Lehet-e normális ember az iszlamistából?

2015. augusztus 7.

Sébastien Pietrasanta

Sébastien Pietrasanta

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

Néhány héttel ezelőtt bemutattam Malek Boutih nemzetgyűlési képviselő Radikális generáció című jelentését, mely arra kérdezett rá, miből lesz az iszlamista cserebogár és miért a radikális iszlamizmus a fiatalkori lázadás mai formája. Joggal merül fel a kérdés, miként működik a jelenség visszafelé, azaz mit lehet kezdeni azokkal, akik már radikalizálódtak? Lehet-e „normális” ember az iszlamistából, lehet-e egy ilyen ember valaha a társadalom hasznos, és főleg veszélytelen tagja? Mit tehet egy kormány az ártalmak csökkentése és a radikálisok újbóli integrációja érdekében?

Ezt a problémát járja körül Sébastien Pietrasanta képviselő jelentése, melyet szintén Manuel Valls miniszterelnök rendelt meg a januári Charlie-merényletek után. A jelentés érdekessége, hogy nemcsak francia, hanem belga, dán, német, kanadai és brit tapasztalatokat és programokat is bemutat és elemez, bár kiemeli, azok annyira újak, hogy egyelőre nehéz érdemi következtetéseket levonni belőlük.

A legfontosabb megállapítás az, hogy nincsen egységes, varázsütés-szerű, azonnali megoldás – a radikálisok különbözőek, egyre több közöttük a frissen áttért, ráadásul néhányan ügyesen rejtik el a nézeteiket és a hitüket (taqiya). A társadalom válaszának is személyre szabottnak, különbözőnek kell lennie. Egyértelmű azonban, hogy a radikalizálódás mechanizmusának megértése nélkül lehetetlen megfelelő társadalmi és politikai választ adni a problémára (a radikalizálódás menetében és személyes pszichológiai funkciójában egyetértés mutatkozik, a két képviselő értékelése igen hasonló).

Pietrasanta szerint a folyamatnak három irányba kell elindulnia: ellendiskurzust kell kialakítani, személyes pszichológiai segítségnyújtásra van szükség és több szakma képviselőjét is be kell vonni a munkába. Az eddig francia próbálkozások, állapítja meg, elsősorban a radikalizálódás megakadályozására (esetleg megtorlására) irányultak. Pietrasanta jelzi továbbá, hogy a Szíriából visszatérő dzsihádisták három csoportba sorolhatók (keményvonalasok, illúzióikat vesztettek, traumatizáltak), s e csoportok tagjainak eltérő válaszokra van szükségük a közhatalom részéről.

Utóbbi két csoport esetében kerülhető el a társadalomtól való tartós elkülönítés, az elzárás (ami közismerten nem az újra beilleszkedést elősegítő dolog): az illúzióikat vesztettek esetében szervezett társadalmi beilleszkedést segítő programok és erre specializálódott központok, a traumatizáltak esetében pedig elsősorban pszichoterápia, illetve egyfajta mentor-rendszer segítségével. Ugyanakkor a jelentéstevő azt is javasolja, hogy a börtön csak akkor legyen elkerülhető, ha a bíróság megállapítja, hogy az adott illető nem veszélyes a társadalomra, például nem készül merényletre, és ami még ennél is fontosabb, nem rejti el ezzel kapcsolatos szándékait (ebből értelmezésem szerint persze az is következik, hogy a bíróságoknak is komoly pszichológiai továbbképzésre lesz szükségük a különböző dzsihadisták tipizálásához, valahogy úgy, ahogy a kiskorúakkal foglalkozó bírók esetében egyes országokban ezt megkívánják).

Úgy tűnik, hogy egyelőre csak nyomokban léteznek azok a specializált munkacsoportok (családvédelmi munkatársak, önkormányzati tisztviselők, pszichológusok stb.), akik magas szakmai színvonalon tudnák kezelni a problémát, a jelentés például kifejezetten javaslatot tesz arra, hogy a radikálisok helyzetét és lelki működését jól ismerő pszichológusok legyenek egy nemzeti hálózatba szervezve, illetve hogy legalább a leginkább érintett területeken legyen az önkormányzatoknak kijelölt radikalizmus-felelősük.

Ami a börtönbe kerülő radikálisokat illeti, Franciaországban egy ideje arról zajlik a vita, hogy a börtön nem vált-e egyfajta „iszlamista-képzővé”, és melyek azok a kiemelten veszélyes elemek, akiket mindenképpen el kell különíteni a börtönnépesség többi részétől. Az áttért radikálisokat különösen veszélyesnek, elkülönítendőnek, sőt gyakorta áthelyezendőnek ítéli a szerző, a sima radikálisokat külön csoportba helyezné és program-részvételt írna nekik elő, a potenciális áldozatokat viszont egyszerűen figyelné, miközben elvegyítené őket a többi börtönlakóval. Magyarul ebben az esetben is típusok, csoportok, végső soron pedig egyéni értékelés alapján kellene dönteni arról, hogy kit hova kell helyezni és milyen módon kell hozzá viszonyulni. Különösen fontos ebben az esetben, hogy a büntetés-végrehajtás alkalmazottai felismerjék a radikalizálódás úgynevezett gyenge jeleit. (A szöveg nem tér ki arra, hogy ezek a kezdeményezések milyen költségvetései hatással bírnának, de azt feltételezhetjük, hogy a vonatkozó tisztviselők képzésének, a személyre szabott programoknak a költségvonzata nem kicsi.)

A jelentés erénye, hogy felismeri a családi környezet, a nevelés jelentőségét, de az is látszik, hogy nem igazán tudja a mélyben húzódó társadalmi problémákat megoldható politikai problémává formálni, illetve azokra érdemi választ adni. Ezt mutatják az „internet-jogosítványra”, és a szülők által aláírandó „elolvastam és megértettem az internet veszélyeit” kezdetű nyilatkozatra tett javaslati. Érdekes és hasznos lehet ugyanakkor az ellendiskurzus kialakítására létrejövő alapítvány ötlete, ez az intézmény ugyanis maga köré gyűjtené nemcsak a szakembereket és a muszlimok teológiailag művelt és kommunikálni képes képviselőit, hanem azokat a családokat, áldozatokat, elkövetőket és jó útra tért radikálisokat is, akik meggyőzőbben tudnak beszélni az érintett közösségekkel, mint a kormány, amely, mint tudjuk, a radikálisok diskurzusában nem a megoldás, hanem a probléma része.

Végül meg kell jegyeznem, hogy a jelentéstevő azt is megértette (helyesen), hogy az iszlám franciaországi helyzete problémás a többi vallás helyzetéhez képest, ugyanis az iszlám az egyetlen olyan nagy világvallás, amely az 1905-ös egyházat és államot radikálisan elválasztó törvény után érkezett a területre, emiatt infrastrukturálisan és személyi állományában is komoly problémákkal küzd, és állami segítség nélkül nem fogja tudni megoldani azokat, vagy mindig ki lesz szolgáltatva a külföldi finanszírozás nemzetbiztonságilag is aggályos veszélyének. A kormány egyébként nemrég bejelentette, hogy az imámok franciaországi működését több intézkedés révén gyakorlatilag állami felügyelet alá helyezi.

A téma súlyára való tekintettele két jelentéssel nyilvánvalóan nem zárult le a radikalizmus problémájának franciaországi áttekintése, sőt, érdemes lesz figyelni, hogy a kormány mit fogad majd meg az ismertetett anyagokból. Egészen biztosan folytatása következik.

Szerző:
Kategóriák: Hírek
Címkék: