Kitart-e az ellenzék lendülete a francia nemzetgyűlési választásokig?

Furcsa választási térkép rajzolódott ki a francia elnökválasztás második fordulóját követően. A hivatalban lévő centrista elnök, Emmanuel Macron a szavazatok 58,5 százalékát magáénak tudva legyőzte szélsőjobboldali kihívóját, Marine Le Pent, aki a voksok 41,5 százalékot szerezte meg. Azonban minél közelebbről vizsgáljuk a képet, annál izgalmasabb minta van kibontakozóban – írja Michel Gurfinkiel a The New York Sunban megjelent elemzésében.  

A szerző szerint aligha lehet Le Pen teljesítményét gyengének nevezni, hisz a 2017-es választási eredményéhez képest közel nyolc százalékot javított. Huszonnyolc megyében vezetett, országszerte pedig a községek több mint ötven százalékában állt az első helyen. A Nemzeti Tömörülés szavazótábora egykor Észak-Franciaországra és Provence-ra korlátozódott, ez alkalommal viszont Kelet-Franciaországban és Okcitániában is jelentős számú szavazatot kapott Le Pen, Korzikában pedig a voksok többségét is megszerezte.  

A leglátványosabb sikereket viszont a tengerentúli területeken érte el az olyan megyékben, mint a Karib-térségben található Martinique, Guadeloupe, Saint-Martin/ Saint-Barthélemy, valamint a dél-amerikai Francia Guyana, Réunion, Mayotte az Indiai-óceánon, Új-Kaledónia, Wallis és/Futuna, valamint Francia Polinézia a Csendes-óceánon. A szóban forgó területek össznépessége 2,7 millió, a lakosság faji, etnikai és vallási szempontból különbözik egymástól. A Karib-térségben az afro-francia közösségek, a csendes-óceáni térségben pedig a melanéz és polinéz közösségek dominálnak. Réunion az európaiak, afrikaiak és indiaiak olvasztótégelye, míg Mayotte lakosságának túlnyomó része afrikai szunnita muszlim.  

Előzetesen arra lehetett volna számítani, hogy ezek a régiók elutasítják a „fasiszta” Marine Le Pent, ahogy korábban az édesapját, Jean-Marie Le Pent is, ám a Nemzeti Tömörülés jelöltje Új-Kaledónia és Polinézia kivételével mindenhol magabiztosan nyert.  

Gurfinkiel szerint ez lenyűgöző fordulat. Le Pen sikerét azzal magyarázza, hogy az eltért a pártja eredeti szélsőjobboldali programjától, és egy befogadóbb, nem rasszista politikai irányvonalat kezdett el követni. A választási eredményekből kiderül, hogy azokon a tengerentúli területeken, ahol a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon nyert az első fordulóban, a második körben számos szimpatizánsa Le Penre szavazott.  

Ugyanez a megállapítás érvényes Franciaország nagyvárosának számos választókerületére, különösen a kis és közepes méretű településekre. Bár sok helyen a szélsőbaloldal összefogott Macronnal, vagy inkább tartózkodott, mint hogy Le Pen támogassa (például Nagy-Párizsban), az első fordulóban leadott jelentős számú baloldali szavazat gyakran előfeltétele volt Le Pen második fordulóbeli térnyerésének. Továbbá feltételezhető, hogy sok Le Pen-szavazó kész lett volna Mélenchont támogatni Macronnal szemben, ha a radikális baloldali jelölt jutott volna be a második fordulóba. Ez nem a pártstratégiákkal, hanem szociológiai tényezőkkel magyarázható – mutat rá a szerző.  

A Nemzeti Tömörülés, Mélenchon Népi Szövetsége és az olyan kisebb pártok, mint Eric Zemmour Visszahódítás Pártja, Yannick Jadot Zöld Pártja, vagy Fabien Roussel Kommunista Pártja versengenek a „periférikus” Franciaország szavazóiért.

Közös bennük az 1945 utáni jóléti állam iránti elköteleződés, valamint az Európai Unió és az Egyesült Államok által képviselt és irányított globalizációval szembeni frusztráció, harag és gyanakvás kultúrája.   

Egyedül a bevándorlás kérdése osztja meg ezeket a pártokat. Zemmour halálos fenyegetésként tekint a migrációra, míg Mélenchon természetes folyamatnak tartja. Le Pen csendesen levette a kérdést a politikai napirendjéről, összhangban az új, befogadáson alapuló álláspontjával.

Elképzelhető, hogy ez a jobboldali-baloldali közeledés kitart a júniusi nemzetgyűlési választásokig? Ha igen, ki fog belőle profitálni?

– teszi fel a kérdést Gurfinkiel. 

Marine Le Pen vasárnap esti beszédében “harmadik fordulónak” nevezte a közelgő törvényhozási választásokat, amely erodálhatja Emmanuel Macron győzelmét, amennyiben nem szerez szilárd parlamenti többséget. Ez esetben kohabitáció, megosztott kormányzati rendszer jöhet létre, hisz nem az államfő saját pártja adja a parlamenti többséget. Az újraválasztott köztársasági elnöknek így a politikai ellenfélnek számító miniszterelnökkel kell megosztani a hatalmát. Az OpinionWay legújabb felmérése szerint a franciák 63 százaléka szívesen látna egy ilyen fejleményt, míg az Ipsos közvélemény-kutatásából az derül ki, hogy a franciák 56 százaléka szeretné, ha Macron elveszítené a júniusi választásokat.  

Mélenchon  a baloldal által kijelölt potenciális ellenelnökként hivatkozik magára, Zemmour pedig egy olyan alternatív formátumot támogat, amelyet a konzervatívok koalíciója ural Le Pentől a klasszikus jobboldal maradványaiig. Egyrészt Marine Le Pennek minden bizonnyal szüksége lesz a Zemmour-szavazókra, hogy mandátumokat nyerjen, másrészt az újságíróból lett politikus volt olyan ostoba, hogy az április 24-i eredményt „a Le Pen nevéhez fűződő Nemzeti Tábor nyolcadik vereségeként” jellemezte – írja Gurfinkiel.  

Szerinte a kohabitáció elkerülhető és Macron megmenekülhet a béna kacsa-tapasztalattól, köszönhetően a választási törvénynek, amely mandátumonkénti többségi szavazást ír elő a Nemzetgyűlésben. Macron április 10-én az 566 választókerületből 256-ban végzett az első helyen, így elméletileg 27 további mandátumra szüksége a parlamenti többséghez. Ezt a rivális ellenzéki jelöltek megosztásával, vagy a távozó konzervatív képviselők segítségével tudná megszerezni – vetíti ki az elnökválasztás első fordulójának eredményeit a szerző a közelgő nemzetgyűlési választásokra.

Azonban még egy júniusi győzelem sem biztos, hogy megoldja a francia politikai talányt. Ha a Nemzetgyűlés többségét a köztársasági elnök pártja fogja alkotni, tartani lehet egy negyedik fordulótól, amely az utcán fog zajlani, hasonlóan a 2018-19-es sárgamellényes mozgalomhoz – véli az újságíró.