A francia antiszemitizmus nyomában: vallási feszültségek korába lépve?

Soós Eszter Petronella politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). 2014-ben szerzett abszolutóriumot az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A kortárs gaulle-izmusról szóló doktori disszertációját várhatóan 2015-ben védi meg. Kutatói és oktatói munkái mellett politikai tanácsadóként dolgozik.
További elemzések a szerzőtől: www.sooseszter.com

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

Az antiszemitizmus erősödése évek óta a francia politika fontos témája. A januári Charlie Hebdo-merényletek – így a kóser boltban történt túszejtés és lövöldözés – után a kérdés még jelentősebbé vált. A merényletek után a francia zsidóság kiszolgáltatottság-érzése soha nem látott méreteket öltött, megugrott az amúgy is jelentős Izraelbe történő kivándorlás. Közben megnőtt az iszlámellenes támadások száma is, és a két közösség közötti viták ugyancsak látványosan napvilágra kerültek. Könnyen lehetséges, hogy ha a politikai elit nem tudja enyhíteni a nyomást, akkor a következő évek, évtizedek a vallási feszültségekről szólhatnak az egyébként laikus berendezkedésére oly büszke Franciaországban.

Az antiszemitizmushoz kötődő cselekmények számának növekedése Franciaországban a rendelkezésre álló statisztikák szerint az elmúlt tíz évben gyakorlatilag egyenletes. A számok mellett a szimbólumok is az antiszemitizmus erősödésére utalnak, elég csak Dieudonné M’Bala M’bala sokat vitatott színpadi munkásságára, az általa alapított alig burkoltan antiszemita pártra, az antiszemita rigmusokat felvonultató palesztinbarát tüntetésre, a 2012-es elnökválasztási kampány során történt Merah-ügyre (a toulouse-i zsidó iskolában történt merényletre), vagy éppen a miniszterelnök feleségét alig burkoltan zsidózó volt miniszter kirohanására gondolni.

A legfrissebb statisztikák pedig egyenesen ijesztőek a franciaországi zsidó közösség számára: a Crif (a francia zsidó közösségeket tömörítő reprezentatív tanács) jelentése szerint az antiszemita indíttatású esetek száma a duplájára nőtt 2014-ben 2013-hoz képest, ahogy a fizikai támadással járó esetekre is ez áll (antiszemita „esetnek” számítanak a fenyegetések és a megvalósult támadások is). A Crif a jelentését kísérő közleményében aláhúzta továbbá, hogy a 2014-es adatok szerint az ismert franciaországi rasszista cselekmények 51%-át a zsidó közösség tagjai ellen követték el, miközben a zsidóság alig éri el a népesség 1%-át. Hozzá kell tenni, hogy Franciaországban hatalmas a látencia a rasszista cselekmények terén, csak töredéküket (8%-ukat) jelentik a hatóságoknak, és 3%-ból lesz feljelentés. Így sem a rasszista indíttatású, sem pedig a specifikusan antiszemita indíttatású cselekményekről nincsen pontos képünk – az ugyanakkor kimondható, hogy az elmúlt évtizedben nem volt olyan év, amikor az ismertté vált antiszemita cselekmények száma 400 alá esett volna, miközben a 2014-es statisztika 851 esetnél állt meg.

Az antiszemitizmus mértéke azonban nemcsak a bűnügyi statisztikák prizmáján keresztül vizsgálható, hanem a közvélemény-kutatások és egyéb szociológiai felmérések segítségével is. Úgy tűnik egy 2014 végi mérés szerint, hogy az antiszemitizmus meglehetősen jól körülhatárolható társadalmi csoportokban a legjelentősebb, méghozzá elsősorban a szélsőjobboldal, másrészt a szélsőbaloldal támogatói, továbbá a muszlim népesség körében (a szélsőjobbos és a szélsőbalos antiszemitizmus között komoly tartalmi különbség a kutatók szerint, hogy utóbbi nem vitatja a francia zsidóság franciaságát). Az említett 2014-ben született reprezentatív mérés szerint a lakosság kicsit több mint fele (53%) hat lehetséges antiszemita véleményből egyet sem vall, 18% egyet, és csak 3% vallja mind a hatot. A muzulmánok (hívők, vallásgyakorlók és muszlim családba születettek) között ugyanezek a számok 17%, 13% és 6%, a Nemzeti Front híveinél 25%, 16%, és 9%, míg a radikális baloldal szimpatizánsainál 36%, 27% és 10%. Más kutatók azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy bár az antiszemitizmus kimutathatóan nőtt Franciaországban, és az idősoros mérésekben a zsidóság elfogadottsága csökkent, még így is ez a közösség a leginkább elfogadott a francia társadalomban, sokkal inkább, mint a feketék vagy a muzulmánok (utóbbiak elfogadottsága például 28 ponttal alacsonyabb, mint a zsidóké, egy másik mérés szerint pedig 19 ponttal).

Miközben jól látszik, hogy mely politikai közösségek támogatói között virágzik leginkább az antiszemitizmus, figyelemmel kell arra lennünk, hogy a pártvezetések szintjén gyakorlatilag már a Nemzeti Front sem tekinthető antiszemita pártnak (Marine Le Pen nagyon erőteljesen igyekszik levetkőzni pártja antiszemita imázsát, többször is elhatárolódott a saját apjától, egyik első emlékezetes pártelnöki akciója pedig egy neonácinak tartott tag FN-ből történő kizárása volt). A francia sajtóban arról is szóltak hírek, hogy az FN új elnöke – migráció- és iszlámellenes diskurzus alkalmazásával – kifejezetten igyekezne megszólítani a franciaországi zsidóságot, védelmet ígérve a közösségnek. 2015 márciusának elején – szintén ebben a keretben értelmezhető módon – tagadta az iszlámellenes cselekmények növekedését, míg elismerte az antiszemitizmus erősödését. Igaz, a Marine Le Pen által ambicionált „profiltisztítás” és az „ördögűzési stratégia” nem feltétlenül futott még végig a pártja teljes szervezetén, és az FN politikai ellenfelei természetesen mindent megtesznek azért, hogy az „alsóbb szinteken” megjelenő antiszemita jelenségeket és megnyilatkozásokat napvilágra hozzák).

A fentiekből az derül ki, hogy a franciaországi antiszemitizmus alakulása éppúgy nem értelmezhető a szélsőjobboldal szavazói és pártos stratégiái nélkül, ahogy a muszlim közösség attitűdjeinek és helyzetének elemzése nélkül sem. Paradox módon azt látjuk, hogy miközben a muszlim közösség köreiben az antiszemitizmus látványosan kimutatható, egy olyan közösséggel állunk szemben, mely maga is előítéletek és kirekesztés áldozata (2014-ben 764 iszlamofób esetet számoltak össze, ugyanakkor az iszlámellenességről szóló számokba a diszkriminációs eseteket is beszámítják, miközben a látencia kérdése itt sem megkerülhető). Ami viszont biztosnak tűnik, az az, hogy a januári Charlie Hebdo-merényletek után szignifikáns mértékben megugrott az iszlámellenes esetek száma. Ebben az értelemben érthető és jogos, hogy a Charlie Hebdo-merényletek félelemmel töltötték el a muszlim közösséget, amely attól tartott, hogy közvetett áldozat lesz és „rajta verik el a port”.

A kóser bolti támadás természetesen mélységesen megrémítette a zsidó közösséget is, amely direkt áldozata volt a merényleteknek (jelentős különbség a két közösség helyzetében, hogy a muszlim közösséget halállal végződő rasszista támadás nem érte). Miközben Franciaországból már egyébként is jelentős az Izraelbe történő vándorlás (Franciaország az alija legnagyobb forrása volt 2014-ben), egyes hírek szerint a merényletek hatására ismét sokan döntöttek úgy, elhagyják Franciaországot – annak ellenére, hogy a francia politikai elit (ideértve különösen a köztársasági elnököt és az egy volt miniszter által „zsidó befolyás alatt állónak” titulált miniszterelnököt), igyekeztek a lehető legerősebb szavakkal és intézkedésekkel megnyugtatni az egyre jobban félő zsidó közösséget.

A franciák azt pontosan érzik, hogy mind az antiszemitizmus, mint pedig az iszlámellenesség növekszik Franciaországban, mint ahogy az is érzékelhető, hogy jelentős mértékben nőtt a két vallási közösség közötti feszültség (érdemes megjegyezni, hogy ezt a benyomás részletes számokkal nehéz alátámasztani, mert míg a muszlim közösség antiszemitizmusáról sikerült adatokat találni, arról a szerzőnek nem sikerült számokat fellelnie, hogy a francia zsidóság körében milyen méretű az iszlamofóbia). A feszültség megjelenésének azonban látványos formája volt, amikor a Crif elnöke, Roger Cukierman Marine Le Pen enyhe feldicsérése (!) közepette azt mondta, hogy „az erőszakos cselekmények teljességét fiatal muszlimok követik el” (kiemelés tőlem – SEP), amire reakcióként a franciaországi muzulmánokat tömörítő tanács (CFCM) elnöke, Dalil Boubakeur bojkottálta a Crif szokásos vacsoráját, melyen hagyományosan a köztársasági elnök is részt vesz. A feszültség eszkalációját úgy sikerült elkerülni, hogy a köztársasági elnök közös békülő látogatáson fogadta (az Élysée-be rendelte?) Cukiermant és Boubakeurt, gyakorlatilag rákényszerítve őket arra, hogy a vitát ne a sajtó nyilvánossága előtt és hetekig elhúzva rendezzék, hanem relatíve zárt körben és azonnal.

A két vallási vezető kiállása, a közös célok deklarálása nem jelenti azt, hogy a probléma el van boronálva. Persze a közeljövőben is találhat a két közösség közös célokat a diszkriminatív, rasszista és vallásgyalázó cselekmények elleni harcon túl is (ha betiltják a halal-vágást, ahogy az időről időre felmerül, akkor valószínűleg a kóser-vágás is a szabályozás áldozatává esik; ha általános módon betiltják egyes vallási jelképek viselését, akkor a fejkendő éppúgy beeshet a szórásba, mint a kipa).

Ám a fentiekben ismertetett számok azt mutatják, hogy Franciaországban a mélyben komoly etnikai-vallási feszültségek lappanganak, amelyek a belső szociális feszültségek és elkülönülés mellett a világpolitikai folyamatok befolyása alatt is állnak, gondolva itt az izraeli-palesztin konfliktus egyfajta „importjára”, ami a palesztinbarát tüntetések során egyértelműen manifesztálódott. A két közösség érdekei máshol sem egyeznek. A francia laikus államberendezkedés a jelenlegi formájában a zsidó közösségnek inkább a hasznára válik, hiszen a közösség 1905-ben már jelen volt Franciaország területén, így profitál a szabályozásból, éppúgy rendelkezhet a meglévő közösségi terekkel, zsinagógákkal stb., ahogy korábban is. A muszlim közösségnek ugyanakkor kifejezetten akadályt jelent az 1905-ös szabályozás, hiszen akkor még nem volt jelen Franciaországban, így a szükséges közösségi tereket, mecseteket állami források nélkül kell előteremtenie, ami nemcsak nehézséget jelent, de biztonsági kockázatokat is hordozhat Franciaország számára. Ezeket a divergáló érdekeket, illetve a két közösség egymással szembeni gyanakvását, egymástól való félelmét, illetve egyes esetekben egymás gyűlöletét nehéz lesz áthidalni, ugyanakkor a vallási feszültségek csökkentése nemcsak e két közösség feladata, és ténylegesen közös érdeke, hanem a teljes francia politikáé.

A fentieket kiegészítve a széles körű migráció-ellenességgel és a többségi társadalom iszlámmal szembeni gyanakvásával ugyanis arra juthatunk, hogy a vallási kérdés lehet a francia politika egyik legnagyobb ügye a következő években. 100 olyan év után, amikor a vallás egyre kevésbé volt nyilvános ügy, vagyis közügy, sőt, amikor a politikai elit mindent megtett, hogy lehetőség szerint ne is legyen az, könnyen lehet, hogy olyan évek jönnek Franciaországban, amikor a vallás ismét a szó legklasszikusabb értelmében politikaivá válik. Annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek Franciaország jövőjére nézve.

Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő, politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). Egyetemi tanulmányai alatt eltöltött egy évet a párizsi Sciences Po-n, az Eötvös Collegium tagja volt, illetve nemzetközi kapcsolatokat hallgatott a Mathias Corvinus Collegiumban. 2019-ben szerzett doktori fokozatot (PhD) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A Milton Friedman Egyetem adjunktusa, a www.franciapolitika.com szerkesztője.