Miből lesz az iszlamista cserebogár?

Malek Boutih

Malek Boutih

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

Malek Boutih szocialista nemzetgyűlési képviselő nemrég adta át Manuel Valls miniszterelnöknek a Radikális generáció című jelentését. A szöveg arra keresi a választ, hogy a francia fiatalság miért radikalizálódik, egészen pontosan egyesek miért éppen a radikális iszlamizmusban találják meg az ifjúkori lázadás formáját. A januári Charlie Hebdo-merényletek után a francia közélet értelemszerűen keresi a magyarázatokat és a megoldási módokat. Boutih jelentésének erénye, hogy az iszlamizmus franciaországi térnyerését nem egyszerűen vallási kérdésként kezeli, hanem mint köztársasági, politikai problémát tételezi és hangsúlyosan kezeli az „új típusú antiszemitizmus” megjelenését is.

A szöveg abból indul ki, hogy nem csak szegény körzetek muszlim gyermekeit támadja az iszlamizmus, hanem relatíve jó státusú – nem feltétlenül muszlim – szülők gyermekei is érintettek, vagyis a probléma – legalább részben – társadalmi-politikai jellegű. A nemzetközi változások (globalizáció) és nemzetközi konfliktusok (Irak, Izrael) is nagy hatást gyakorolnak, mert egyes fiatalokban megerősítik az áldozati önképet, ami ellen a Köztársaságnak, húzza alá a szerző, fel kell lépnie.

Ennek az áldozati önképnek része, sőt kiemelkedő eleme többek között egy újfajta antiszemitizmus is, amely a „kettős mérce” érvével operál (vagyis azt mondja, hogy a zsidókat megvédik a rasszizmustól és a gyűlölettől, ellentétben a muszlimokkal), másrészt pedig a század első felének zsidóságához hasonlítja a kortárs muszlim társadalmat. Boutih szövege ezen a ponton explicite utal – a formálisan is anticionista pártot alapító – Dieudonnéra és 2009-es európai parlamenti listájára. Az „új antiszemitizmusnak” része az anticionizmus, Izrael állam politikájának kritikája és az antiszemitizmus összemosása, ami nemcsak retorikailag fontos, húzza alá a jelentés: az ügyesen csomagolt kritikára nem vonatkoznak a gyűlöletbeszéd ellen fellépő jogszabályok (igaz, azokat Boutih szerint egyébként is nehéz betartatni, különösen a nem európai, hanem amerikai jogszabályok által kormányzott közösségi szolgáltatások esetében). A szerző aláhúzza, hogy az antiszemitizmus elleni fellépés központi jelentőségű, hiszen azt történeti okokból valóban a rasszizmus különleges megnyilvánulásának kell tekintenünk. Az egyik megoldási javaslat egyébként arra irányul, hogy muszlim és zsidó családok gyermekei látogassák egymást önkéntes alapon, hogy megismerjék egymást, a jelenlegi etnikai-vallási szegregáció mellett ugyanis erre nincs igazán lehetőség.

“Az iszlám fogja uralni a Földet”

A jelentés természetesen hosszasan elemzi a radikalizálódás társadalmi-szociális hátterét, gondolva itt különösen a homogenitáshoz vezető, a másokkal együttélést nehezítő etnikai és szociális szegregációra, a leszakadó régiók és városrészek kilátástalanságára, továbbá az ifjúság általános frusztrációjára: egy idézett tanulmány szerint 61%-a részt venne valamilyen lázadó mozgalomban. Többször előkerül a tény, hogy a fiatalok konkrét életkörülményeik javítását várják, és az Iszlám Állam vonzóságát többek között az is okozza, hogy úgymond gondoskodik a csatlakozókról és perspektívát nyújt nekik (pénz, lakhely, feladat, szex stb.). A mai ifjúság számára ez a radikalizmus tűnik a demokratikus modell teljes ellentétének (lázadás!), ami politikai és nemcsak vallási értelemben vonzó. A jelentés szerint a dzsihádisták 30%-a nem muzulmán családból, kultúrából érkezik, a radikalizmus már a katolikus középosztályt is elérte, ráadásul a jelentés hosszan tárgyalja, mennyire hasznos az iszlamista szervezeteknek a neofiták buzgalma, illetve az, hogy a „nem arabok” radikalizmusára kevésbé figyelnek oda. A stabil hátterű fiatalok beszervezése egyébként célja is a dzsihádistáknak, mint ahogy az iszlamofóbia gyakori felidézése és kvázi „szítása” is: a provokációra elnyomás, arra viszont iszlamista „szolidaritás” a válasz „az áldozattá váló” muszlimokkal szemben. Így a társadalmi feszültségek vallási feszültségekké alakulnak, sőt, a cél az, hogy a rasszizmus problémáját is vallási és identitáskérdéssé alakítsák.

A szerző úgy gondolja – hogy a fentiekre tekintettel – nem is a bevándorlás az alapvető probléma, hanem az, hogy Franciaország eddig szabad folyást engedett az érkezők beilleszkedésének, vagy a beilleszkedés hiányának (értsd: semmit nem tett azért, hogy a beilleszkedés megtörténjen). Gond továbbá, hogy objektív számítások alapján senki nem gondolta végig, hogy mekkora az ország „abszorpciós képessége”. Boutih szerint míg a gazdasági érdek nem lehet az egyetlen ok a befogadásra, két témában nincs pardon és nincs kompromisszum: a női jogok ügyében és a laikus állam, vagyis az állam és egyház szétválasztásának dolgában. Az érv gyakorlatilag kimondva az a jelentésben, hogy ha nem tetszik a francia értékrend, akkor nem muszáj épp Franciaországban letelepedni. A jelentés szinte kérlelhetetlen a köztársasági értékrend megvédésében, sőt, már a fejkendő hordását a radikalizmus első lépésének tartja.

A jelentés hosszasan elemzi az eddig megtett lépéseket és intézkedéseket, majd szociális, oktatási, kulturális, területfejlesztési stb. javaslatokat tesz arra, hogy miként lehetne megakadályozni a fiatalok további radikalizálódását. Megállapítja, hogy a megfigyelésre szakosodott szervek alig bírnak az ügyszámmal (a megállapítás jogos, hiszen az elmúlt időszakok terrorista támadásai után rendre kiderült, hogy az elkövetőket egy adott pillanatban figyelték a szolgálatok). Éppen ezért a megelőzés fontosságát, valamint a kultúra fontosságát hangsúlyozza a szerző, abból kiindulva, hogy az iszlamisták kultúraellenes pusztítása nem véletlen, hanem hatalmi eszköz.

Boutih a jelentés elkészítése során számos közéleti szereplővel tárgyalt, időnként sokat kritizált emberekkel is, vagy olyanokkal, akik a Szocialista Párt politikai ellenfeleinek számítanak (gondolva itt például Frigide Barjot-ra, a melegházasság ellenes Manif pour Tous-mozgalom korábbi vezetőjére). Ugyanakkor a muszlim közösség képviselői hiányoztak a beszélgetőtársak sorából. A jobboldal elégedettnek tűnik a szöveggel, amelyet nagyon is vitaképesnek tart.