belőle, a Mediapart nevű szintén baloldali honlap pedig úgy vélekedett, hogy a fasiszták és jobboldaliak tönkre akarják tenni, amit Meklat képvisel).

A New York Times az esetről szóló beszámolójában idéz egy kormányzati forrást, aki szerint Meklat viselkedése valóban ismert volt, és szakmai környezetében nem tartották fontosnak a dolgot – ami azért elég érdekes dolog (hogy ez igaz lehet, arról a homofób tweetekkel célzott Caroline Fourest is beszámolt, aki kollégája volt a szóban forgó fiatalembernek). A Times of Israel pedig megjegyezte, hogy Meklat erkölcsi bukása a francia-arab együttélés egyik szimbólumának a bukását is jelenti.

Politikai értelemben pedig megint a klasszikus probléma merül fel, amivel elsősorban esetünkben a baloldal egy részének van elszámolni valója: attól, hogy valaki bizonyos értelemben társadalmi kirekesztettség áldozata, még nem biztos, hogy egyben a tolerancia és a békés együttélés bajnoka is, vagy ne támogatná verbálisan vagy máshogy egyéb kisebbségi csoportok kirekesztését…

Nemzeti Front: az ördög a részletekben lakik

Soós Eszter Petronella politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). 2014-ben szerzett abszolutóriumot az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A kortárs gaulle-izmusról szóló doktori disszertációját várhatóan 2015-ben védi meg. Kutatói és oktatói munkái mellett politikai tanácsadóként dolgozik.

Soós Eszter Petronella politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). 2014-ben szerzett abszolutóriumot az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A kortárs gaulle-izmusról szóló doktori disszertációját várhatóan 2015-ben védi meg. Kutatói és oktatói munkái mellett politikai tanácsadóként dolgozik.
További elemzések a szerzőtől: www.sooseszter.com

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

A Nemzeti Front (FN) híres ördögűzési (enyhülési) stratégiája kapcsán sokszor elmondtam már, hogy egy egész pártot nehéz lecserélni pár év alatt a pincétől a padlásig, bár Marine Le Pen elnökké választása óta alapvetően tudatosan dolgozik ezen. Egyelőre nincs teljes többsége a párton belül. ezért lehetséges az, hogy Marine Le Pennek időről időre harcolnia kell olyan párttagokkal, vagy akár középszintű pártvezetőkkel, akik még nem értették meg, hogy az új FN-ben nem illik rasszistának és antiszemitának lenni.

Emlékezetes, hogy Marine Le Pen egyik első pártelnöki akciója az volt, hogy kizárt egy neonáci karlendítéssel parádézó párttagot, később pedig magától az alapítótó tiszteletbeli elnöktől, a holokausztot negligáló papától, Jean-Marie Le Pentől is megszabadult. Utóbbi persze nem az erkölcsi felháborodástól, hanem inkább a jó stratégiai érzéktől vezetve történt, hiszen az idősebb Le Pen a korábbi nyilatkozataihoz képest sok újdonságot nem mondott (a két politikus viszonya azóta is fura, politikai értelemben perben állnak, de Jean-Marie Le Pen azért egy jelentősebb kölcsönnel mégis megtámogatta lánya 2017-es elnökválasztási kampányát).

Az elmúlt napokban ismét több hasonló „kellemetlenséget” is kezelnie kellett a Nemzeti Front vezetésének.

Kiderült például, hogy Franck Sinisi, az FN egyik helyi képviselője egy február 27-i fontaine-i önkormányzati ülésen nevetve azt mondta, be kellene gyűjteni a romák aranyfogait, hogy azok árából etessék és szállásolják el őket. Kifejtette továbbá, hogy a romák (román) királyának még a vécélehúzója is aranyból van. A Nemzeti Front az információ napvilágra kerülése után etikai vizsgálatot indított a képviselő ellen (igaz a párt főtitkára egyúttal humornak, igaz, ízléstelen humornak is minősítette a képviselő tettét, ami azt mutatja, a párt azért igyekezne a dolog jelentőségét csökkenteni).

Pár nappal korábban pedig az okozott komoly felhördülést, hogy a Nemzeti Front nizzai (!) vezetője, Benoît Loeuillet egy titkos felvételen holokauszt-tagadó kijelentéseket tett, amellett érvelt ugyanis, hogy nem annyian, nem úgy haltak meg a Soá során, ahogy azt állítják. Utóbbi – az áldozatok számának vitatása – jellegzetes holokauszt-tagadó toposz. A Front az ő esetében is megindította az etikai eljárást, és fenyegető, hogy tette miatt akár a párttagságát is elveszítheti.

Az ördögűzési stratégia ellenére tehát mondhatnánk: a Nemzeti Front esetében az ördög még mindig a részletekben lakik. Az Élysée elé masírozó Marine Le Pen egyik legnagyobb stratégiai kihívása, hogy meg tudja-e értetni az egész szervezettel, pincétől a padlásig, hogy új rend van érvényben (és akkor az olyan esetekről még nem is beszéltünk amikor a jelölt kampánynak a munkatársaival kapcsolatban merül fel, hogy antiszemita lehet).  Egyelőre úgy tűnik, az elnök nem képes az utolsó tagig bezárólag kontrollálni a szervezetet – igaz, az is kérdéses, hogy ez elvben mennyire lehetséges.

Miről szól a burkini-vita?

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

A világsajtó komoly érdeklődéssel figyeli a francia burkini-vitát, illetve azoknak az önkormányzati tiltásoknak a sorsát, amelyek e ruhadarab használatát korlátozzák. Egy dolog biztos: az iszlám franciaországi helyzetével kapcsolatos vita ismét a nők öltözködése kapcsán érte el politikai csúcspontját. A nyolcvanas évektől a kétezres évekig a fejkendő, majd később a teljes testet és az arcot is fedő burka, most pedig a burkini kapcsán vitáznak a politikusok, de a háttérben meghúzódó téma ugyanaz: az iszlám helye a francia társadalomban. A polémia tehát nem új, beleilleszkedik a korábbi viták sorába. És még nincs vége.

Ezúttal nem a közszolgáltatásokat (oktatási, egészségügyi szolgáltatásokat) igénybe vevő nők viseletéről van szó, mint a fejkendő esetében, s ez a viselet nem is takarja a teljes arcot, minta burka esetében. Vagyis a biztonsági szempont nehezen hozható fel ellene: a burkini talán semmivel nem kockázatosabb, mint egy szép, széles, bélelt télikabát, amelyet mindenki hord alkalomadtán.

Burkini

Burkini

A burkini – és annak tiltása – ezért inkább szimbólum. Arról szól, hogy a franciák miként kívánnak az iszlám franciaországi megjelenésére, beilleszkedési kísérletére reagálni, mit gondolnak róla, hogy viszonyulnak hozzá. Hogy mennyire nem maga a ruhadarab maga a kérdés, az bizonyítja, hogy egy strandon az önkormányzati rendeletek felhatalmazásával, annak tudatában már egy sima fejkendőt hordó nőt is „megtaláltak” a rendőrök, noha erre valóban semmi jogalapjuk nem volt.

A politikai érvek között nem könnyű rendet rakni.

A (kulturális) liberálisok számára nem kérdés, hogy a burkini viselete nem politikai vitatéma, hiszen mindenkinek joga van azt hordani, amit csak akar, akkor, amikor csak akar, különösen, ha azzal a közrendet nem veszélyezteti. A vallásszabadság hívei továbbá a burkini tiltásában a vallásszabadság korlátozását látják, annak tiltását, hogy a nő szabadon élje meg a vallását úgy, hogy közben a nyilvános térben is megjelenik, azaz nem barikádozza el magát a magánszférában.

A feministák egy része is ebből az irányból közelíti a kérdést: számukra a burkini tiltása ugyanúgy a női viselkedés férfi-kontrollját jelenti, ahogy a burka vagy más viselet hordásának elvárása. A különbség csak az, hogy az egyik oldalon muszlim férfi-fundamentalisták, a másik oldalon pedig fehér férfiak akarják megmondani a nőknek, hogy hogy jelenhetnek meg a közterületen. A közös elem, érvelnek, hogy a nő döntése, döntési szabadsága másodlagos. Ugyanakkor a feministák sem egységesek az ügyben, hiszen egyes radikális feministák – például Elisabeth Badinter – szerint fejkendőt hordani nem más, mint alávetni magunkat a szolgaságnak, és ez akkor is elvetendő, ha „önként” (értsd: kulturális nyomásgyakorlásnak, a szokásoknak engedelmeskedve) történik. A burkini kapcsán tört már ki erről egy baloldali belvita Franciaországban, erről beszámoltam korábban a TEV oldalain.

Ha végignézzük az iszlámmal és a muszlim női viseletekkel kapcsolatos francia vitákat, azt látjuk, hogy azok során folyamatosan zajlik a laikus állam újra- és átértelmezése – s a mostani francia helyzet megértése szempontjából ez kulcskérdés. Az 1905-ös törvény ugyanis „csupán” még arról rendelkezik, hogy az államot és az egyházat szét kell választani, s az állam képviselőinek, ilyen minőségükben eljárva semlegesnek kell lenniük vallási kérdésekben. A látható vallási jelképek iskolai tiltása azonban már egy teljesen új elem volt a laikus állam értelmezésében, hiszen az immáron már az állampolgártól várta el egy közszolgáltatás – kötelező – igénybe vétele során, hogy semleges legyen és ne nyilvánítsa ki vallási hovatartozását. A burka későbbi tiltása ugyan formálisan közbiztonsági érvekre hivatkozva (is) történt, de nem nehéz meglátnunk benne a tendencia újabb elemét: ismét megmondta a törvényhozó, hogy az állampolgár mit tehet és mit nem tehet, amikor megjelenik a közterületen. A burkini-vita, ha tetszik, a vallásgyakorló polgár közterületen való megjelenésének újabb korlátozása a közérdekre és a politikai közösség egységére hivatkozva, a laikusság elvárásának újabb kiterjesztése. Az önkormányzatok ezúttal meghatározták, hogy a polgár kifejezheti-e vallásos meggyőződését, miközben strandol.

A burkini-vita nemcsak az iszlámról, hanem a francia laikus kontextusról, és az országban megfigyelhető vallási feszültségekről is szól tehát. Nem véletlen, hogy az amerikai zsidó magazin, a Forward képmutatással vádolt meg egyes francia rabbikat a burkini-tiltás támogatása miatt, mondván, a zsidó nők éppúgy eltakarják a fejüket, mint a muszlim nők, hol hát a különbség? Az amerikai laikus állam szempontjából persze a burkini-tiltás szimpla iszlamofóbia – mint láttuk azonban, a francia kontextus ennél kicsit bonyolultabb, no meg komoly előzményekre nyúlik vissza.

Hogy a burkini tiltása jó vagy rossz, azt nem az elemzőnek kell megmondania, mert a fentiekből látszik: ez értékválasztás kérdése. Az elemzői kérdés inkább az, hogy nem játszik-e ezzel – vagyis az értékrendjéhez való kőkemény ragaszkodással, a laikus ethosz folyamatos kiterjesztésével – a radikálisan laikus Franciaország éppen a fundamentalisták, az iszlamisták kezére? Mint tudjuk, az ISIS – és általában a fundamentalisták – stratégiája az, hogy a muszlimokat áldozatnak állítják be, szembefordítják a többségi társadalommal, kihasználják az elnyomás jeleit, s kialakítják a támadás → reakció → viktimizáció → támadás ördögi körét. Márpedig a burkini tiltását első látásra és a polgár szempontjából nehéz mással magyarázni, mint azzal, hogy az iszlámot mint életmódot felfogó vallásosságot, a vallásukat így megélő muszlim állampolgárokat a Francia Köztársaság nem tartja kompatibilisnek a saját laikus értékrendjével. Mi lehetne jobb táptalaja a radikális uszításnak, mint ez az érzet? A kérdés (ha más nem is) mindenképpen megfontolandó. Egyébként Anouar Kbibech, a muszlim szervezeteket tömörítő CFCM elnöke maga is arra hivatkozva üdvözölte az Államtanács döntését, hogy a polémia a terroristák kezébe ad érveket.

Bár az Államtanács a vonatkozó rendeletek egy részét megsemmisítette, nem gondolom, hogy a történetnek vége. Manuel Valls úgymond „beleállt a vitába”, ha kellett, a politikai iszlamizmus megjelenésének tételezte a burkinit, ha kellett, a New York Times cikkeivel vitatkozott, ha kellett, saját minisztereivel polemizált, Nicolas Sarkozy pedig már egyenesen alkotmányt módosítana, hogy a tiltásnak legyen alkotmányos-jogi alapja. A volt elnök közben azt is javasolja, hogy a látható vallási jelképeket ne csak az állami szférában, hanem a vállalatoknál is tiltsák be, ami újabb lépés lenne a laikus elvárások kiterjesztésében.

A tétek egyértelműen emelkednek, hiszen előválasztási és elnökválasztási kampány következik. Nem lennék meglepve, ha írásos törvényjavaslatok és alkotmánymódosítási javaslatok is hamarosan előkerülnének a fiókból. Azon sem, ha ezek egy részét el is fogadnák.

Szavazhat-e zsidó Le Pen pártjára?

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

Az idősebb Le Penhez és pártjához, a Nemzeti Fronthoz (FN) kapcsolódó legjelentősebb „márkajellemző” évtizedeken keresztül az antiszemitizmus és a rasszizmus volt. Jean-Marie Le Pen még távoztában is zsidózással múlatta az időt, sőt, éppen ez volt 2015-ös eltávolításának az ürügye. Idősebb Le Pen nyíltan és mindenki által tudottan antiszemita, ellentétben Marine Le Pennel, akiről még Roger Cukierman, a zsidó szervezeteket tömörítő Crif akkori elnöke is azt találta mondani 2015 elején, hogy személy szerint őt – pártjával ellentétben – feddhetetlennek tartja antiszemitizmus-ügyben.

Marine Le Pen

Marine Le Pen

Tény, ami tény, a Marine Le Pen-féle új FN meglepően nyíltan keresi – főleg immáron a republikanizmusra hivatkozva, radikális iszlám elleni fellépés és a védelem ígéretével – a francia zsidó szavazók kegyét. Persze ez néha nehézkes és ellentmondásos az amúgy is merev francia laikus rendszerben, mert az iszlamofóbia vádját sem szívesen veszi magára az FN: amikor például Marine Le Pen a fejkendő és a kipa betiltásáról beszélt 2012-ben, kijelentette, hogy a fejkendővel ellentétben a kipa semmiféle gondot nem okoz Franciaországban, s csak az egyenlőség miatt kéri ezt a „kis áldozatot” a francia zsidóktól.

2016 áprilisában az a hír járta, hogy az FN egyik vezetője – formálisan a párttól függetlenül – létrehoz egy szatellit egyesületet (Union des Patriotes Francais Juifs), amely kifejezetten a zsidó szavazók megszólításával foglalkozik – 2017-re, az elnökválasztásra gondolva és készülve. Erről az új szervezetről és az FN zsidóság körében kifejtett erőfeszítéseiről még az amerikai zsidó magazin, a Forward is cikket közölt, „volt antiszemitának” titulálva a pártot, ami talán jelzi, mennyire meglepő dologról van szó, noha már Marine Le Pen idejében sem ez volt az első ilyen zsidókat megszólító szervezeti kísérlet.

Bár a Crif korábbi elnöke megértő volt Marine Le Pennel, szervezete valójában nem szereti az FN-t. Sőt, nem is ápol jó viszonyt a párttal, rendszeresek az oda-vissza üzengetések. Az FN idén kritizálta, hogy nem kapott meghívást az elhíresült éves vacsorára, és hogy a Crif nem tartja tiszteletben „a politikai pluralizmust”. Roger Cukierman viszont nyíltan közölte, nincsen kedve meghívni Jean-Marie Le Pen örököseit, és amúgy sem ő „a Nemzetgyűlés”. Pár órával később az FN már azt mondta, nem is akarna részt venni egy olyan vacsorán, amelyet egy antidemokratikus, a bázisától, vagyis a zsidóktól elszakadt szervezet rendez. Ami sokat elmond arról, hogy az FN hogy látja a zsidó szervezeteket, amelyeket retorikailag szembeállít a valóságot megélő „egyszerű zsidókkal”.

A tavaly decemberi regionális választás időszakában a Crif az FN elleni szavazatra szólított fel. A francia zsidóság vezetői a két forduló között meglehetősen egyértelmű választ adtak a címben feltett kérdésre: az FN republikánus fordulata ellenére sem tekintik elfogadható pártnak az FN-t, és arra biztatták a francia zsidóságot, hogy ne szavazzanak a szélsőjobbra. Ekkortájt maga Roger Cukierman azt fejtegette, hogy zsidóhoz méltatlan az FN-re szavazni, a párt múltja és jelenleg is ott lévő aktivistái miatt (akikről időről időre elő lehet szedni mindenféle antiszemita kellemetlenségeket, hiszen egy teljes párt lecserélése és átnevelése még egy olyan tehetséges hatalomtechnikusnak sem lehetséges röpke 4-5 év alatt, mint Marine Le Pen).

Ettől függetlenül még tény, hogy egyre több zsidó szavaz az FN-re. 2002-ben és 2007-ben a zsidó szavazók, bár erősen jobboldaliak voltak, még jóval a nemzeti átlag alatt szavaztak az FN elnökjelöltjére, Jean-Marie Le Penre. 2012-ben viszont már csak éppen egy kicsivel maradtak az FN-jelölt Marine Le Pen nemzeti átlaga alatt: akkor a magukat zsidónak valló megkérdezettek 13,5%-a mondta azt, hogy Le Penre szavazott. Ez az országos átlag 17,9%-nál csak egy kicsivel kevesebb.

És egyébként nemcsak a zsidók között sikerül a növekedés: a házas meleg párok 33%-a a regionális választás első fordulójában ugyancsak az FN-t választotta. Melegként az FN-re szavazni – nos, ez legalább annyira szokatlan, mint zsidóként az egykori nácik utódpártjára voksolni. Ám éppen ez mutatja, hogy a Marine Le Pen-féle radikális populizmus mennyiben más, mint a papa-féle nyers rasszista uszítás, mennyivel ügyesebben vonja bűvkörébe azokat, akik joggal tartanak a radikális iszlamizmustól. És éppen ez kell, hogy sugallja a politikai ellenfelek számára, hogy az elhatárolódás-nácizás politikai stratégiájának immáron megvannak a maga hatékonysági korlátai.

Zsidó áldozatokon vitatkoznak a franciák

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

A nizza merényet és a katolikus pap meggyilkolása után a francia muszlim közösség látványosan kiállt a terrorizmus és az iszlamizmus ellen. E kiállás leginkább idézett – és valóban megható, szimbolikus – pillanata az volt, amikor muszlimok mentek vasárnapi misére, hogy kifejezzék szolidaritásukat a katolikus közösséggel. Ám legutóbb csúszott egy kis hiba is a szolidaritási gépezetbe.

A hétvégén 42 francia muszlim személyiség a francia iszlám újraépítéséért és újraszervezéséért lépett fel a Journal du Dimanche-ban. Az egyébként erősre és egyértelműre sikerült szöveg aláhúzza, hogy itt az ideje franciaként és muszlimként megszólalni, mert a vallás nem magánügy többé, az iszlám közüggyé vált. A nyilatkozat erőteljesen támadja a muszlimok (nyilván a CFCM) jelenlegi országos irányítását, mely a szerzők szerint alkalmatlan arra, hogy kontrollálja az eseményeket. Generációváltásra van szükség, mondják, mert a muszlimok nagy része fiatal (és ugye tudjuk, hogy az iszlamista propaganda őket fenyegeti a leginkább). A szöveg aláírói szerint fel kell éleszteni a tíz éve tetszhalott Francia Iszlámért Alapítványt, melynek célja az lenne, amit a neve is mutat. A finanszírozásához a muszlim közösség álláspontjuk szerint hozzájárulna.

A zsidó közösségeket összefogó Franciaországi Zsidó Intézmények Reprezentatív Tanácsának (Crif) azonban feltűnt, hogy a szövegben említett terrorcselekmények között a szerzők nem említették meg a 2012-es toulouse-i merényletet és a Charlie-merényletek egyikét, a Hyperkacher-boltban történt mészárlást sem, noha ezeknek a támadásoknak az áldozatai zsidók voltak, s az antiszemita motiváció sem volt elhanyagolható. A Crif „sokat mondó” „szelektív memóriának” tételezte a dolgot, és felszólította a szerzőket, hogy végezzék el a szükséges tisztázást.

Bariza Khiari

A francia főrabbi, Haïm Korsia a szöveg olvastán döbbenetének adott hangot, és azt mondta, hogy ha szándékos a kihagyás, az súlyos, de még súlyosabb, ha tudattalanul történt. Később azonban tweetben üdvözölte a tisztázó aláírókat, különösen Bariza Khiari párizsi szenátor asszonyt. Azt a Khiari szenátort, aki egyébként – a Crif Facebook-oldalának tanúsága szerint – a Crif elnökével, Francis Kalifattal is hosszan beszélgetett az ügy után.

A franciaországi zsidóság aggodalma és felháborodása természetesen nem nélkülözi az alapot, így a találkozón minden bizonnyal bőven lehetett miről beszélni: egyrészt az iszlamizmusnak és a radikális iszlámnak gyakran kísérő eleme az antiszemitizmus, másrészt a francia muszlim közösségben is komoly kihívás az antiszemitizmus visszaszorítása.

Ami viszont a nyilatkozatban felvetett alapítvány ügyét illeti, Anouar Kbibech, a CFCM, a muszlim tanács vezetője hétfőn bejelentette, hogy létrejön egy új országos alapítvány, melynek feladata a mecsetek építése és működtetése lesz – a fedezet pedig a halal ételeket gyártók által fizetett díj lesz. Vagyis a sokak által felvetett „halal-adó” mégiscsak megérkezett a francia iszlám finanszírozási rendszerébe… de ez már egy másik történet.

Kérdések Franciaországnak: Nizza apropóján

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

84 embert megölt, százakat pedig megsebesített a piti ügyeiről ismert Mohamed Lahouaiej Bouhlel tunéziai állampolgár, amikor többtonnás teherautójával a békésen ünneplő nizzai tömegbe hajtott július 14-én, a francia nemzeti ünnep estéjén. E sorok írásakor még nem tudjuk biztosan, hogy a rendőrség a rendezvény biztosításakor mindent megtett-e, amit megtehetett. Azt is csak találgatjuk, hogy pontosan milyen (egyoldalú vagy kétoldalú) kapcsolatban állt az elkövető a merényletet magára vállaló Iszlám Állammal vagy más iszlamista terrorszervezettel.

Mindenesetre a franciák ismét súlyos terrortámadásban elesett polgártársaikat gyászolják (másfél éven belül immáron harmadszor), s a politikai elit ezúttal azt vitatja, hogy a nemzeti egységnek vagy a felelősségről szóló vitának van itt az ideje. A kormányoldal a nemzeti egységet és a gyászt támogatja, az ellenzék viszont – megtörve a gyászidőszakot – máris elkezdte a vitát arról, hogy a polgárjogokat korlátozó rendkívüli állapot kellős közepén, a rendőrséget lefárasztó szakszervezeti tüntetések után terhel-e valakit felelősség a történtekért. A jelenlegi helyzetben egyébként ez politikailag teljesen racionális a francia ellenzék részéről, nem hiszem, hogy akár a republikánusoknak, akár a Nemzeti Frontnak politikai kára származna az egység felrúgásából.

Már csak azért sem, mert a feltett kérdések teljesen jogosak, s biztos vagyok benne, hogy sok francia fejében megfordulnak mostanság. Persze igaza van Manuel Valls miniszterelnöknek és másoknak, amikor azt mondják, hogy nincsen teljes biztonság, de az eddigi ismereteink arra utalnak, hogy rafináltabb rendőrségi és helyszínbiztosítási módszerekkel ez a konkrét merénylet talán megelőzhető lett volna (a kormány azzal érvel, hogy a merénylet elkerülhetetlen volt). Ugyanakkor valóban legyünk óvatosak, várjuk meg a vizsgálat végét, hiszen a rendőrség képviselői is vitatkoznak azon, hogy hogy juthatott be Bouhlel az ünneplő tömeg közé.

cartedesejourMohamedLahouaiejBouhlel

Bouhlel sajtóban keringő tartózkodási engedélye (forrás: Twitter)

Bár a 2017-es elnökválasztás közelsége nem kedvez a józan vitának (a nem józan vita pedig minden bizonnyal a Nemzeti Front malmára hajtja majd a vizet), azt hiszem, valóban itt az ideje annak, hogy Franciaország feltegyen magának néhány nagyon fontos kérdést. Nem mondom, hogy ezeket a kérdéseket a francia elit még soha nem tette fel (egy részüket igen, lásd például a TEV számára írt korábbi cikkeimet itt és itt), de nem hoznám ide őket, ha az elit már megtalálta volna az olyannyira szükséges válaszokat. A nizzai merénylet kapcsán felmerül pár új kérdés is – s ha a kormányzó elit nem hajlandó beszélni róluk, akkor Marine Le Pen Nemzeti Frontja fogja megtenni (és a hétvégi Front-megnyilvánulások teljesen világossá teszik, hogy Le Pen érzi és ki is használja a kínálkozó lehetőséget).

Szerintem az alábbi kérdésekről kell politikai (és nem szakpolitikai) vitát folytatnia a francia elitnek, lehetőleg minél szélesebb körben, az érintetteket is bevonva, lehetőleg minél előbb:

  1. Milyen bevándorláspolitikára van szükség a nem EU-s országból származók esetében? Érdemes-e még határozottabban képzettség és végzettség alapján szelektálnia, „agyelszívnia” a munkanélküliséggel birkózó, a munkásságát egyfajta bizonytalanságban, kétségbeesésben találó Franciaországnak? Milyen legyen az egykori gyarmatokkal a viszony, s hogyan kezelje Franciaország bevándorláspolitikája a szerteágazó rokoni kapcsolatokat, melyek saját állampolgárai és az egykori gyarmatok állampolgárai között fennállnak? Helyes-e az, hogy olyanok is szabályosan franciaországi területen maradhatnak, akiknek meggyűlt a bajuk az igazságszolgáltatással? Az hiszem, ez a vita valamilyen formában elkerülhetetlen lesz, hiszen ezúttal az elkövető nem francia állampolgár volt, noha kezdetben mindannyian ezt hittük.

  2. Mennyi embert tud biztosan és elfogadható körülmények között fogadni Franciaország? A Malek Boutih szocialista képviselő nevével fémjelzett Boutih-jelentés már pedzegette az „abszorpciós képesség” problémáját, mint ahogy azt is, hogy az érkezőknek tiszteletben kell tartaniuk a francia értékrendet. Ám kérdés, hogy ebből mi következik, hiszen az úgynevezett „bevándorlók” jelentős része már francia állampolgár, sőt, született francia állampolgár, vagyis francia. (Az is egy hálás vitatéma, hogy még mindig állampolgári alapon nézik-e a franciák a nemzetet.) A tunéziai merénylő személye se feledtesse el velünk, hogy a terrorizmus szempontjából nem a frissen érkezők a leginkább veszélyesek, hanem a sokadik generációs, identitásukat vesztett, nem is feltétlenül vallásos, lázadó „bevándorlógyerekek”. Sőt, már utóbbi sem feltétlen kritérium, más vallású és neofita iszlamistát is jócskán találnak a hatóságok. A franciaországi integráció egyébként a nagy tömegeket nézve sikeresnek tűnik, legalábbis a számok alapján, viszont több generáción keresztül valósul meg, miközben a nagy tömegeket nem érintő kudarcok, mint a bűnözés, a radikalizálódás, a lemorzsolódás stb. mindenki számára láthatóak, a francia polgárok/szavazók egy jelentős részét zavarják. Ahogy az integrációban résztvevőket is frusztrálhatja, hogy ők már a francia középosztályt tekintik vonatkoztatási csoportnak, s nem azt figyelik, hogy a szülőkhöz, nagyszülőkhöz viszonyítva mit értek el. Ezekről a kérdésekről is nyíltan kellene beszélni, s nemcsak parlamenti bizottságok és kutatói irodák mélyén.

  3. Miként lehetne bevonni a muszlimok szélesebb közösségét a radikalizmus megelőzésébe, a francia iszlám kialakításába, sőt, a francia politikai életbe? Miközben a muszlimok a maguk körében fellépnek az iszlamizmus ellen, a laikus államról, az iszlámról és a muszlim kisebbségről szóló nagypolitikai vitákban ritkán vesz részt a közösség – már ha az esti tévés bevágásokat az utca emberéről nem számítom. A francia laikus eszmény ugyanis olyannyira magánügynek kezeli a vallást, hogy valahol elképzelni is furcsa ennek a módját, bár a muszlimokat tömörítő CFCM megalapítása mindenképpen egy lépés a közösség képviseletének megszervezése felé. Igaz, egy nem szervezett vallás képviseletének a megszervezése önmagában nem válasz a feltett kérdésre… Ez azért fontos, mert amíg a muszlim közösség nem lesz aktor a francia politikában, addig eszköz lesz az opportunista és kevésbé opportunista politikusok kezében jobb- és baloldalon egyaránt (nem véletlen az, hogy a baloldal viszonya a muszlim közösséghez és a bevándorlókhoz időről időre felmerül és vitákat generál, hiszen a közösség választójoggal rendelkező tagjai inkább baloldali kliensnek számítanak – legutóbb például azért kritizálták a francia külügyminisztert, mert Libanonban a Hezbollah politikai szárnyával is tárgyalt, ami ugyan az Európai Unióban nem számít terrorszervezetnek, de az Arab Ligában, az Öböl-menti Együttműködési Tanácsban és Izraelben igen).

  4. Végezetül jöjjön a legnehezebb dió: elég-e a francia köztársasági gondolat formális egyenlőség-eszménye ahhoz, hogy a leszakadó, vagy magát kirekesztettnek érző vallási, etnikai csoportok és osztályok megtalálják helyüket a Köztársaságban? Elfogadható-e, hogy gazdag és szegény, kapcsolatokkal rendelkező és kirekesztett ugyanazokat a formális jogokat és szolgáltatásokat kapja, vagy ez éppen a különbségek megmerevedéséhez, a mobilitás blokkolásához vezet? (Pierre Bourdieu oktatással kapcsolatos kutatásai óta tudjuk, hogy a válasz a megmerevedés.) Változtathat-e mindezen Franciaország anélkül, hogy felrúgná saját egyenlőségelvű, a polgárokat individuumként, jogokkal és kötelességekkel bíró egyénként tekintő értékrendjét? Nézhet-e a Francia Köztársaság csoportként olyan sérülékeny csoportokra, amelyekre az érintettek és mások is csoportként néznek? Vagy ez már önmaga megcsalása lenne? Tud-e bárki segíteni a kirekesztett csoportoknak anélkül, hogy ezzel a radikális jobboldalt, vagy más kirekesztő csoportokat táplálna?

Zsinagógából lesz mecset Marseille-ben

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

Marseille városközpontjában, az I. kerületben áll egy elhagyott, graffitivel mocskolt épület, amely 1962-től egészen mostanáig az Or Thora zsinagógaként volt ismert. Ahogy azonban a zsidó közösség tagjai más, gazdagabb városrészekbe költöztek, a zsinagóga gyakorlatilag elvesztette funkcióját, hiszen hívek már alig-alig látogatták. Az épület ugyanakkor már nem sokáig áll üresen, hamarosan ismét megtelik élettel, ugyanis mecset, vagyis muszlim imahely lesz belőle: az egykori zsinagóga épületét a város vezető rabbijának és más közösségi vezetőinek a tudtával és beleegyezésével 400 000 euróért eladták a muszlim közösség Al Badr egyesületének.

A BBC tudósítása szerint a zsidó híveket az üzlet nem rázta meg különösebben, de a dolgok nem jó irányba mennek a városban, amennyiben a két közösség a költözések és a városon belüli mozgások miatt egyre inkább elkülönül fizikailag egymástól és egyre kevesebb a találkozási lehetőség (ami további lehetőség a radikalizmus számára). Ráadásul az antiszemitizmus miatti félelem és néhány erőszakos ügy már eddig is nagyon komoly felekezetközi feszültségeket okozott. A Crif területi vezetője (aki maga sem ellenzi az eladást) valószínűleg nem véletlenül fejezte ki abbéli reményét, hogy az új mecsetben már csak a hely szelleme miatt sem kerül sor antiszemita hergelésre. A prefektúra azt ígérte, hogy figyelemmel kíséri a fejleményeket és az új mecset működését.

A „zsinagógából mecset”-sztorit zsigerileg könnyű úgy értelmezni, hogy a marseille-i zsidó közösség zsugorodik és a muszlim közösség elfoglalja a helyét. Valójában azonban itt nem erről van szó. Éppenséggel a marseille-i zsidó közösségről azt olvasni, hogy kifejezetten virágzik, 30 év alatt például 26 zsinagógát építettek a városban, majdnem megduplázva azok számát. Inkább arról van ebben az esetben szó, hogy a mintegy 70 000 fősnek becsült marseille-i zsidóság (bár Franciaországban mindenféle vallási és etnikai adattal óvatosan kell bánni) az idők során áttelepedett a gazdagabb, illetve antiszemitizmus szempontjából kevésbé veszélyesnek tartott környékekre, magára hagyva a városközpontot.

A Le Figaro szerint ezzel a demográfiai átalakulással a háttérben zsidó közösség már sokallta a 250 fős zsinagóga fenntartásának a költségét és a rabbi fizetését, különösen a hívek időnként tucatnyi számához képest. A szomszédos muszlimok viszont gyakran az utcára kényszerültek, mivel nem fértek el a saját mecsetükben péntek esténként (a városban a becslések szerint 220 000 – 250 000 ezer muszlim él, 25-70 000 közé tehető a vallásgyakorlók száma). Így tehát az igények találkoztak, és az üzlet megköttetett. A zsinagógát eddig működtető egyesület, az Or Thora az üzleten keresett 400 000 eurót egyébként arra fogja használni, hogy egy másik, a zsidó közösség által immáron sűrűbben lakott kerületben új zsinagógát alapítson.

Az Or Thora zsinagóga (forrás: La Provence)

Az két közösség között megkötött üzlet ugyanakkor azért mégiscsak érdekes, mert sokaknak eszükbe juttatta Dalil Boubekeur-nek, a párizsi nagymecset vezetőjének és a CFCM elnökének tavalyi felvetését, miszerint az elhagyatott (keresztény) templomokat át lehetne alakítani mecsetté, ahol erre igény van. Igény márpedig van, mert a marseille-i muszlim közösség nem az egyetlen, amely péntekenként az utcára kényszerül (amiért aztán természetesen komoly támadásokat kell elszenvednie a közrendért és az utcaképért aggódóktól, no meg a szélsőjobb híveitől, akik idegenkednek az utcai imádság látványától – egyébként nem teljesen alaptalanul, hiszen a francia szabályozásban a vallásgyakorlás jogának egyetlen korlátja a közrend fenntartásának igénye, amit persze sokféleképpen lehet értelmezni az ember aktuális politikai hangulata függvényében…).

Az is kérdés, hogy a Marseille város önkormányzata mit szól ehhez a üzlethez, a szerződés dolgában ugyanis vétójoga van. Korábban már szóltam ezen oldalakon a francia szekuláris állam iszlámmal kapcsolatos új dilemmáiról. Ha van ennek a marseille-i a történetnek általános tanulsága, akkor ismét a szekuláris állam francia modellje környékén kell keresgélni: vajon van-e egyáltalán köze két vallási közösség egyetértésben megkötött megállapodásához egy (a laikus államot megtestesítő) önkormányzatnak, és ha igen, miért? A hírek szerint ugyanis a muszlim közösség több épületvásárlási próbálkozását akadályozta már a marseille-i önkormányzat. Nem lényegtelen információ ez sem, amikor tudjuk, hogy jelenleg a – szociális problémákkal is küzdő – francia muszlim közösség fér hozzá a legkevésbé hazai, nemzetbiztonságilag is „kóser” avagy „halal” forrásokhoz, amelyek a közösség normális működését biztosíthatnák.

Szekuláris állam – de pontosan milyen?

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

Amikor állam és egyház szétválasztásáról beszélünk, gyakran elfelejtjük, hogy azt sokféleképpen meg lehet oldani. A szigorú francia modell csak az egyik lehetséges változat – méghozzá talán az egyik leginkább radikális. Ezt a francia modellt sokan és gyakran vádolják, hogy nemcsak szétválasztja az államot és az egyházat, hanem egyenesen vallás- és hitellenes, amennyiben a saját eszméjét és laikus értékrendjét kívánja a hit helyébe állítani (ez a – nem teljesen alaptalanul emlegetett – jelenség szorosan összefügg a francia köztársasági eszmével).

Laikus, de tényleg egyenlő?

A francia laikus modell, az 1905-ös rendszer a zsidóság, a protestánsok és a katolikusok számára már nem kérdés: „megszokták” és „megtanulták”, hogyan működik. A szekuláris állam átalakításának problémája nem miattuk merül fel újra és újra, hanem az iszlám megjelenése miatt, mely tagadhatatlanul hátrányból indul a többi vallási közösséggel szemben, noha mára Franciaország második legnagyobb, legtöbb hívet tömörítő vallásáról van szó (akik 1905-ben a „területen voltak”, kaptak épületeket és egyéb javakat használatba, az iszlám azonban nem, a finanszírozási tiltás viszont ugyanúgy érinti a később érkezőket, mint a korábban megtelepülőket).

Ráadásul ahogy haladunk előre az időben, az 1905-ös törvény értelmezése úgy radikalizálódik. Ez különösen megfigyelhető az elmúlt 25 évben: már nemcsak az államra vonatkoztatják a „laikusság” követelményét, hanem az (elsősorban muszlim) állampolgárra is. Vagyis neki is laikusnak kell lennie, vallási életét szigorúan a privát szférában kell megélnie. Erről az eredeti értelmezésben nem volt szó. Különösebb meglepetést ennek ismeretében nem okoz, hogy a legújabb fejkendő-vitában való felszólalás után Manuel Valls miniszterelnök azt is felvetette, hogy a fejkendő viselését nemcsak a közoktatásban, hanem a felsőoktatásban is be kellene tiltani.

A praktikus problémákból aztán következik a „felügyelet” problémája: egyesek azt mondják, inkább finanszírozzuk és szervezzük meg a „francia iszlámot”, mint hogy külső erők pénze és igényei szervezzék meg, s tegyük ezt akár a „modellünk” megváltoztatása árán is. Ez magyarázza azt a tudatos „szervezési” törekvést, amelyet Nicolas Sarkozy belügyminisztersége alatt is láthatunk, és amelynek eredményeképpen végül létrejött egyfajta muszlim ernyőszervezet az országban (a korábban már általam is többször emlegetett CFCM). Vagyis vannak, akik valamilyen formában visszatérnének az 1905 előtti „kontroll” modellhez, amely lehetővé tette az állam számára, hogy direktebb módon beleszóljon az egyházak életébe és működésébe.

A szekuláris államról szóló vita most ismét napirendre került, miután a Brookings két kutatója felvetette a Foreign Affars hasábjain, hogy az iszlamista radikalizmus mértékének Franciaországban és Belgiumban köze lehet a szekularizmus radikális modelljéhez, a franciás politikai kultúrához (ahhoz például, hogy Belgiumban és Franciaországban számos olyan tiltást vezettek be az elmúlt években, amelyek elsősorban a muszlim közösséget érintik). Előzetes (!) kutatásaik azt mutatják ugyanis, hogy a legmagasabb szunnita radikalizmust felmutató országok közül négy frankofón ország, aminek alapján azt feltételezik, hogy a franciás politikai kultúra állhat a jelenség hátterében. Ugyanakkor nem hallgatják el a városiasodás és az ifjúsági munkanélküliség jelentőségét sem.

Azonban nemcsak a francia laikus állam, mint modell érdekes ezen a téren. Más tényezők is műkdhetnek itt: a napokban jelent meg egy volt szocialista képviselőnő könyve, aki nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a baloldal helyi szinten választási okokból olyan iszlamistákkal paroláz, olyan megegyezésekbe (akár ügyes finanszírozási sémákba) is belemegy politikai okokból, amelyekbe nem kellene, amelyek a radikalizmus megtelepedését segítik. A könyv nem elsősorban a tartalma miatt érdekes, az érvek ismertek, hanem azért, mert szimbóluma annak, hogy a felszín alatt Franciaországban már folyamatban van egy lassan komoly tabukat döntögető vita arról, hogy hogy nézzen ki a laikus állam, milyen viszonyban legyen az iszlámmal, és hol húzza meg a határokat (ebben az is segít, hogy már a pápa is elmondta erről a véleményét).

Noha egyelőre nem tudjuk, hogy a francia szekuláris állam modellje pontosan milyen viszonyban van a muszlim radikalizmussal, sejtéseink, előzetes adataink már vannak, és azok alapján is fontos beszélni a témáról.

Ha a végletekig csupaszítjuk a dolgokat, akkor franciák előtt nem kisebb dilemma áll, mint az, hogy hajlandók-e évszázados berendezkedésüket megváltoztatni, alakítani az újonnan érkezett muszlimok (a muszlim hitű francia polgártársak!) integrálása kedvéért.

Nehéz ügy. A találós kérdés megoldása jó mulatság biztos nem lesz, kemény munka még lehet.

Divat, bojkott, feminizmus: az iszlámról vitázik Franciaország

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

A női jogokért felelős francia minisztert, Laurence Rossignolt néhány napja arról kérdezték, mit gondol azokról a nemzetközi divatcégekről, amelyek speciális muszlim női kollekciókat készítenek „nemzetközi ügyfeleiknek”. A miniszter válaszának legemlékezetesebb része szerint a fejkendőt hordó muszlim nők éppen olyanok, mint annak idején a rabszolgaságot támogató „négerek”.

Rossignol rabszolgaságra vonatkozó gondolatmenetét sokan támadták, olyan feministák vagy esélyegyenlőségi szervezetek tagjai is elhatárolódtak tőle, akik egyébként alapvetően egyetértenek azzal, hogy a fejkendő hordása a nők egyfajta alacsonyabb rendűségét és elnyomását jelképező dolog. Mondanom sem kell, az iszlamofóbia, a rasszizmus, a rabszolgaság, a feminizmus körül ezek után súlyos purparlé alakult ki. Volt, aki szerint ez egyszerű piaci kérdés, nem kell túllihegni, voltak, akik szerint a nők szabadságában áll eldönteni, hogy mit akarnak hordani, mások viszont radikálisan „beleálltak” az ügybe.

A radikális laikus filozófus, Élisabeth Badinter például – bár maga is kritizálta a „néger” szó használatát – Laurence Rossignol védelmére sietett. Ő egyenesen azt mondta, a nőknek bojkottálniuk kell azokat a cégeket, amelyek kiszolgálják az efféle divatigényeket, amivel még jelentősebbé tette a vitát (beszólt ráadásul az iszlamo-baloldaliaknak, az iszlám és a baloldal közös híveinek – ez külön kiverte a biztosítékot).

Elisabeth Badinter (forrás: The Guardian)

Badinter annak a radikális véleményének is hangot adott, hogy nem nevezheti magát feministának az, aki a fejkendő-hordást támogatja.

(Itt fontos megjegyezni, hogy a fejkendő témája egyébként is napirenden volt már Franciaországban, hiszen az is egy friss hír, hogy az Air France egyes stewardessei nem hajlandóak a hamarosan újrainduló iráni járaton dolgozni, mert leszálláskor nem akarnak kötelező fejkendő-hordásra kényszerülni – a cég végül hozzájárult, hogy Teheránba csak olyan nők repüljenek, akiknek nincsen ezzel bajuk.)

A fejkendő-téma akkor érte el a csúcsát, amikor a szintén karcos álláspontjairól híres Manuel Valls miniszterelnök is elmondta a véleményét. Ő egy konferencián dicsérte Badinter interjúját, és felhívta a figyelmet arra, hogy szerinte egy radikális, szélsőséges, szalafista muszlim kisebbség nyeri „a kulturális és ideológiai csatát”, s bár 1%-ra becsülte az arányukat a muszlim lakosság körében, a miniszterelnök úgy vélte, ma „csak” őket hallani (ezzel később a radikalizálódással foglalkozó képviselő, Malek Boutih egyetértett). Valls megismételte azt az érvet is, miszerint a nők számára a fejkendő az alávetést jelenti. Ezen a ponton lépett be a vitába a Muszlim Vallás Franciaországi Tanácsának (CFCM) elnöke, Anouar Kbibech, aki elismerte a kockázatokat, de a maga részéről nem érzett akkora szalafista nyomást, mint a miniszterelnök, vagy éppen Boutih. Másrészt Kbibech felhívta a figyelmet, hogy a kirekesztőként is értelmezhető vélemények éppen hogy a radikális csoportokat segíthetik.

Divatos vagy elnyomó? (Forrás: Libération)

Ami pedig a divatot illeti: Franciaországban a fejkendő törvényesen hordható a szabad vallásgyakorlás részeként. A teljes arcot fedő burka viszont tilos, hordása már csak közbiztonsági okokból (a személyazonosság megállapításának problémái miatt) is büntethető.

Az a legújabb fejkendő-vita leírásából is világos, hogy továbbra is a női viseletek kapcsán csúcsosodnak ki az iszlám franciaországi jelenlétéhez kapcsolódó viták. Ezek abban az értelemben nem is tét nélküliek, hogy a személyes szabadság és a fejkendő mint elnyomás értelmezések nem férnek össze, nem kompatibilisek – kivéve, ha elismerjük, hogy valakinek személyes szabadságában áll alávetettként viselkedni, ami logikai képtelenség.

Így tehát egészen biztosan folytatása következik.