Tényleg radikális a francia muszlimok harmada?

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

Szeptember közepén a Journal du Dimanche hasábjain nagy vihart kavaró beszámoló jelent meg egy, a franciaországi muszlimok értékeiről és a francia iszlám megteremtésének lehetőségeiről szóló, a liberális Montaigne Intézet által készített jelentésről.

A jelentés alapjául szolgáló kutatást az Ifop készítette, a „Lehetséges a francia iszlám” címet viselő szöveget a jobboldali Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök egykori munkatársa, Hakim El Karoui írta. Utóbbi a jelentés tanúsága szerint később dolgozott a gazdasági minisztériumban és a Rothschild Banknál is, mielőtt megalapította volna a saját cégét. Miközben az intézet javaslatokat tesz a franciaországi iszlám megteremtésének módozataira, a jelentés legérdekesebb része egyértelműen az adatsor, amely valamiféle bepillantást enged a franciaországi muszlimok értékrendjébe és életébe.

A jelentés szerint a 15 éven felüli népesség 5,6%-a muszlim. Ez – főre, darabra átszámolva – mintegy fele a mértékadó becsléseknek, és negyede, harmada a radikálisabb, kevésbé mértékadó „jobboldali becsléseknek”. Érte is kritika a jelentést és annak módszereit, megbízhatóságát. A diszkrepancia persze következhet egyszerűen abból, hogy a kutatás nem a teljes népességre vonatkozott, bölcsőtől a sírig, csak a „megkérdezhető”, 15 éven felüli népességre. Mindenesetre a Montaigne Intézet szerint a 25 év alattiak mintegy 10%-a lehet muszlim.

A JDD beszámolója a fő jelentésben nem szereplő diagramokat bemutatva úgy tudja, a nők kissé konzervatívabbak, mint a férfiak, kisebb arányban fogadnak el ellenkező nemű orvost, fognak kezet ellenkező nemű személlyel vagy adnak neki puszit, kisebb arányban hallgatnak zenét, vagy mennek uniszex uszodába, ettől függetlenül a többségnek nincs ezekkel a – nemek közötti viszonyokra rámutató – szokásokkal különösebb baja. A megkérdezett muszlimok 70%-a fogyaszt halal-húst, a fejkendő viselését pedig 65% támogatja (a nők kétharmada azonban maga nem viseli, de kérdés, hogy ez mennyire a törvényi tiltásokkal és mennyire az értékrenddel van összefüggésben).

 

Az Intézet három csoportba osztotta identitás téren a franciaországi muszlimokat, hangsúlyozva, hogy nem létezik egységes, szervezett muszlim közösség, blokk, kommunotarizmus. A „csendes többség” a 46%-nyi szekularizált, laikus muszlim. Őket követi a 25%-nyi konzervatív muszlim, a csoport, amely gyakorolja a vallását, meg is jeleníti adott esetben, de alapvetően elfogadja a laikus államot. Végül, a legutolsó csoportot nemcsak a köztársasági értékekkel szemben állónak, hanem autoriternek és elkülönülőnek is nevezi a Montaigne Intézet. Ők 28%-nyian vannak, és bizony ők főleg fiatalok, alacsonyan képzettek, ami a jövőre nézve adhat okot némi aggodalomra. Ugyanakkor az egyes alcsoportok elemzésénél a szokásos 3%-os hibahatár akár 6-8%-ra is ugorhat, hívja fel a figyelmet a szöveg, vagyis ezeket az adatokat azért óvatosan érdemes kezelni.

 

A vallásgyakorlás terén is kimutatható a szekularizált csoport, a megkérdezettek egyharmada (30%) nem jár soha mecsetbe, egyharmad pedig csak vallási ünnepeken (30%). 15% hetente egyszer. A napi öt imát azonban a muszlimok nagyobb aránya tartja. Az állam által létrehozott (és fő partnernek tekintett) Muszlim Vallás Francia Tanácsát, a CFCM-et a muszlimok kétharmada nem ismeri. A kutatás megjegyzi, hogy amikor a muszlimok az iszlámmal kapcsolatban keresnek információt, akkor 73%-ban az internethez fordulnak, miközben az említett CFCM honlapja nem működik (olyannyira nem, hogy a lecfcm.fr oldalon – mint a képen is látható – egy fűtésszerelő oldala jön be, a cfcm.fr domainnév pedig jelenleg konkrétan eladó).

 

A jelentés nagy közéleti hullámokat vert, különösen a „muszlimok 28%-a autoriter” kitétel miatt. Ezt a jobboldal és a radikális jobboldal egy része úgy értelmezte, hogy ennyi a radikalizált, potenciális terrorista az országban (a szokásos hatmilliós becslésből kiindulva úgy vélték, milliós nagyságrendű ez a csoport). A szerző a viták nyomán azt magyarázta, hogy az „autoriter” kifejezést politikatudományi értelemben kell értelmezni, és nem mint „radikalizált személyt”. Az elemzés szerint ugyanis mindössze 13% gondolja úgy, hogy a vallási törvénynek, a sariának meg kell előznie a világi törvényeket.

Értelmezés kérdése, hogy ki mit tart radikálisnak, de abban mégiscsak konszenzus van a korábbról ismert nyilatkozatok alapján a politikában, hogy aki a köztársaság törvényeit másodlagosnak tartja, az radikális. Ez persze valóban nem ugyanaz, mint az a mintegy 15000 terroristagyanús ember, akiket a francia állam a megfigyelő listáján tart.

 

Ha a jelentés becsléséből indulunk ki, darabra átszámolva azonban még ez a 13% is hatalmas szám, sőt, akkor is jó eséllyel százezres radikális nagyságrendet kapunk, ha pesszimista módon a hibahatárt is figyelembe vesszük. Az igazság valószínűleg középen van, sem azoknak nincs igazuk, akik milliós potenciális terrorista-kört vizionálnak, sem azoknak, akik szerint minden rendben van. A jelentés olvasható optimistán és pesszimistán is: a szöveg az egyik oldalról mutatja, hogy a muszlimok nagy része valóban integrálódott a francia laikus társadalomba, másik oldalról viszont rámutat, hogy a muszlimok egy komoly kisebbségére az államnak nagy figyelmet kell fordítania, nemcsak jogalkalmazási, büntetőjogi és elhárítási, hanem oktatási, szociális és mindenféle értelemben. Halkan jegyzem meg, hogy mutatis mutandis ugyanez mondható el az éppen radikalizálódó és tömegesen a szélsőjobbra sodródó francia munkásosztályról is, mely az elmúlt harminc esztendőben egyre fogékonyabbá vált az etnicizált szociális populizmusra.