Korai konteo: a zsidók mint a tífusz terjesztői
A német nemzetiszocialisták, akik ideológiájukban a kommunizmust azonosították a zsidósággal, a tífuszt „judeobolsevista” betegségnek tartották, s különösen Lengyelországot tartották egészségtelennek, a fertőzések gócpontjának.
Az Európában „őshonos” betegségek közül a kiütéses tífusz (typhus exanthematicus), régebbi nevén a flekktífusz nevezetes arról, hogy a huszadik század folyamán ideológiai és politikai tartalmat tulajdonítottak neki. Majd pedig, miután a nácik által felállított gettókban és koncentrációs táborokban, ahogy előre látható volt, kitört a tífuszjárvány, szerepet játszott a zsidók elpusztításában.
Csak 1909-ben fedezte fel a Pasteur-intézet francia kutatója, Charles Nicolle, hogy a tífuszt a ruhatetűben élősködő rickettsia (Rickettsia prowazekii) baktérium, egy sejtparazita terjeszti. De már ezt megelőzően, a 19. század közepén Rudolf Virhof-nak sikerült karanténnal és higéniai előírásokkal felszámolnia a sziléziai tífuszjárványt, és ráirányította a figyelmet a betegség hordozójára, a tetűre.
Az 1880-as években kibontakozó német antiszemita mozgalom radikális ideológusai ennek nyomán kezdték el a zsidókat a társadalmon élősködő, betegséget terjesztő tetvekhez hasonlítani.
Márpedig ezt az élősdit már a húszas években az „értéktelen élet” („Unwertes Leben”) megtestesítőjének tartották. Tudjuk, hogy a hasonlat milyen szomorú karriert futott be a harmincas és negyvenes években, a nácik számára a holokauszt egyik fő ideológiai indokának számított.
A tífusz a háborús körülmények között, a rossz higiéniai viszonyok miatt törvényszerűen szedte az áldozatait, elsősorban Kelet-Európában. Így az első világháború alatt hárommillió halált okozott Oroszországban, még többet Romániában és Lengyelországban. Az első világháborúban, a keleti fronton a tífusz halálozási rátája 10–40% volt.
A megbetegedett katonáknak a fertőzés után magas lázuk lett, a törzsükön és testhajlataikban, később végtagjaikon is apró kiütések jelentek meg, majd összefolyó bőrelváltozás alakult ki. Aztán a súlyosabb esetekben szövődmények képződtek, agyi keringészavar és lázrohamok léptek fel, és az erek elzáródása révén beállt a halál.
Szovjet-Oroszországban az 1917-es forradalom után annyira elterjedt a tífusz, hogy Lenin kijelentette: „vagy a szocializmus győzi le tetveket, vagy a tetvek a szocializmust”. A polgárháborús időszakban, mintegy 25-30 millióan kapták el a tífuszt, és vagy 4 millióan haltak meg a betegségben.
A bolsevikokat gyűlölő Churchill a húszas évek végén „fertőzött, pestishordozó Oroszországról” írt, melynek fegyveres hordái „nemcsak bajonettekkel és ágyukkal fenyegetnek, de tífuszt terjesztő, gyorsan szaporodó tetvekkel is elárasztják Európát.”
Nem meglepő ezek után, hogy a német nemzetiszocialisták, akik ideológiájukban a kommunizmust azonosították a zsidósággal, a tífuszt „judeobolsevista” betegségnek tartották, s különösen Lengyelországot tartották egészségtelennek, a fertőzések gócpontjának.A Harmadik Birodalomban az egészségügyi felvilágosítás céljából készült filmeken, melyeket a katonáknak vetítettek, rendre kelet-európai falvakat mutattak be, benne hullámzó fekete tömeggel, majd a kamera egy ijesztő tekintetű, dühödten vakarózó ortodox zsidón állapodott meg. Ezzel azt sugalltak, hogy a tífusz terjesztője nem a tetű, hanem a zsidó.
Lengyelország lerohanása után néhány hónappal felállították a gettókat. A hivatalos indoklás szerint azért vették körül őket falakkal, mert a benne lakók a tífusz terjesztőiként veszélyt jelentenek a lengyel lakosságra. Ilyesfajta feliratokat lehetett olvasni: „Német parancsra ezt a járványos kerület körülkerítették.” Vagy: „Fertőzött zóna, belépni tilos.”
A gettókban kezdetben még nem dúlt a tífusz. De miután óriási, a javaiktól megfosztott, tudatosan alultáplált és legyengített, katasztrofális higiéniai viszonyok között vegetáló tömeget zsúfoltak ott össze, megjelentek a járványok is. A fertőző megbetegedések jelentettek indokot, legalábbis kezdetben, mindazon zsidók kivégzésére, akiket a gettón kívül elfogtak.
A második világháború végén azokban a koncentrációs táborokban, ahol nagy számú zsidót zsúfoltak össze, de már nem működtek a gázkamrák, mint Bergen-Belsenben vagy Dachauban 1944 végén és 1945 utolsó hónapjaiban, a legyengült foglyok között óriási pusztítást végzett a flekktífusz. A Hollandiából deportált Anna Frank és a nővére, Margot is ebben halt meg.
Ugyanakkor a németek féltek a járványtól, és csak arra törekedtek, hogy saját csapataikat megkíméljék. A tífusz elleni vakcina kutatását is zsidó és lengyel orvosokra hagyták. akik minden tőlük telhetőt megtettek a betegség ellen. A járvány elleni harcra hivatkozva átmenetileg sikerült is megkímélni a megszállók a terrorjától a fertőzött, vagy annak nyilvánított falvakat, illetve gettókat.
Megjegyzendő, hogy a szövetségesek attól tartottak, Európában óriási tífusz-járvány tör ki, ebből a célból komoly mennyiségű DDT-t halmoztak fel Angliában a betegséget terjesztő tetvek kiirtására.
Ismeretes, hogy a keleti frontra kivitt zsidó munkaszolgálatosok jó része is flekktífuszban halt meg. Nem tudjuk, hogy más fertőzések, a fagyások, az alultápláltság, a háborús események mellett mennyi áldozatot szedett a tetvek által terjesztett betegség. A tífusz 1944 tavaszán Magyarországon is megjelent, főként a keleti megyékben.
Dr. Csik László, az Országos Orvosi Kamara elnöke, dr. Orsós Ferenc bizalmi embere 1944 június 15-én elmondott beszédében felidézte, hogy dr. Johann Béla, a Belügyminisztérium államtitkára milyen indokkal kérte tőle zsidó orvosok mentesítését a munkaszolgálat alól. Johann azt állította neki, hogy
forrás: neokohn
