Rasszista és erőszakos-e a francia rendőrség? 1. rész
A George Floyd halála nyomán kialakult amerikai helyzet látszólag átgyűrűzött Franciaországba is, ahol szintén tömegek tüntetnek a rendőrség ellen, és ahol parázs vita alakult ki a rendőrségi rasszizmusról és erőszakról. A lényeg, hogy a vita csak „látszólag az Egyesült Államokból gyűrűzött át”, Franciaországnak ugyanis megvannak a maga hasonló, nagyon is hazai gyártmányú problémái. Ezek éppen most kaptak új lendületet, mivel egy jelentős erőszak-ügyben most született egy olyan szakvélemény, amely gyakorlatilag felmenti az intézkedő egyenruhásokat. De nem innen érdemes indulni, hanem onnan, hogy a francia rendőrség tevékenysége évek óta politikai viták tárgya.
A világ figyelmét is felkeltő Floyd-ügy termékeny talajra hullott Franciaországban. A sárga mellényes mozgalom és a nyugdíjreform elleni tüntetések örvén a rendőri erőszak már amúgy is napirenden volt, elég csak a gumilövedékes, „szemkilövetős” esetekre gondolni, vagy azokra a hosszú vitákra, amelyek a rendőrség tömegkezelési doktrínáját illették a tüntetések során (azt is tudjuk, mert az adatok nyilvánosak, hogy jelentősen, 23,7%-kal nőtt a rendőrség belső fegyelmi szervének az ügyforgalma 2019-ben, vagyis egyre több ilyen jellegű panasz, bejelentés érkezik).
Olyannyira fontos ez a téma, hogy a rendőri erőszak elleni fellépés (így potenciálisan a szakmai etikai szabályok felülvizsgálata) terén Emmanuel Macron köztársasági elnök januárban kifejezetten javaslatokat kért a belügyminisztertől. Megoldandó ügyek, viták pedig vannak bőven január óta is. Pár hete egy rendőri intézkedés során készült videó arról, ahogy az egyenruhások rasszista megjegyzéseket tesznek. Azután egy énekesnő kavart azzal vitát, amikor kifejtette, hogy a rendőrség gyilkol, rasszista és ő nem érzi magát biztonságban a közelükben. Még Christophe Castaner belügyminiszter is úgy érezte, válaszolnia kell neki, méghozzá a francia politika által preferált Twitteren. Ezután értesült a közvélemény egy olyan Facebook-csoportról, amelyben rasszista, szexista, homofób üzeneteket váltottak egymással rendőrök.
Nyilvánvaló, hogy egy ideje épül az a narratíva, mely szerint a francia rendőrség erőszakos, és esetenként rasszista is. Minden egyes egyedi ügy, amely a média érdeklődését kiváltja, erősíti ezt a képet. Az ellenérv természeténél fogva mindig gyengébb, hiszen nyelvileg tagadás, és videókat sem tud felmutatni: „nem vagyunk intézményileg rasszisták; visszautasítjuk az igazságtalan vádakat, védjük a polgárokat” stb., stb., stb. (Emellett előfordul, hogy éppen a rendőrség az áldozata az etnikai-politikai célú erőszaknak, legutóbb például azért ütött el valaki rendőröket, hogy „bosszút álljon Palesztináért”.)
Ebben a hangulatban, ebben a helyzetben érkezett az újabb szakvélemény az ún. Adama Traoré-ügyben. Adama Traoré, egy fekete fiatalember pár évvel ezelőtt rendőri intézkedés során vesztette életét. A szakvélemények ellentmondanak egymásnak a tekintetben, hogy valamilyen korábban is létező egészségügyi probléma volt-e a halál oka, vagy pedig a fizikai kényszerítéssel járó intézkedés maga. Ráadásul az ügy körül nemcsak politikai, hanem komoly jogi vita is van. A család jogi okokból is – a szakvélemény szerzőinek személye miatt – kifejezetten támadja a szakvéleményt, amely nem a rendőri intézkedést okolja Traoré haláláért.
A szóban forgó ügy tehát nagyon hasonló a Floyd-ügyhöz, bár jogilag kevésbé egyértelmű annál. Ráadásul a Traoré-ügy új fejleménye párhuzamosan zajlott a Floyd-üggyel, egy olyan kontextusban, amikor a tömegrendezvényeket még mindig erőteljesen korlátozzák, a tüntetéseket esetenként tiltják.
Cristophe Castaner belügyminiszter a tüntetésekre, a kialakuló vitára reakcióként bejelentette, hogy egyrészt a rasszizmussal gyanúsított rendőröket felfüggesztik, a fojtószorítással járó technikákat pedig betiltják. A rendőrök igen kényelmetlenül reagáltak erre, megbélyegezve érezvén magukat, s azt kérdezvén, hogy akkor mit használhatnak a tiltandó eszközök helyett (az elektromos sokkolók az asztalon vannak, mint opció, ráadásul a belügyminiszter még visszalépni, pontosítani is kényszerült, hogy mi is lesz pontosan tilos, és mi nem).
Hozzá kell tenni, hogy a rendőrök eszközökkel kapcsolatos tanácstalansága nem indokolatlan. E sorok írásakor például olyan ügyekkel foglalkozik a rendőrség, mint a dijoni bandaháború, ahol a csecsen-maghrebi bűnbandák napokon keresztül (!) lőfegyverrel (!) mentek egymásnak – személyes bosszúra hivatkozva – az utca kellős közepén. A belső elhárítás-hírszerzés, illetve a rendőrségi beavatkozás hatékonyságát itt is vitatják. Témánk szempontjából leágazás, de megemlítendő, hogy az elkövetők egy része menekültként, illetve kérelmezőként él Franciaországban.
A közvélemény-kutatók a fenti vitatott rendőrségi ügyek nyomán 2020-ban azt mérték, csökkent a polgárok bizalma az egyenruhásokban. Ráadásul nem is akárhogy: pártpolitikai alapon törve, úgy, hogy a Macron-hívek és a jobboldali konzervatívok hívei a leginkább elégedettek a munkavégzésükkel. Ez rögtön magyarázza is, hogy a jobboldali republikánusok (Les Républicains) pártelnöke egy nyilatkozatában miért tagadta egy az egyben a rendőrségi erőszak létét Franciaországban. De hogy is néznek ki ezek a számok?
Januárban az Ifopnak mindössze a megkérdezettek 43%-a mondta azt, hogy bizalmat érez a rendőrség iránt, 20% aggodalomról, 10% pedig ellenségesség-érzetről számolt be. Utóbbi kategóriában a radikális baloldali Lázadó Franciaország és a radikális jobboldali Nemzeti Tömörülés hívei, kisebb mértékben a szocialisták válaszai magasabb arányúak. A megkérdezettek 23%-a mondta azt, hogy a rendőrség rasszista. Ez – érdekesség – mind 2012-höz, mind pedig 2015-höz képest alacsonyabb arány. A YouGov június elején hasonló eredményeket produkált: náluk a megkérdezettek 33%-a mondta azt, hogy nem érzi magát biztonságban egy rendőr közelében. A politikai törés itt is jelentkezett (a radikális baloldal, a baloldal és a Nemzeti Tömörülés számai magasabbak voltak). Ráadásul minél fiatalabb volt valaki, annál nagyobb valószínűséggel válaszolt úgy, hogy „nem érzi magát biztonságban”.
A politikai térben ez a vita tehát úgy néz ki, hogy a radikális baloldal és a baloldal, illetve a radikális jobboldal a leginkább rendőrség-ellenes, és ezzel egy rendszerellenes éle is van ezeknek a franciaországi vitáknak, legalábbis ebben a pillanatban, amikor a hatalom szavazói inkább a rendőrség pártján állnak, és velük együtt a szintén ellenzékhez sorolt jobboldali-konzervatív szavazók (van, aki a „kormányellenes élt” emeli ki a számokban). A lényeg, hogy nem egyszerűen rendőrellenes és antirasszista tüntetésekről van szó. A helyzet bonyolultságára és a fonákságára ugyanakkor az mutat rá, hogy előfordult az antirasszista tüntetések margóján, hogy egyes résztvevők antiszemita jelszavakat skandáltak („mocskos zsidók”). Ami természetesen érthető jelenség, ismerve az „új judeofóbia” fogalmát és tartalmát…
A francia elnök és kormányzata tehát egy látszólag tiszta – pártpolitikailag világosan osztott – közvélemény-helyzetben kommunikálhat és hozhat döntéseket, de a gyakorlatban ez még sincs így. A társadalmi béke megőrzése érdekében egyszerre ugyanis kell beszélnie az elégedetlenekhez és a fiatalsághoz, az állam tekintélyét és működését fenntartandó pedig az elégedetlen rendőrökhöz. Márpedig ezek részben egymást kizáró, egymást ütő üzeneteket jelentenek. Cikksorozatunk második részéből majd kiderül, hogy mennyire nehezen birkózik meg a francia kormányzat ezzel a kihívással. A kihívás ráadásul nem is új, hanem évtizedes francia problémák tünete.
Soós Eszter Petronella cikke
A szerző további írásai itt olvashatók |
Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő, politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). Egyetemi tanulmányai alatt eltöltött egy évet a párizsi Sciences Po-n, az Eötvös Collegium tagja volt, illetve nemzetközi kapcsolatokat hallgatott a Mathias Corvinus Collegiumban. 2019-ben szerzett doktori fokozatot (PhD) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A Milton Friedman Egyetem adjunktusa, a 
