Leállították a szimbolikus órát a tel-avivi Túszok terén

Kedden 17 óra 35 perckor megállították azt a szimbolikus órát Tel-Avivban, amely a háború kitörése óta mérte a Gázában fogvatartott túszok  idejét. A ceremóniára azt követően került sor, hogy az utolsó túsz, a fogságban életét vesztett Ran Gvili földi maradványai is hazatértek Izraelbe.

A túszok családtagjait tömörítő szervezet kezdeményezésére tartott esemény egy korszak végét jelezte: az óra 844 nap után állt le. A szertartás a leállításhoz szükséges kód beírásával kezdődött, majd a kiszabadult túszok és az áldozatok hozzátartozói emlékeztek meg a mögöttük álló embertelen időszakról.

A gázai fogságot túlélő Rom Braslavski hangsúlyozta, hogy bár az óra hivatalosan megállt, a trauma tovább él.

„Hivatalosan kijelenthetjük, hogy egy háború véget ért, és nincs több túszunk Gázában. De most egy másik, sokkal nehezebb háború kezdődik, a rehabilitáció harca”

– fogalmazott Braslavski, hozzátéve, hogy mindent meg kell tenni a lelkek nyugalmának helyreállításáért.

Segev Kalfon, akit a Nova fesztiválról raboltak el, felidézte, hogyan látta ugyanezt az órát a Gázába eljutó felvételeken. Számukra minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, amely az utolsó is lehetett volna. Hozzátette: a szimbolikus óra megállítása meghatározó pillanat, de nem a végállomás. A 255 túsz hazatérésével záruló szakasz után most 87 család számára a gyász és a felépülés időszaka kezdődik. Közülük 46-an, Kalfonhoz hasonlóan élve kerültek fogságba, de ott meggyilkolták őket.

Malki Shem Tov, a fogságból kiszabadult Omer Shem Tov édesapja köszönetet mondott a világszintű támogatásért. Külön megköszönte a zsidó közösségek és szövetségek kiállását, valamint Donald Trump amerikai elnök szerepvállalását.

„844 napon át működött az óra, számolva minden másodpercet azóta, hogy a világunk október 7-én megállt. Istennek hála, végre abbahagyhatjuk a számolást”

– mondta, hozzátéve, hogy bár a küzdelem véget ért, a befejezés keserédes a hatalmas veszteségek miatt.

Egy másik túlélő, Elkana Bohbot  az izraeli társadalom alapkövének nevezte a Túszok terén összegyűlt közösséget, amely reményt és fényt adott nekik a sötét alagutakban, megerősítve bennük a tudatot, hogy soha nem mondtak le róluk.

A szertartáson felszólaltak azok is, akiknek szerettei csak koporsóban térhettek haza. Michel Illouz, akinek fia, Guy a fogságban halt meg, úgy fogalmazott, hogy a gondolatok óráját soha nem lehet megállítani. Megrendülve beszélt arról, hogy fia „egy zsák csontként” tért vissza, és örökké kísérteni fogja a kérdés, vajon életben maradhatott volna-e, ha korábban születik megállapodás.

Yael Adar, aki fiát, Tamirt a Nir Oz kibuc védelmében veszítette el, kijelentette:

„Egy embertelen fejezet végén kapcsoljuk ki ezt az órát – egy olyan fejezet végén, amelyben a túszok hazatéréséért, a kölcsönös felelősségvállalás társadalmi értékeiért, a szolidaritásért, a kiszolgáltatottakért való aggodalomért küzdöttünk, és azért, hogy soha senkit ne hagyjunk hátra.”

Az édesanya hangsúlyozta: bár a digitális kijelző elsötétül, a belső számlálója soha nem áll meg, amikor a tragédia okairól van szó. Kiemelte a mészárlást lehetővé tévő körülményeket, a védelem hiányát és azt, hogy az állam cserbenhagyta polgárait.

„Életem végéig számolni fogom ezeket a napokat, minden egyes lélegzetvétellel, amelyben az én Tamirom hiányzik ebből a világból.”

Yael Adar felszólította az egybegyűlteket és az egész országot, hogy az utolsó túsz hazatérésének pillanatában se feledkezzenek meg a felelősségről.

„Azon a napon, amikor meghatottsággal és az utolsó túsz hazatérésével megállítjuk az órát, azt kérem: emlékezzünk a több ezer család fájdalmára és veszteségére. Ők egy hatalmas ölelést és örök emlékezetet érdemelnek az állam történetének legnagyobb kudarca után. Mindent meg kell tennünk, hogy megakadályozzuk a következő kudarcot. Azzal a fohásszal kapcsoljuk ki az órát, hogy soha többé ne kelljen visszakapcsolnunk.”

Ran Gvilit, az utolsó hazatért túszt, akinek testvére, Shira Gvili is beszédet mondott a téren, szerdán helyezték örök nyugalomra.

Az óra megállt, a Túszok tere pedig, amely Shira szerint „sokkal több, mint aszfalt”, a nép és az összefogás szimbólumaként marad meg az emlékezetben.