Iszlám-balosság: a vita, amelyet nem most folytatnak le a franciák
Miközben a francia egyetemisták anyagi, pszichológiai nehézségeitől hangos a sajtó, Frédérique Vidal felsőoktatási miniszter el tudott indítani még egy minipolémiát a felsőoktatási szektorban. Arra szólított fel, hogy készüljön felmérés, kutatás az ún. iszlám-balosság ideológiai hatásáról a francia kutatásokban (ez annyira nem jött jól a kormányoldalnak, amely inkább a diákok nehéz helyzetéről fogalmazna meg üzeneteket). Az egyetemi-kutatási szektor haragos, a vitában magának a koncepciónak a léte is kérdőjeles. Az viszont érdekes, hogy a közvélemény-kutatásokban kik gondolják, hogy létezik / nem létezik iszlám-balosság, azaz islamo-gauchisme.
Islamo-gauchisme: a fogalom Pierre-André Taguieff munkásságához köthető, aki természetesen most is megszólalt az ügyben. Taguieff a 2000-es évek elején figyelte meg, hogy a palesztin-barátság, az ahhoz kötődő Izrael-ellenesség és a radikális baloldal ideológiailag találkozik egymással, Izraelt, a cionistákat és a zsidókat agresszorrá, a palesztinokat és a muszlimokat egyfajta új proletárrá emelve (ez azért érdekes, mert a közel-keleti konfliktus alapvetően importálódik Franciaországba is, azaz van politikai jelentősége). Erről Taguieff kötetet is írt Új judeofóbia címen (s a tudomány is elemezte-vitatta, hogy létezik-e az ideológiai konvergencia, s az új judeofóbia mennyire különbözik a gyakorlatban régi antiszemitizmustól, ha egyáltalán). A fogalom tehát nem most került napvilágra, ott volt a fejekben, a politikában persze inkább a jobboldalon – azt azonban Taguieff 2020-ban már jelezte, hogy a kifejezés az elmúlt húsz évben elkezdett önálló életet élni. (Ebből a szempontból kicsit hasonló a sorsa a John Williamson által megfogalmazott „washingtoni konszenzuséhoz”: az sem a neoliberalizmus szinonimájaként indult, de a viták során sokszor az lett belőle.)
Nem először szólal meg kormányzati pozíciót betöltő politikus a témában, például Jean-Michel Blanquer oktatási miniszter is kritizálta a szerinte problémás jelenséget éppen néhány hónappal ezelőtt. Most azonban a felsőoktatási miniszter egyenesen vizsgálatot követelt az iszlám-balosság ügyében (amiben annak a kutatóhálózatnak, a CNRS-nek lenne kulcsszerepe, amely az iszlám-balosság fogalmát magát sem tartja tudományosnak). Az iszlamista szeparatimus elleni törvénycsomag körüli viták hevében, s ismerve a felsőoktatás, a hallgatók erőteljes Covid-frusztráltságát, most talán minden korábbinál erőteljesebben vált hangos politikai vita tárgyává a kérdés.
Nem utolsósorban azért, mert Frédérique Vidal nyilatkozata felveti a kutatások szabadságának és függetlenségének a dilemmáját, és hogy tulajdonképpen ki határozhatja meg, hogy milyen elméleti keret számít tudományosnak. Olyan kérdésekre kellene tudni válaszolni például, hogy hol a kritikai társadalomtudományok, elemzések helye, szerepe a tudományban (a kritikai tudományok egyes képviselői szerint ugyanis értéksemleges tudomány nincs, aki ennek megvalósítására törekszik, az ideológiailag a status quo-t szolgálja). Az egész vita – már ha rendesen lefolytatnák – nagyon messzire vezet(hetne) a tudomány szerepével, a kutatás szabadságával, autonómiájával stb. kapcsolatban, de ennek lefolytatása most valószínűleg senkinek sem érdeke, még a kormányoldalnak sem (ráadásul a választók nagy része halálra unná magát a tizedik mondattól kezdve). Az újraválasztására készülő Macronnak a módszertani és tudományfilozófiai kérdéseknél egészen biztosan politikailag hasznosabb arról beszélni, hogy 1 eurós menüt és pszichológiai segítséget biztosítanak a nehéz helyzetben lévő egyetemistáknak…
Mindanzonáltal az iszlám-balosság – ha rosszkor is jött neki a kiszólás – a radikális és antiszemita konnotációi mellett a közösségelvűség és az identitáspolitika franciaországi penetrációja miatt is aggaszthatja a francia kormányzatot, illetve a republikanizmus hagyományos elveit preferáló – ebben az értelemben konzervatív – francia elitet. A francia republikánus modell ugyanis elvben nem arra épül, hogy számontartja az egyes csoportokat, és különösen nem feltételezi, hogy a csoportok értékeit, politikai attitűdjeit automatikusan meghatározza a csoporthovatartozás (akkor sem, ha esetenként tényleg meghatározza). A francia rendszer alapjáraton éppen arra épül, hogy csak az egyén, a polgár érdekli. Vagyis a francia modell nem szívesen ismer el és emel ki csoportokat, mert úgy véli, az óhatatlanul ahhoz vezet, hogy az egyes csoportok jogállása – jogai és kötelességei – különbözzön, azaz megbomoljon a köztársasági egyenlőség. Közben azonban hallani a kutatói-politikai figyelmeztetéseket arra, hogy az angolszász eredetű kortárs közösségelvűség és identitáspolitika igenis vonzó lehet azon fiatalok számára, akik a francia köztársasági univerzalizmusban, ebben az egyéni hozzáállásban nem látják a saját személyes és közösségi megbecsülésüket.
Ezért osztja meg a baloldalt, hogy hogyan is kell viszonyulni a laikus államhoz, s annak kemény elvárásaihoz. A dilemma lényege az, hogy a vallást a magánszférába utaló francia laikus modell elnyomja-e rasszista, vallásellenes stb., módon azokat, elsősorban muszlimokat, akik nem magánügyként kezelik a vallásukat? (Azaz ez a francia laikus hozzáállás erősíti, segíti-e a közösségelvű elégedetlenségeket, erősíti-e például a muszlim áldozatokról szóló politikai narratívákat?) Többek között itt merül fel az iszlám-balosság egyik olyan értelmezése, amely a napi politikai csatákban a politikai ellenfelek számára haszonnal pörgethető kérdést vet fel, hogy tudniillik a muszlimok elnyomásáról beszélő, az áldozati tudatot erősítő radikális baloldal akarva-akaratlanul lehet-e az iszlamizmus hasznos hülyéje. A kérdés ráadásul visszafelé is logikusan felvethető a közösségi jellegű problémák el nem ismerésével kapcsolatban.
A közvélemény-kutatási számok azt mutatják, hogy a baloldali szavazók a leginkább megosztottak az iszlám-balosság kérdésében. Az Odoxa-Blackbone Consulting felmérése szerint a megkérdezettek kétharmada, 66%-a szerint Frédérique Vidalnak igaza van – a jobboldalon erőteljesebben vélekednek így, mint a baloldalon. Egyedül a a zöldeknél és a radikális baloldali Lázadó Franciaországnál mondták 50%-nál kisebb mértékben ezt. 69% szerint létezik a probléma, és a pártos törések e kérdésnél is hasonlóan alakulnak, mint a miniszter mondataira vonatkozónál. Érdekes a korosztályi törés, mert az idősebbek nagyobb eséllyel tartoznak a megkérdezettek többséghez, mint a fiatalok. A megkérdezettek 53%-a azt is mondta, hogy az iszlám-balosság feldobásával a jobboldali bázisnak zenél a kormány (amiben, már csak a számok alapján is látható, van igazság, bár nem biztos, hogy ezúttal szándékos a muzsika). A megkérdezettek többsége ugyanakkor, köztük – ez fontos – a Macron-bázis jelentős része, nem veti el, hogy a társadalom uralmi viszonyairól szóljanak kutatások. Vagyis nem feltétlenül magukat a kritikai kutatásokat látják a megkérdezettek – köztük a Macron-hívek – problémásnak. Hogy azonban ebből a gyakorlatban mi következik (már ha hihetünk az eddigieknek, s nem történik irányváltás) nem valószínű, hogy most fogja kifejteni a kormánytöbbség.
Soós Eszter Petronella
A szerző további írásai itt olvashatók |
Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő, politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). Egyetemi tanulmányai alatt eltöltött egy évet a párizsi Sciences Po-n, az Eötvös Collegium tagja volt, illetve nemzetközi kapcsolatokat hallgatott a Mathias Corvinus Collegiumban. 2019-ben szerzett doktori fokozatot (PhD) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A Milton Friedman Egyetem adjunktusa, a 
