Miért szedeti le a francia Államtanács a keresztet II. János Pál szobráról?

A magyar konzervatív és vallásos közösségeket megdöbbentette a hír, hogy a francia Államtanács leszedeti a keresztet II. János Pál pápa Ploërmelben található szobráról. Úgy hírlik, a lengyel kormányfő mellett egy magyar iskola is felajánlotta, hogy befogadná az eltávolítandó szimbólumot. De miről van szó? A liberális Franciaország multikulturális, píszí őrületével van dolgunk, ahogy azt sokszor olvashatjuk, vagy pedig valami egészen másról? 

II. János Pál pápa szobra Ploërmelben

A magyar sajtóban többször találkozni azzal a jogi hivatkozással, hogy a szobor, pontosabban a kereszt köztéri jelenléte ellentétes az állam és egyház szétválasztásának (a laicitásnak) az alkotmányos elvével, illetve az 1905-ös, az állam és egyház szétválasztásáról szóló törvénnyel.

Csakhogy ennél sokkal többről, sokkal pontosabb törvényi utalásról van szó, és ez a probléma megértése szempontjából rendkívül fontos. Az Államtanács ugyanis nem az állam és egyház szétválasztásának túlterjeszkedő elvi értelmezése,, hanem a törvény szó szerinti értelmezése révén szedeti le a szóban forgó keresztet.

Ugyanis az említett 1905-ös, 112 esztendővel ezelőtt elfogadott jogszabály a 28. cikkben világosan megfogalmazza, hogy a törvény hatályba lépésétől kezdve tilos köztereken és középületeken vallási jeleket vagy jelképeket elhelyezni.

A tiltás alól kizárólag a templomok, az imahelyek, a felekezeti temetők és a múzeumok jelentenek kivételt – viszont értelemszerűen a törvény hatályba lépése előtt épített emlékműveket és jelképeket, így az 1905 előtti feszületeket sem érinti az eltávolítás kötelezettsége. Ha ott van a falu végén, akkor természetesen maradhat. Annak sincsen akadálya, hogy napjaink vallási közösségei – magánpénzből – új templomokat, zsinagógákat és mecseteket emeljenek, és azokon elhelyezzék a számukra fontos vallási jelképeket.

2017-ben viszont, egy olyan közterületnek számító téren, mint ahol esetünkben II. János Pál pápa újonnan emelt szobra található, a kereszt nyilvánvalóan törvénybe ütköző jelkép (II. János Pál pápa személye történelmi, kulturális és politikai szerepe miatt nem volt kérdés az Államtanács számára, csak a kereszt eltávolítását rendelte el).

A laicitással foglalkozók szerint ilyen esetekben az eltávolítás nem ritka ítélet, ráadásul a felállító önkormányzatra a világnézeti semlegesség követelménye világosan vonatkozik, hiszen a Köztársaság ugyanezen törvény értelmében nem ismerhet el egyetlen vallást sem.

A katolikusok és a jobboldal egy része egyébként válaszként bevezette a #MontreTaCroix (mutasd a kereszted!) hastaget, amelynek használatával a Franciaország területén található kereszteket töltötték fel a közösségi médiába. Csakhogy ezek között sok volt a templomon vagy más vallási célt szolgáló épületen található és 1905 előtti jelkép. Természetesen ezek a feltöltések sok kritikát kaptak (például itt és itt) éppen azért, mert ezekre a jelképekre a hivatkozásul szolgáló törvény épp nem vonatkozik.

Hogy az állam és egyház szétválasztásának radikális, francia modelljéről ki mit gondol, az természetesen lehet vita tárgya, de szó sincs arról tehát, hogy valamiféle modern vallásellenesség vagy píszí multikulturalizmus jegyében szedették volna le a szóban forgó keresztet. A francia laicitás modellje 112 éves, és mint ilyen, egy két évszázados egyházellenességen, a trón s oltár egységétől való félelmen nyugszik – melyben a Köztársaság korai alapítói monarchista veszélyt láttak.

(Soós Eszter Petronella írása)

Izrael-barátságon és antiszemitizmuson vitatkozik Manuel Valls és Jean-Luc Mélenchon

Lehet, hogy a cikk címe egy kicsit megtévesztő. Ugyanis inkább arról van szó, hogy Manuel Valls volt miniszterelnököt aktívan támadja Jean-Luc Mélenchon, a francia radikális baloldali Lázadó Franciaország vezetője, a volt miniszterelnök pedig visszatámad. A radikális baloldali politikus a volt kormányfőt súlyos szavakkal illette („szemét”), majd hatalmas internetes vitába és nyilatkozatháborúba keveredett vele. A téma: Izrael, antiszemitizmus, cionizmus.

Jean-Luc Mélenchon

A vita október elején kezdődött, amikor Jean-Luc Mélenchon sajtóhírek szerint lenácizta és leszemetezte Manuel Valls volt szocialista miniszterelnököt – képviselőtársát – a Nemzetgyűlés egy eseti bizottságának az ülésén. Ezután le is mondott a testületből, mert azt szerinte egy olyan ember vezeti, aki közel áll a szélsőjobb etnicista nézeteihez, és aki az izraeli szélsőjobbal parolázik, itt különösen az izraeli igazságügyi miniszterrel való találkozására gondolva. (Erre Valls megérdeklődte, hogy az egész vitának mi köze Izraelhez, és arról miért nem szólnak, hogy a Munkapárt vezetőjével is találkozott.) Annyit persze érdemes finomítani, hogy az egyetlen nyilatkozó tanú nem emlékszik, hogy a nácit Mélenchontól hallotta, vagy Valls súgta neki, hogy Mélenchon lenácizta – és sajnos Valls sem hallotta pontosan a dolgokat, mint kiderült. Mélenchon pedig azt állítja, nem nácizott, igaz, azt nem tagadta, hogy mondott mást, keményet…

A két képviselő – akik egykoron a Szocialista Pártban együtt politizáltak, csak Mélenchon azóta radikális mozgalmat alapított, Valls pedig a Macron-mozgalomhoz közeledett – ezután a Twitteren folytatta a vitát (a Twitter a francia politikában fontosabb platform, mint a Facebook). Mélenchon kijelentette, hogy „Valls bandája” integrálódott a náci internetes oldalak világába, a „fachosphère”-be, mire megindult a „Valls bandájához tartozom” hashtag terjedése.

Néhány nappal később Mélenchonék megint beleszálltak a volt kormányfőbe, amikor egy kétesnek tűnő („anti RACISTE anti SIONISTE anti NOUVEL ORDRE MONDIAL”) Youtube-csatornáról megosztották az Oumma.com nevű muszlim oldal egy Valls-ról szóló videóját, melynek címe: „Örökké kötődöm Izraelhez” (a videó levakarhatatlan az internetről, pedig az eredeti úgy hangozhatott, hogy „a feleségem révén örökké kötődöm”, ami nyilván egy más kontextust jelent). A kérdéses és további vitákat generáló posztot azóta törölték Mélenchonék, de sajtóhírek szerint jó néhány antiszemita kommentár is érkezett a alá.

Manuel Valls egy interjúban támadt vissza. Kifejtette, hogy szerinte Mélenchonék nem veszik észre, „vagy észreveszik, de akkor még nagyobb a baj”, hogy az anticionizmus közel áll az iszlám radikalizmushoz. Vagyis azzal vádolta a radikális baloldal vezetőjét, hogy eteti a radikális iszlámra nyitottakat a politikája által. A volt kormányfő példaként idézte a „lázadós” Danièle Obono képviselő azon posztjait, amelyekben kifejti, hogy nem a Charlie Hebdo-merénylet miatt sírt – szerinte az újság iszlamofób –, hanem mert politikustársai be akarták tiltani, illetve esetenként betiltották a(z antiszemita, anticionista) provokátor humorista, Diedonné előadásait.

Mélenchon szerint ellenfelei minden hétre kitalálnak valamit, ami talán jelzi, hogy kezd kellemetlenné válni számára az ügy. Merthogy az is: talán most vált először nyilvánvalóvá és nagypolitikai szinten is egyértelművé, amit évek óta írunk, és amit évek óta mérnek a kutatók: a radikális jobb és muszlimok mellett a szélsőbaloldal az antiszemitizmus, különösen az „új”, anticionizmusba csomagolt antiszemitizmus egyik melegágya Franciaországban (ez nem minden esetben jelent direkt zsidózást – a célközönségnek éppen elég, ha valaki Izraelre és Izrael politikájára vagy befolyására utalgat a megfelelő kontextusban és hangsúlyokkal). Arra is joggal mutatnak rá elemzők, hogy ez a vita kifejezetten rossz Mélenchonnak, mert így nehéz lesz a radikálisan laikus, republikánus, de a radikális iszlámmal nem türelmes baloldaliakat megszólítania, magánál tartania. Vagyis könnyen lehet, hogy bár Valls megtámadása első körben jó ötletnek tűnik, hiszen a baloldal baloldala nem szereti a volt miniszterelnököt, de hosszú távon ez a fajta politika inkább vihet szavazatokat, mint hozhat, főleg, ha felépül a „Mélenchon szalonantiszemita” narratíva. Úgy tűnik, hogy e narratíva építgetésére a Macron-párt és a szocialisták is nyitottak.

Mélenchon Lázadó Franciaországa és Valls között egyébként nem csak ez az egy ügy okoz feszültséget. Egyrészt Mélenchon rendszerint radikális jobboldali politikával vádolja Vallst, aki cserébe „iszlám-baloldalinak” nevezi őt, ami a francia szóhasználatban azt jelenti, hogy megengedő a radikális iszlámmal szemben is. Másrészt Mélenchonék szerint Valls elcsalta a 2017 júniusi egyéni körzeti nemzetgyűlési választást a lázadós Farida Amrani ellenében. Ezért feljelentést tettek választási csalás gyanúja miatt. Talán erről is szó van: szavazatról, pénzről, befolyásról…

(Soós Eszter Petronella cikke. További írásait itt találja.)

 

Miközben az USA és Izrael kilép a szervezetből, zsidó származású igazgatót választott az UNESCO

(Soós Eszter Petronella cikke. További írásait itt találja.)

Miközben az Egyesült Államok és Izrael éppen elhagyni készül az ENSZ szakosított oktatási, tudományos és kulturális szervezetét, az UNESCO-t, a szervezet a francia, de marokkói zsidó származású Audrey Azoulay-t, Hollande elnök volt kulturális miniszterét választotta új vezetőjévé. Izrael örülhet a döntésnek, mely ugyanakkor még nem végleges, ugyanis a végrehajtótanács döntését november 10-én még az UNESCO közgyűlésének is jóvá kell hagynia.

Audrey Auzolay

A vélhetően nálam több forrásra rálátó New York Times szerint ugyanakkor a szavazás már csak formalitás, így – komolyabb, további politikai botrány hiányában – kimondható, hogy megvan az UNESCO új főtitkára.

Az új főtitkár, Audrey Auzolay multikulturális családól származik (a nagymamája szefárd zsidó, édesapja pedig a marokkói király tanácsadója), és egyébként Hollande volt francia köztársasági elnök felfedezettje – állítólag személyesen a korábbi elnök bátorította, hogy pályázza meg az állást még francia kulturális miniszterként. Auzolay jelöltsége – mely egyelőre egy négy éves mandátumra szól – nem tetszett mindenkinek. Jean-Yves Le Drian a francia külügyminiszter tiltakozó levelet is kapott az arab világ mintegy 50 értelmiségijétől, mert sokan szerették volna, ha az arab világ adta volna a szervezet következő főtitkárát. Auzolay egyébként a katari Hamad bin Abdulaziz al-Kawarit győzte le az ötödik szavazási körben, állítólag nem kis részben az arab világ megosztottságának köszönhetően előrejutva.

Auzolay a szavazás után azt nyilatkozta, hogy hivatalba lépése után vissza kell állítania a szervezet hitelességét, hogy az cselekedni tudjon. Hangsúlyozta, hogy (a hagyományosan multilaterális diplomáciában gondolkodó) Franciaország még elkötelezettebb a szervezet munkája iránt, most, hogy két fajsúlyos ország is bejelentette a távozását. Értsd: Franciaország ebben az esetben is azt teszi, amit hónapok óta tesz, tudniillik ahol diplomáciai űrt és befolyásnövekedési lehetőséget lát, ott lép és elfoglalja a teret. Kérdés, hogy az új főtitkár mennyire lesz partner az új francia elnök közvetítésre és térfoglalásra épülő diplomáciai gyakorlatában – mindenesetre a távolság nem lehet akadálya az egyeztetésnek, mivel az UNESCO székhelye Párizsban van.

Az új főtitkár megválasztására egy nappal azután került sor, hogy az Egyesült Államok és Izrael bejelentették, elhagyják a szervezetet, mivel az álláspontjuk szerint tendenciózusan Izrael-ellenes politikát folytat.

Ebben a körben több palesztin területekre vonatkozó határozat és UNESCO-döntés is kivívta Izrael és az USA haragját, és különösen nagy visszhangot váltott ki, amikor a vitatott státusú, 1967-ben Izraelhez csatolt Hebron palesztin világörökségi helyszín lett, amikor egy döntés a Templomhegyet csak muszlim nevén emlegette, vagy amikor az UNESCO kritizálta Izraelt a jeruzsálemi szent helyek kezelési módja miatt. Más értelmezésben  arról is szó van, hogy a tagállamok e nemzetközi szervezeten keresztül is igyekeznek megvívni kétoldalú konfliktusaikat, ami logikusan, okvetlenül hasonló vitákhoz vezet. A jelenség azonban nem csak palesztin-izraeli viszonylatban jellemző, hanem például Kína és Japán is emlegethető e téren.

Az Egyesült Államok már Barack Obama elnöksége alatt is rossz szemmel nézte az UNESCO működését, vagyis itt nem csak Donald Trump izolacionista, visszahúzódó külpolitikájáról van szó. Miután ugyanis a szervezet 2011-ben felvette Palesztinát a tagjai közé, az Egyesült Államok úgy döntött, nem hajlandó fizetni a tagdíját, ami a teljes szervezet költségvetésének ötödét jelentette, és súlyos érvágás volt az UNESCO számára. Igaz, Obama elnök igyekezett volna megváltoztatni azt a törvényt, amely kötelezte az USÁ-t a kivonulásra Palesztina felvétele esetén, így arra lehet következtetni, hogy a lépésnek jóval több volt a republikánus támogatója, mint a demokrata. Az USA 2018. december 31-ével hatályos kilépése után megfigyelőként kívánja a szervezet munkáját segíteni.

Az USA amúgy nem először lép ki a szervezetből. Ronald Reagan 1984-ben hasonló lépést tett a szervezet kommunista befolyásoltságára és Izrael-ellenességére hivatkozva. Érdekesség, hogy később nem a demokrata Bill Clinton, hanem a szintén republikánus George W. Bush vitte vissza az országot a szervezetbe.

Megvertek és kiraboltak egy zsidó családot Párizs mellett

Soós Eszter Petronella cikke (további írásait itt találja)

Túszul ejtettek, megvertek és kiraboltak egy zsidó családot Párizs Seine-Saint-Denis nevű északi határmegyéjében, egy Livry-Gargon nevű községben – futott végig a világsajtón a hír. A tudósítások szerint a támadás motivációja tagadhatatlanul antiszemita: a támadók, akiket még keres a rendőrség, állítólag azzal érveltek, hogy az áldozatok zsidók, tehát van pénzük, amit ők majd elvesznek és odaadnak a szegényeknek.

A rablók készültek tettükre, semmit nem hagytak a véleletlenre: behatoltás után elvágták az elektromosságot, majd a három családtagot, apát, anyát és fiukat sorban foglyul ejtették és gyilkossággal is fenyegették. A rablók pénzzel, ékszerekkel és hitelkártyákkal távoztak a család otthonából. Azt is tudjuk, hogy az áldozatok ismertek a francia zsidó közösségben, a támadás után meg is szólaltak a médiában. A családfő egy 78 éves egykori aktivista, aki egy zsidó érdekvédelmi egyesület vezetője volt.

Francis Kalifat, az országos zsidó érdekvédelmi ernyőszervezet, a Crif elnöke nyilatkozatában azzal érvelt, hogy a francia zsidók immáron sem az utcán, sem otthonukban nincsenek biztonságban. Utalt a TEV oldalain többször is említett Halimi-gyilkosságra (az ablakon kidobott Sarah Halimi meggyilkolására), amely az elmúlt években – 2015-ös a kóser bolti támadás mellett – a leginkább sebezte a francia zsidó közösséget. A Crif egyébként rendkívüli hírlevelében jelezte, hogy Kalifat a megye prefektusával, és Gérard Collomb belügyminiszterrel is tárgyalt. A rendkívüli hírlevél és a magas politikai figyelem is jelzi, hogy mennyire fontos ez az ügy a közösségnek. Gérad Collomb belügyminiszter egyébként hivatalos közleményben ítélte el a támadást.

Természetesen amíg nem ismerünk minden részletet, addig nehéz az elemzés. Ugyanakkor egy dolog máris biztos: ez az ügy – különösen ha a hatóságoknak nem sikerül gyorsan eredményt felmutatniuk – hasonló nyugtalanságra okot adó szimbolikus üggyé válhat, mint a Halimi-gyilkosság. Ismét egy olyan erőszakos támadásra került sor, amely a zsidó közösség tagjait – ráadásul sokak által ismert tagjait – az otthonukban érte. Ez érthetően tovább növelheti a francia zsidó közösség rossz érzését, bizonytalanságát, különösen a vallásos zsidókét, akik számára a legnehezebb a „rejtőzködés”.

Az elkövetők személye és politikai hovatartozása később tovább bonyolíthatja az ügyet, de erről egyelőre semmiféle információ nem áll rendelkezésre (azonban máris szögezzük le, hogy az elkövetők nem az „új antiszemitizmus” szokásos érvrendszerével, hanem klasszikus antiszemita érvekkel léptek fel). De ne szaladjunk még ennyire előre: a hatóságok keresik az elkövetőket, s a Köztársaságba vetett, az elmúlt időszakban megcsappant zsidó bizalom szempontjából szükséges lenne, hogy mihamarabb megtalálják őket. Bizalom ide, bizalom oda, a tettesek megtalálása persze önmagában nem fogja csökkenteni a közösség félelmét, hiszen nem lehet minden antiszemita rabló és bűnöző mellé rendőrt állítani.

Francia miniszterelnök: újabb antiszemitizmus elleni akcióterv jön

(Soós Eszter Petronella írása. További cikkeit itt találja.)

 A zsidó újév, a Rós hásáná alkalmából október 2-án tartott ünnepségen Édouard Philippe francia miniszterelnök bejelentette, hogy a kormányzat 2018-2020 között is végrehajt egy olyan három éves antiszemitizmus elleni akciótervet, mint amilyet Manuel Valls kormánya – mintegy 100 millió eurós (kb. 30 milliárd forintos) büdzsével – 2015-ben között életre hívott.

Édouard Philippe, Franciaország miniszterelnöke

A francia sajtó szerint a Buffault utcai zsinagógában jelen volt és nagy tapsot kapott Manuel Valls volt kormányfő is, aki az antiszemitizmussal szembeni kíméletlen fellépésével tette magát emlékezetessé a közösség körében (Manuel Valls felesége révén közvetlenül is kötődik a zsidó közösséghez).

Emlékeztetőül, a 2015-ö akcióterv mintegy 40 részletes intézkedésből állt, többek között így került be a büntető törvénykönyvbe, hogy a rasszista és antiszemita motiváció minden bűncselekmény esetén súlyosbító körülménynek számít.

Beszédében Édouard Philippe jelenlegi miniszterelnök kiemelte, hogy a 2018-2020 közötti új akcióterv középpontjában az online gyűlölködés felszámolása áll majd. A kormányfő hangsúlyozta, hogy a tervet a zsidó közösséggel együttműködésben készítik majd el (ez politikailag indokolt, ugyanis az elmúlt időszakban látszódott némi törés a kormányzat és a francia zsidó közösség között, különösen a Halimi-gyilkosság nyomozása kapcsán).

Vagyis a bejelentés részletei még nem ismertek. Az biztos, hogy a 2015-2017 közötti tervvel kapcsolatos értékelések elindultak, de ez még nem tűnik teljesen kész munkának. 2014 novembere óta egyébként közvetlenül a miniszterelnök szervezete alá tartozik a Dilcra nevű kormányzati tárcaközi egység, mely a rasszizmus, az antiszemitizmus és az LMBT-közösséget érő támadások és gyűlölet-bűncselekmények ügyeivel foglalkozik, így a rasszizmus és antiszemitizmus elleni tervek végrehajtását is felügyeli.

Édouard Philippe arra is emlékeztetett, hogy 2016-ban jelentősen csökkent az antiszemita esetek száma, ugyanakkor óvatosságra is intett az antiszemitizmus és „új formája”, az anticionizmus mindennapivá válásával szemben. Philippe itt arra utalt, hogy 2016-ban az antiszemita esetek száma 58,5%-kal csökkent Franciaországban a belügy végleges adatai szerint (a muszlimokkal szembeni esetek száma is hasonló arányban, 57,6-kal esett, növekedett viszont a keresztényellenes cselekmények száma).

Az új antiszemitizmus elleni terv bejelentésére ugyanazon a napon került sor, amikor a 2012-es toulouse-i antiszemita merénylő, Mohamed Merah testvérének, Abdelkader Merah-nak megkezdődött a nagy érdeklődésre számot tartó, várhatóan öt hetes bírósági pere. A fiatalembert és Merah egy másik barátját bűnrészességgel vádolják.

Ön zsidó? Tud róla, hogy tyúktolvaj is?

(Soós Eszter Petronella írása. További cikkeit itt találja.)

Ha valaki nem gondolta volna halálosan komolyan, talán még vicces is lehetne egy napokban felröppent hír, miszerint a zsidó és a muszlim közösség tagjai kollektíven jószágtolvajok. A Párizs-közeli Hauts-de-Seine megyében a Népességvédelmi Megyei Igazgatóság figyelmeztető leveleket küldött az állattartóknak: legyenek óvatosak, mert a közelgő – vagyis szeptemberi – muszlim és zsidó vallási ünnepek alkalmával megnövekedhet az állatlopások száma.

Ahogy azt az intézmény vezetője magyarázta a Le Parisien című lapnak, a figyelmeztetést azért küldték ki, mert tartanak a lopott állatokon végrehajtott illegális rituális vágásoktól. A lap a korábbi évek tapasztalatai alapján úgy ítélte meg, hogy az állatlopás kockázata „valós”.

A muszlimok szeptember első napjaiban ünneplik az Íd al-Adhát, vagyis az áldozati ünnepet, mely arról emlékszik meg, hogy Ábrahám hajlandó lett volna feláldozni a fiát, ám végül egy birkát áldozott végül fel, ezért az ünnepi emlékezés során általában birkát, vagy valamilyen négylábú áldozati állatot vágnak, s a hús egy részét szétosztják a szegények között. Ez az ünnep egyben a mekkai zarándoklat (a haddzs) végét is jelenti. A francia bevándorlás- és iszlámellenes folklórban egyébként régóta létezik a fürdőkádban, illegálisan levágott bárány képe, melyet a fenti érvelés minden bizonnyal sokakban felidéz.

A zsidó közösség szeptember végén (szeptember 29-30.) ünnepli Jom Kipurt, azaz az engesztelés és a  bűnbánat napját, mely arra is emlékezik, hogy Isten megbocsájtotta a zsidóknak az aranyborjú imádatát. Ez egyben az év legfontosabb napja is, mivel a halandók jövőjéről dönt az Örökkévaló, aki a Tórában utasította a zsidókat az ünnep tartására: „…a hetedik hónap (tisri) tizedikén van az engesztelés napja, szent gyülekezés legyen ez nektek és sanyargassátok lelketeket; és mutassatok be tűzáldozatot az Ö.valónak”. A 25 órás böjti ünnepet – melyet jórészt a zsinagógában töltenek a hívők – hosszú felkészülés vezeti fel, melynek során a zsidóknak bocsánatot kell kérniük bűneikért és haragosaikkal is meg kell békülniük, mert az Örökkévaló csak így bocsájtja meg az emberek ellen elkövetett vétkeket. Az ünnep része egy szimbolikus aktus (a kápárá szertartása) is, melynek során egy tyúkot vagy egy kakast a magasba emelnek és megforgatnak a fejük felett, hogy az ember vétkei átszálljanak az állatra. A francia hatóságok e miatt a szertartás miatt tartanak attól, hogy a zsidó közösség tagjai esetleg tyúklopásra adják a fejüket.

Joël Mergui, a Központi Konzisztórium elnöke a Le Monde napilapnak küldött cikkében felháborodottan nyugtázta, hogy minden hittársával együtt potenciális tyúktolvaj lett, s felhívta a figyelmet a körlevélben található kollektív megbélyegzésre, valamint arra, hogy a zsidókat „összemosták” a muzulmánokkal, hogy – sugallta – ne csak a muszlimokról „kelljen” beszélni, noha tényleges „zsidó tyúklopásról” nem lehet tudni. Ugyanezt a jelenséget kritizálta kritizálta Francis Kalifat, a Franciaországi Zsidó Intézmények Reprezentatív Tanácsának, a Crif-nek az elnöke is. A prefektúra ugyanis kizárólag egyetlen 2013-as illegális (s hogy még egy közösség beemelődjön az ügybe: roma) birkakereskedő hálózat lefülelésével magyarázta a körlevél kiküldését.

Így látják a francia muszlimok a zsidókat

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

A francia Fondapol kutatóintézet az American Jewish Committee-vel együttműködve készítette el legújabb kutatását arról, hogy a francia muszlimok körében milyen jellegűek az antiszemita sztereotípiák. Emlékezetes, ugyanez az intézet készítette azt a közvélemény-kutatást, amelyről már korábban is beszámoltunk, és amely bemutatta, hogy Franciaországban az antiszemitizmus három melegágya a szélsőjobb, a szélsőbal és a muszlim közösség. Erről a bizonyos mérésről ezt írtuk korábban:

Úgy tűnik egy 2014 végi mérés szerint, hogy az antiszemitizmus meglehetősen jól körülhatárolható társadalmi csoportokban a legjelentősebb, méghozzá elsősorban a szélsőjobboldal, másrészt a szélsőbaloldal támogatói, továbbá a muszlim népesség körében (a szélsőjobbos és a szélsőbalos antiszemitizmus között komoly tartalmi különbség a kutatók szerint, hogy utóbbi nem vitatja a francia zsidóság franciaságát). Az említett 2014-ben született reprezentatív mérés szerint a lakosság kicsit több mint fele (53%) hat lehetséges antiszemita véleményből egyet sem vall, 18% egyet, és csak 3% vallja mind a hatot. A muzulmánok (hívők, vallásgyakorlók és muszlim családba születettek) között ugyanezek a számok 17%, 13% és 6%, a Nemzeti Front híveinél 25%, 16%, és 9%, míg a radikális baloldal szimpatizánsainál 36%, 27% és 10%.

Most nem egy kvantitatív, azaz számszerűsíthető, hanem egy kvalitatív (36 beszélgetés elemzését tartalmazó) kutatással igyekezett a Fondapol közelebb kerülni a muszlim antiszemitizmus jelenségének megértéséhez. A beszélgetéseket az Ifop közvélemény-kutató készítette. A Fondapol hangsúlyozza, hogy nem reprezentatív kutatásról van szó, nem olyan eredmények születtek, melyek egységesen és számszerűen tanúskodnak „a francia muszlimok” attitűdjéről, sokkal inkább egy olyan anyagról van szó, amely segít szétszálazni és megérteni az antiszemita érvelés jellegét és struktúráját. Hogy látják a megkérdezett muszlimok a zsidókat? Politikai, kulturális vagy vallási sztereotípiákat hoznak fel? Pozitív vagy negatív kontextusban?

A 2015/2016 fordulóján készült 36 beszélgetés elemzését három kutató (Mehdi Ghouirgate egyetemi oktató, Iannis Roder történelemtanár és Dominique Schapper szociológus) végezte el, akik egy-egy rövid esszében értékelték a minta kiválasztását, a módszert, illetve a leiratokban megmutatkozó tanulságokat (a minta nagyvárosi jellegét és a középosztályi megkérdezettek hiányát, valamint a migráció és az iszlám variációinak hiányát Ghouirgate és Roder kritizálta, ami megint csak mutatja, hogy az eredmények nem vetíthetők ki a teljes francia muszlim közösségre). Az értékelő esszéket nem külön-külön mutatom be, inkább azokra a tanulság-elemekre helyezem a hangsúlyt, amelyeket érdemes egy ilyen rövid ismertetésben kiemelni.

Először is  az elemzők három jellegzetes sztereotípiát emelnek ki a beszélgetésekből (Roder úgy értékeli, hogy a minta több mint fele nem mutat antiszemita jeleket). Ezek a jellegzetes, általában egyszerű tényként visszamondott sztereotípiák pedig a zsidó közösség összetartása-szolidaritása, pénzhez, munkához, sikerhez való viszonya és zártsága. A zsidók hatalomvágya, a „mindenhol ott vannak” világérzés is megjelenik a beszélgetésekben – Roder értékelésében hangsúlyos az a megállapítás, hogy a zsidó befolyásról alkotott nézetek összeesküvés-elmélet jellegűek. Különösen a zsidók médiabeli jelenléte kerül előtérbe, mivel a megkérdezettek egy része úgy érzi, a médiamanipuláció okozza azt, hogy a zsidók sérelmeire nagyobb figyelem irányul. Az érintett megkérdezettek úgy gondolják, a zsidók és muszlimok között olyan kettős mérce van, melyből a zsidók jönnek ki jobban. A kettős mérce-érzést mindhárom elemző kiemeli. A muszlimok is áldozatnak érzik magukat, úgy vélik, muszlimnak lenni legalább olyan veszélyes, mint zsidónak, s értetlenségüknek adnak hangot, hogy a zsidókat és intézményeiket miért védik jobban, mint a muszlimokat és intézményeiket. Roder emeli ki ezzel kapcsolatban, hogy mindez a realitás (például a célzottan zsidókat célzó merényletek) figyelmen kívül hagyása és a muszlim antiszemitizmus veszélyének tagadása.

Jellemző a konkrét ismeretek, a tudás hiánya is (ezért vallási referenciák sem jellemzők), az izraeli-palesztin konfliktusnál is ugyanez a tudáshiány, elvi lecsatlakozás jellemző (Ghouirgate). De nem ez a téma a vezető az esetleges antiszemita érvelés felépülésénél (Roder). Roder szerint továbbá a beszélgetésekben a hagyományos antiszemita előítéletek jelennek meg, nem igazán a radikális iszlamizmus strukturált antiszemitizmusa.

Ugyancsak érdekes és fontos, hogy a francia társadalmat a megkérdezettek nem a hagyományos köztársasági, individuális államfelfogás szerint tekintik. A beszélgetőpartnerek inkább az angolszász típusú közösségi felfogás alapján közelítik meg a társadalmat, egymás mellett élő egységes közösségek halmazaként. Éppen ezért a szekuláris – laikus zsidó fogalmával sem igazán tudnak mit kezdeni a megkérdezettek. Ugyancsak Roder emeli ki azt az érdekes jelenséget, hogy  a „francia” a nyelvhasználatban a fehér és keresztény közösséget jelenti, a zsidókat a megkérdezettek ugyanúgy kezelik, mintha ők is egy idegen, bevándorló közösség lennének Franciaországban.

Dominique Schnapper fogalmazza meg, hogy a megkérdezettek csodálatot és irigységet éreznek a zsidók iránt, amikor sorolják az ismert sztereotípiákat, s amikor a két közösséget összehasonlítják, abból gyakran a zsidók jönnek ki jobban. A másik két esszé is kiemeli, hogy a zsidó közösség egyfajta tükröt tart a muszlim közösség elé a megkérdezettek gondolkodásában.

Miközben a megkérdezettek részben felmondják a hagyományos sztereotípiákat, és bizonyos összeesküvés-elméletek elemeit, a személyes kapcsolatokban, ha vannak, jellemző a békés együttélés, sőt a szimpátia – legalábbis a beszélgetésekből ez derül ki. Az is látható, hogy a fiataloknál több a feszültség, a sztereotípiák negatív értékelése is inkább a nőkre és a fiatalokra jellemző. A fiatalok azok, akik a legkönnyebben és a leggyakrabban jutnak hozzá információkhoz, vagy „információkhoz” az interneten (a fiatalok relatív radikalizmusára más intézetek és kvantitatív mérések is rámutatnak).

Macron közel-keleti politikája

Alig két hónap telt el Emmanuel Macron hivatalba lépése óta, de a francia elnök máris fogadta Párizsban mind Mahmúd Abbász palesztin elnököt, mind pedig Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnököt. A két találkozó összességében lehetővé teszi, hogy lassan átfogó képet kapjunk az új francia államfő közel-keleti politikájáról.

Először a palesztin vezető utazott Párizsba, hogy július 5-án tárgyalásokat folytasson Emmanuel Macronnal. A találkozó végén közös sajtónyilatkozatot tettek, melynek során Macron kijelentette, hogy a hagyományos francia külpolitikai álláspontnak megfelelően a kétállami megoldásban látja az izraeli-palesztin konfliktus megoldását.

Úgy vélekedett, hogy két elv érvényesülése biztosítja a tartós megoldást: a palesztinok joga a független államisághoz és Izrael joga a biztonsághoz. Alig rejtett kritikát fogalmazott meg ugyanakkor Izrael állammal szemben, amikor felhozta a ciszjordániai, a gázai és a kelet-jeruzsálemi helyzet romlását, illetve amikor a hatályos nemzetközi jog alapján elvetette az izraeli szóhasználatban telepekként, illetve vitatott státusú területekként ismert területekre történő fejlesztéseket.

Furcsa diplomáciai „érdekesség”, hogy Macron kiemelte Abbász erőszakmentesség melletti elkötelezettségét, alig pár nappal azután, hogy Rex Tillerson amerikai külügyminiszter bejelentette, a Palesztin Hatóság nem fizet majd az izraeli börtönökben ülő terroristák hozzátartozónak. Azt nem tudni, hogy a két dolog között van-e összefüggés. (Egyébként egy nappal Tillerson bejelentése után cáfolták is az amerikai külügyminiszter állítását.)

Az új francia elnök kijelentette továbbá, hogy a következő hónapokban a különböző francia, amerikai stb. korábbi kezdeményezések örvén kíván előrelépni, illetve megerősítette, hogy 2018 elején egy francia-palesztin kormányközi találkozóra is sor kerül a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése céljából.

Egy héttel Abbász után Benjamin Netanyahu látogatott Párizsba. Macron az izraeli miniszterelnököt a francia zsidóság második világháborús deportálásának 75. évfordulójára hívta Párizsba. 75 évvel ezelőtt a francia hatóságok mintegy 13 000 zsidót gyűjtöttek össze egy sportcsarnokban, majd küldtek a halálba, és 1995-ig kellett várni, hogy francia államfő kimondja, a bűnt franciák követték el. Ez az egy „razzia”, ahogy a franciák mondják (rafle), a háború alatt elpusztult francia zsidóság negyedét veszejtette el, az áldozatok között legalább 4000 volt a gyermek. (Ezzel kapcsolatban a gaulle-ista Vichy-mitológia miatt jellemzőek a politikai viták, mivel a történeti gaulle-isták szerint Vichy nem Franciaország. A gaulle-ista mitológiát pártszinten ma már csak a Nemzeti Front vallja, s újabban a radikális baloldal.)

Netanyahu a szóban forgó megemlékezésre július 16-án, budapesti látogatása előtt érkezett. Fogadtatása nem volt kritikamentes, főleg baloldali és kisebb zsidó csoportok adtak hangot nemtetszésüknek. A megemlékezési ceremónia után – ahol Macron megismételte a Franciaország felelősségére vonatkozó állításokat a Crif és a zsidó közösség megelégedésére – az izraeli kormányfő és a francia államfő kétoldalú megbeszéléseket tartottak. (A zsidó közösség számára további fontos üzenet, hogy Macron a Halimi-gyilkosság esetleges antiszemita motivációjának a teljes felderítésére szólított fel.)

A francia államfő az izraeli miniszterelnök előtt is megismételte azon óhaját, hogy folytatódjanak a tárgyalások a kétállami megoldás érdekében, és hangsúlyozta, hogy a nemzetközi jog alapján Franciaország elítéli a további telepek létrehozását (francia szóhasználatban:gyarmatosítást). Macron továbbá éberségének adott hangot az iráni megállapodással és annak végrehajtásával kapcsolatban. Az elemzések ugyanakkor kiemelik, hogy még mindig nem lehet tudni, Emmanuel Macron támogatja-e elődje béke-kezdeményezéseinek folytatását.

Mint emlékezetes, Hollande elnök és kormányzata 2016-ban jelentette be, hogy megkísérli újraindítani a békefolyamatot, de ezt olyan multilaterális találkozók szervezésével tette, amelyekre csak az érintetteket nem hívták meg. A folyamat eddig legutolsó állomása egy 2017. január 15-én – öt nappal Donald Trump hivatalba lépése előtt – szervezett találkozó volt, amelyről az izraeli és a palesztin résztvevők hiányoztak. Izrael nem szeretné, hogy Franciaország folytassa az Izrael által finoman fogalmazva sem támogatott és üdvözölt Hollande-féle kezdeményezést.

Korábban a szocialista baloldal – de nem a kormány – egyébként Palesztina egyoldalú elismerésével is fenyegetőzött, ezt a megoldást a jelenlegi államfő nem támogatja.

A holokauszttúlélő Simone Veil a Panthéonban nyugodhat

89 éves korában elhunyt Simone Veil, az Európai Parlament volt elnöke, Valéry Giscard d’Estaing volt egészségügyi minisztere. Az ő nevéhez fűződik a művi terhességmegszakítás legálissá tétele – a Veil-törvényt azóta is mindenki így nevezi. A holokauszttúlélő Veilt – a nagy államnőt, aki Macron elnök bejelentése alapján a Panthéonban nyugszik majd – gyászolja a francia zsidó közösség is.

Simone Veil a francia Nemzetgyűlésben, 1974-ben

Simone Veil azon kevés francia politikusok közé tartozik, akiknek a nevét mai napig őrzi egy törvény. A Veil-törvényről több mint 40 évvel az elfogadása után is mindenki tudja, hogy az abortusz legalizálásáról szóló szövegről van szó, melyet a Giscard elnöksége alatti, Jacques Chirac vezette első jobboldali kabinet fogadtatott el. Igaz, a törvény csak a baloldal szavazatainak segítségével ment át (a vita hevében volt, hogy a deportált Veilt Hitlerhez hasonlították). Veil egyébként 1993 és 1995 között ismét betöltötte az egészségügyi miniszteri posztot Édouard Balladur jobboldali kormányában.

1979-ben Veil még egy dologban úttörő lehetett: ő lett az első közvetlenül választott Európai Parlament elnöke (nő azóta is csak egyszer jutott az elnöki pulpitusra, a szintén francia Nicole Fontaine személyében). Ezután 1998 és  2007 között a francia Alkotmánybíróság tagja volt, 2001 és 2007 között a Soá emlékének megőrzését célzó alapítvány elnöke. 2010-től – mindössze hatodik nőként a történelemben – a Francia Akadémia tagja lett. Az akadémikusoknak járó díszkardra tábori azonosító tetoválásának számát, a 78 651-et gravíroztatta.

Az agnosztikus családban felnőtt Veil egyértelműen vállalta a francia zsidó közösséghez tartozását, s zsidóságáról nyíltan is elmélkedett, amikor úgy vélte, a tolerancia, a szolidaritás, a humanista értékekhez és a zsidó kultúrához való kötődés jelenti számára a zsidóságát. Az elhurcolásakor 16 éves Veil édesapja és édesanyja is meghalt a Holokausztban.

A zsidó közösség megemlékezéseiben elsősorban a politikus Holokauszt-emlékezet érdekében kifejtett tevékenységét hangsúlyozza, de a zsidó ernyőszervezet, a Crif elnöke az abortusz legalizálása és a nők érdekében kifejtett tevékenységét is üdvözölte. (Kérdéses egyébként, hogy az européer, feminista, a férjével is megharcoló Veil mennyire volt liberális a szó kortárs értelmében: egyik utolsó nyilvános szereplésekor a melegházasság ellen tüntető – és az abortuszt is ellenző, katolikus ihletettségű – tömegekkel vonult.)

Az Auschwitz-Birkenau-t megjárt Simone Veil személyét, teljesítményét ritka egyetértés övezi Franciaországban. Minden nekrológ és cikk fenntartás nélkül üdvözölte „a francia politika nagyasszonya” történelmi nagyságát és teljesítményét.

A Veil halála utáni napokban petíció indult azért, hogy Veilt a Panthéonban, a „nagy franciák” nyugvóhelyén temessék el. Számos egyetértő cikk az is hozzátette, hogy a feminista Veilt nem azért kell a Panthéonban eltemetni, mert nő, és mert kevés nő nyugszik a nagy emberek között, hanem mert teljesítménye és életútja méltóvá teszi erre. A temetés és a végső nyughely helyszínéről a hatóságok természetesen mindig a családdal egyeztetve döntenek, s a Panthéon ügyében az utolsó szót a köztársasági elnök mondhatja ki. A család számára sajtóhírek szerint az volt a fontos, hogy Simone Veilt és férjét 66 év házasság után ne válasszák el egymástól.

2017. július 5-én szerdán állami búcsúztatására került sor az Invalidusoknál, az európai lobogókat félárbócra engedték, a francia lobogókat pedig fekete szalaggal látták el. Emmanuel Macron köztársasági elnök is beszédet mondott, melynek során végül bejelentette: Simone Veil a férjével együtt csatlakozhat azokhoz a nagy franciákhoz, akik a Panthéonban nyugszanak. Veil olyan körben nyugszik majd, mint Voltaire, Rousseau, Zola, Jaurès és Marie Curie.

A történelem érdekes fordulata ez, mely egyben mutatja, mennyit változott Franciaország az elmúlt évtizedekben. Fél évszázaddal a Soá, és egy évszázaddal a Dreyfus-ügy után egy zsidó asszony gyakorlatilag közfelkiáltással került a nagy franciák közé.

Még mindig nem oldódott meg az ablakon kidobott asszony esete

Lassan három hónapja tartja lázban a francia zsidó közösséget Sarah Halimi, az ablakon kidobott zsidó asszony esete. Mint arról korábban a TEV oldalain beszámoltunk, a hatóságok egyelőre nem találtak egyértelmű bizonyítékot az antiszemita motivációra, a zsidó közösség egyre növekvő része azonban antiszemita, sőt terrorista bűncselekménynek tartja a gyilkosságot, tekintettel arra, hogy az elkövető „Allah Akbar” kiáltásokkal követhette el a tettét. A francia zsidó szervezetek ernyőszervezete, a Crif, amely – az egyértelmű bizonyítékok hiányára tekintettel – korábban tartózkodó volt az antiszemita motiváció kimondásában, most a közösség követeléseinek élére állt.

Mint arról korábbi cikkünkben beszámoltunk, a Franciaországi Zsidó Szervezetek Tanácsa, a Crif korábban nem tudta megerősíteni az antiszemita motivációt. Mint írtuk: „a Crif, a francia zsidó intézmények reprezentatív tanácsa Facebook-oldalán nyilvánosan jelezte, hogy ezeket az információkat ellenőrizte, és nem tudja megerősíteni, más közösségi vezetők és sajtóhírek inkább a bizonytalanság és az információhiány húrjait pengették. A közösség radikálisabb szervezetei szerint viszont a hatóságok elhallgatásáról lehet szó”.

A Crif 85 nappal az eset után 180 fokos fordulattal politikát váltott, minden bizonnyal nem függetlenül a közösség elvárásaitól. Most azt kérdezi, hogy miért nem halad a nyomozás, mit akarnak elrejteni, és miért tagadják az antiszemita motivációt – ez egyértelműen új álláspont. A szervezet oldalán azóta megjelent ugyanez az üzenet a a 86., 87. stb. napon is, és ez vélhetően így is marad, amíg a nyomozás le nem zárul így vagy úgy.

Francis Kalifat, a szervezet elnöke cikket is közölt a témában a jobboldali Le Figaro hasábjain, igaz, csak azután, miután 17 jelentős értelmiségi korábban, a hó elején már megfogalmazta a nyílt levelét, kifogásolva, hogy a hatóságok nem antiszemita gyilkosságként kezelik az ügyet. Kalifat egy interjúban elmondta, a belügyminiszterrel is beszélt az ügyről, és a zsidó közösséget jelenleg foglalkoztató legfontosabb témának nevezte a Halimi-gyilkosságot.

A közösség azt is örömmel üdvözölte, hogy a TF1 csatorna esti 20 órás műsorában riportot közölt az esetről, mert ezt az „elhallgatás” megtöréseként értelmezték (a riportban elsősorban a család tagjai és ügyvédei szerepeltek).

A Crif és annak elnöke, Francis Kalifat tehát az elmúlt napokban-hetekben élére állt a „teljes igazság feltárását” követelőknek. Persze van is mit feltárni, mert alapvető nyomozati cselekmények váratnak még magukra: június közepén például a igazságügyi elmeorvosi megfigyelés alatt álló gyanúsítottat még mindig nem hallgatták ki, és a pszichiátriai jelentés sem készült még el. Ebből is látszik, hogy a fő kérdés a nyomozás vélt vagy valós lassúsága (nem ismerjük a gyilkossági nyomozások átlagos hosszát), az ebből következő információhiány, illetve az, hogy a tettére „megöltem a Sátánt!” felkiáltással reagáló 27 éves gyanúsított egyáltalán beszámítható, így büntethető-e.

Ha az illető nem beszámítható, a közösséget politikai értelemben akkor is foglalkoztatni fogja, hogy az „őrület” mellett motiválhatta-e antiszemitizmus a tettét. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy a büntethetőséget kizáró ok kimondása az ügy politikai vetületének a végét is jelentené. A büntethetőség kimondása pedig pedig megnyitja azt a jogi-politikai vitát, hogy a hatóságok, különösen a bíróság szerint is szó van-e súlyosbító körülményről, azaz antiszemita gyűlölet-bűncselekményről.