Benkő Levente volt izraeli nagykövet szerint egyértelmű magyar érdek fűződik egy erős és sikeres zsidó nemzetállam fennmaradásához

Benkő Levente diplomata, külpolitikai szakember, volt izraeli nagykövet, a Digitális Szuverenitás Központ nemzetközi igazgatója a Facebook oldalán tett közzé egy elemzést a közel-keleti helyzetről.

A bejegyzést a szerző engedélyével teljes terjedelemben közöljük. 

Az elmúlt napokban sokan kerestetek, hogyan látom az Izrael és Irán közt gyorsan eszkalálódó konfliktust, miért és miért most történik mindez. A szó elszáll, az írás megmarad; elhatároztam tehát, hogy egy (nagyobb) dióhéjban megosztom Veletek mindazt, amit tavaly lezárult ötéves izraeli diplomáciai szolgálatom tanulságai alapján erről – a magyar nemzeti érdek szemszögéből nézve – tudni vélek.

Mindenekelőtt azonban ezúton is szeretnék tisztelegni volt kollégáim, a tel-avivi Magyar Nagykövetség kiváló csapata előtt, akik Szentgyörgyi Zoltán nagykövet úr vezetésével rendkívül nehéz helyzetben állnak helyt ezekben a hetekben, napokban és órákban.

EGYENSÚLYOK ÉS KÉNYSZERPÁLYÁK

Mindenekelőtt érdemes megnézni, miért és hogyan indult ez a háború tavaly október 7-én. A Hamász Izrael ellen intézett brutális támadása nem pusztán egy különös kegyetlenséggel végrehajtott tömegmészárlás volt, hanem geopolitikai cezúrát is húzott a Nyugaton Közel-Keletnek nevezett térségben. Végleg felborult ugyanis az addig is erősen billegő, kényes egyensúly a térségben aktív szereplők között, amely 2023. október 6-ig a mozgásukat meghatározta.

Ha közvetlen kiváltó okot keresünk, azt mondhatjuk: Izrael ellenségei úgy ítélhették meg, eljött az ő idejük, hiszen a kulturálisan elbizonytalanodó és széteső amerikai politika és a már-már meg is hódoltatott Európa egyre kevésbé képes és hajlandó megvédeni a betolakodónak vélt zsidó államot úgy katonai, mint diplomáciai értelemben. Ezért arra jutottak, hogy érdemes – képletesen és fizikálisan is – az ajtórésbe benyomulniuk, amíg el nem érik végső céljukat. Az európai és észak-amerikai városok palesztin zászlókba burkolózó erőszakos tömegei láttán a stratégia nem is tűnt alaptalannak.

Az új időszámítással a kényes egyensúly kényszerpályáknak adta át a helyét, ahol az egyes szereplők a saját logikájuknak megfelelően, megállíthatatlanul haladnak előre. Leginkább Izrael, amelynek az elrettentési potenciálja a Hamász támadásával súlyos kárt szenvedett és ezért meg kellett mutatnia, hogy Amerikával vagy anélkül – sőt, akár Amerika kifejezett akaratával szemben is – képes leszámolni az ellenségeivel, ha a létére törnek. A saját perspektívájából nézve más lehetősége nincs; ha nem így tenne, az az ellenség stratégiájának elfogadását, az abba való beletörődést és előbb-utóbb annak beteljesülését jelentené.

Ezért az október 7-ét követő tíz hónap során elsőként felmorzsolta a Hamász katonai szervezetét, amely az Izraellel szembeni ellenállást ugyan nem szünteti meg, de legalább megakadályozza, hogy szervezett hadsereg formáját öltse. Ehhez persze az izraelieknek tartósan bent kell maradniuk Gázában katonai megszálló erőként, ami sok pénzbe, emberéletekbe és diplomáciai presztízsbe fog kerülni – minden más esetben azonban a Hamász újra támaszponttá fogja alakítani az övezetet.

HARCOK A LIBANONI CÉDRUS ÁRNYÉKÁBAN

Gáza szerepe azonban másodlagos azon a tablón, amely a szemünk elé tárul. A tavaly októberi ütés tulajdonképpen azért is érhette váratlanul a zsidó államot, mert a stratégiai figyelme évtizedek óta északra irányul, Libanon felé. A relatíve hosszú határszakasz, a domborzati viszonyok és a libanoni politikai állapotok, valamint a Hezbollah képességei miatt az északi fenyegetés nagyságrendekkel komolyabb Izrael számára, mint a Hamászé valaha volt.

A Hezbollah egyszerre politikai párt és a libanoni siíta társadalom kvázi-állama, valamint Irán előretolt csapásmérő ereje, amelynek elsődleges feladata Izrael sakkban tartása. Régóta készült egy a Hamaszéhoz hasonló támadásra, a megfelelő pillanatban Izrael északi részének – a történelmi Galileának – elözönlésére a határ alá fúrt alagutakon keresztül. Nagykövetként ezek közül néhányat nekem is volt alkalmam meglátogatni, miután az izraeli hadsereg (IDF) 2018-ban felfedezte és bemutatta őket a külföldi diplomatáknak.

Mindemellett a Hezbollah becslések szerint százezres rakétaarzenállal rendelkezik, köztük Izrael egész területét lefedő és precíziós célzóberendezéssel ellátott nagyobb hatótávolságúakkal is. Tömeges bevetésük valószínűleg túlterhelné a nem erre méretezett Vaskupola rendszert és stratégiai károkat okozna emberéletben és anyagiakban egyaránt. A mostani eszkaláció előzményeként fontos rögzíteni, hogy a Hezbollah tavaly október 8-án, azaz a Hamász támadásának másnapján már belépett a konfliktusba.

Furcsa korlátozott háborúba kezdett az észak-izraeli határterületek rakétázásával, amellyel szolidaritást kívánt kifejezni a Hamász mellett, egyúttal azonban el is akarta kerülni a totális háborút a zsidó állammal. Emiatt – és egyben október 7-e tanulságaként – Jeruzsálem evakuálta az északi határzónát több mint 60 ezer helyi lakos kitelepítésével. Mivel nyilvánvaló, hogy a helyiek nem költöznek vissza mindaddig, amíg a határ túloldalán a siíta hadsereg sárga zászlait látják, ezért a Hezbollah szemszögéből nézve úgy is fogalmazhatunk: sikerült egy előretolt pufferzónát létrehoznia Izraelen belül.

Ez a helyzet stratégiailag és belpolitikailag egyaránt tarthatatlan Izrael számára, amelyet – az imént említett kényszerpálya-logika mentén – fel kell számolnia.

A gázai hadműveletek kinetikus fázisának lezárultával Izrael figyelme ezért fokozatosan északra tevődött át. Az IDF és a szolgálatok megkezdték a Hezbollah parancsnoki láncának felszámolását. A nagy kockázatokkal járó totális háború helyett olyan célzott támadásokkal tették ezt, amelyek nemcsak súlyos zavart okoztak a Hezbollah hierarchiában, hanem minden egyes alkalommal dilemma elé állították a szervezetet az esetleges további eszkalációt illetően.

Izrael így iktatta ki a parancsnoki láncból a komolyabb figurákat, aztán jött a teljesen demoralizáló „csipogós” akció, végül pedig múlt hétvégén a teljes Hezbollah-vezérkar egy csapásra történő lefejezése. Rakétaképességeinek egy komoly része valószínűleg még bevethető állapotban van – és folyamatosan lövik is Izrael északi régióit – de a szervezetet sikerült szétzilálni; nincsenek, akik döntéseket hozzanak, a megürült parancsnoki posztokat esetleg betölteni képes utódjelöltek pedig egyelőre inkább bújkálnak.

Célzott likvidálásokkal meg lehet ugyan rendíteni egy szervezetet, de a legyőzéséhez ez nem lesz elég. Korlátozott időablak áll tehát a rendelkezésre, amíg „büntetlenül” maradandó károkat lehet okozni az ellenség támadó képességeiben. Ezt az időablakot látjuk most kiaknázni izraeli részről a rakétaállomány minél nagyobb mértékű felszámolásával és főleg azzal a – korlátozottnak tervezett – szárazföldi akcióval, amelynek célja a dél-libanoni határtérség terroristáktól való megtisztítása az észak-izraeli lakosság hazaköltözésének biztosítása érdekében.

Gázához hasonlóan azonban Jeruzsálem itt is kényszerpályán mozog. A határ biztonságát nehéz elképzelni valamilyen tartós izraeli katonai pufferzóna kialakítása nélkül a túloldalon, még akkor is, ha izraeli források ezt hivatalosan (egyelőre) hárítják. Mivel Libanon államisága igen gyenge lábakon áll, nincsen partner, akivel egy fegyverszüneti megállapodás letárgyalható, annak tartalma pedig kikényszeríthető lenne (az ENSZ 2006-ban felállított békefenntartó ereje, az UNIFIL pedig szintén kudarcot vallott ebben).

Erős kincstári optimizmus tapasztalható izraeli részről azzal kapcsolatban is, hogy a siíta és az iráni befolyás meggyengülése hogyan fogja majd visszabillenteni az egyensúlyt az ottani szunnita és a keresztény politikai erők javára. Elképzelhető, hogy Libanon újra polgárháborúba süllyed, mint 1975 és 1990 között; Izraelnek akkor nem sikerült – a keresztény milíciákra épített stratégiájával – manipulálnia a helyi viszonyokat. A vélelmezhető demográfiai változásokról sokat elárul, hogy miközben a szunnita közösség Szaúd-Arábia támogatását bírja, addig a keresztény közösség megosztott és pártjaik egy része a Hezbollah koalíciós partnereként annak „védelmét” élvezi.

Bár népszámlás vagy nyolc évtizede nem volt Libanonban, egy dolog nagy bizonyossággal kijelenthető: a keresztény közösség sorvad, a siíta pedig gyarapodik. A szunnita közösség esetében kérdés, hogy a Hezbollahhal (és az irániakkal) szembeni utálat mennyiben írja felül az Izraellel szembeni történelmi (és aktuálisan háborús) nacionalista indulatot.

BORUL AZ IRÁNI SAKKTÁBLA

A perzsa birodalom évezredek óta a térség meghatározó hatalma, amely a történelem során pulzálva hol kiterjedt, hol összeomlott és a legkülönbözőbb formákat öltötte – most éppen az iszlám köztársaságét. Természetesen törekszik is a szerinte őt megillető hatalmi befolyás érvényesítésére. Az Izrael létét tagadó iszlám ellenállás zászlaja ehhez széles társadalmi-geopolitikai talapzatot teremt számára, a különböző siíta szervezetek támogatása úgyszintén – azonban egyben korlátokat is. A szunnita országok hatalmi elitjei tartanak a birodalomi muszklijait a siíta vallási revansizmusba csomagoló Irántól, de a viszonyukat Teheránhoz a pillanatnyi erőegyensúlytól függően egyszerre jellemzi az együttműködés és az ellenszegülés.

Irán a szofisztikált erőpolitika mestere. Ahogyan egyszer egy izraeli újságíró fogalmazott nekem:

„még mi zsidók is azt gondoljuk, hogy a bazárban a perzsák a legjobbak”.

Ennek legjobb példája a nukleáris politikája, amelyet az irániak professzionálisan alkalmaznak engedmények kicsikarására Washingtontól és egyben térségbeli befolyásuk növelésére. Nagyfokú alkalmazkodóképességről tettek tanúbizonyságot, negyvenvalahány évnyi amerikai szankciókkal a hátuk mögött. Ezzel együtt a gazdaság ramaty állapotban van és az iszlám forradalom élcsapata is elhasználódott, az ország súlyos belső ellentmondásokkal terhes, a haditechnika alapvető alkatrészproblémákkal küzd.

A helyzet az, hogy az iszlám köztársaság erősnek akar látszani és kétségtelen térségbeli sikereket is felmutathat (2003 után az amerikai inváziónak köszönhetően Irak az ölébe hullott, Szíriában orosz partnerségben megnyerték a polgárháborút, Libanonban és Jemenben a helyi siítákon keresztül komoly befolyást élvez), de közvetlen háborús összecsapáshoz nincsen ereje.

Izrael ezt a blöfföt törekedett lehívni az elmúlt évben, átfordítva a „lassú víz partot mos” iráni stratégiáját egy Izraelnek kedvező közvetlen konfrontációba. Úgy eszkalálta fokozatosan a helyzetet, hogy Teheránt minden alkalommal a megalázkodás avagy a háborús összecsapás dilemmája elé állította, növekvő tétekkel. Ezért lőtték ki Damaszkuszban az iráni forradalmi gárda képviseletét, majd robbantották fel Teherán központjában, az iráni kormány saját vendégházában a Hamász vezetőjét Pezeskiján elnök beiktatásának napján. Ezekre – ha nem akarta hagyni összeomlani a befolyását – Teheránnak lépnie kellett.

A dilemmát Izrael ellen áprilisban indított drón- és rakétatámadással kívánták feloldani, amelyről az irániak gyakorlatilag napokkal korábban megüzenték, hogy miképp fogják azt végrehajtani – így Izrael felkészülten háríthatott, a Biden-adminisztráció pedig az iráni várakozásoknak megfelelően lefoghatta az izraeliek kezét, megakadályozva egy komolyabb ellencsapást.

Áprilissal ellentétben azonban most tényleg valódi háború fenyeget. Mint már említettük, a Hezbollah Irán legerősebb fegyvere, azonban szétzilálva Izrael szempontjából ma jóval kisebb fenyegetést jelent, mint akár egy hónappal ezelőtt. Sőt, a Hezbollah fenyegetésének csökkentésével Jeruzsálem egy közvetlen iráni-izraeli háború legfőbb akadályát is félretolta: itt a lehetőség, hogy a fő kihívóra, stratégiai ellenségére, Iránra és a nukleáris programjára csapást mérjen.

Az elrettentés helyreállításának logikájából kiindulva ezen az úton végig fognak menni.

Ráadásul Netanjahunak van egy belpolitikai kényszere is, amely ugyanebbe az irányba mutat – ő most a történelmi örökségéért is harcol és siker esetén úgy vonulhat be az izraeli vezetők panteonjába, mint aki évtizedekre biztonságba helyezte a zsidó államot. A csillagok együtt állásának – és valószínűleg Netanjahu taktikai érzékének is – köszönhetően ez az ablak épp az amerikai elnökválasztás előtti egy hónapban nyílt ki és november 5-ig nyitva is maradhat. Washington keze a kampány miatt részben meg van kötve, a kibontakozó háborús eszkaláció pedig rosszabbul nem is jöhetne a Izrael-ellenes progresszív szárnya miatt megosztott demokratáknak, ellenben kiválóan alátámasztja Trump narratíváját a háborúkba sodródó adminisztrációról.

Ugyanez a szituáció iráni szemszögből nézve viszont katasztrofálisan fest: az elmúlt évtizedek módszeresen felépített stratégiájából szinte minden veszni látszik a térségbeli iráni szövetségi rendszer elemeinek – a sakktábla iráni bábuinak – lesöprésével, amelyek eddig biztosítékul szolgáltak egy közvetlen izraeli támadás ellen. Ezért bár Teherán kerülné a háborút, de stratégiai értelemben nincs más választása, mint hogy belevágjon, hiszen nem nézheti ölbe tett kézzel a Hezbollah módszeres felszámolását. Október 1-jén ezért mért az áprilisnál jóval komolyabb rakétacsapást Izraelre, ezúttal nagy hatóerejű ballisztikus rakétákkal.

ESZKALÁCIÓS LÉTRA

Bár az irániak ismét kalibrálni igyekeztek az izraeli viszontválaszt (azt remélve, hogy az amerikaiak újfent nyomást gyakorolnak majd az izraeliekre), a fenti logika mentén már minden bizonnyal túljutottunk a kritikus ponton és a háború nem elkerülhető. Bár a két országot elválasztó távolság és a köztes államok miatt Izrael lehetőségei is korlátosak, így is súlyos károkat tud okozni Irán stratégiai infrastruktúrájában, nukleáris programjában, szövetségi rendszerében és nimbuszában ahhoz, hogy azokat hosszú évekbe teljen visszaépíteni.

Az ősi törvény pedig úgy szól, hogy aki időt nyer, életet nyer.

Amennyiben az izraeli válaszcsapás megindul, a lehetséges célpontok között első helyen katonai jellegűek, légvédelmi és parancsnoki elemek szerepelhetnek, esetleg célzott likvidálásokra is sor kerülhet. Ezekkel komoly, de nem stratégiai szintű károkat lehet okozni. Az amerikaiak ezt a forgatókönyvet támogatják, de az izraeliek minden bizonnyal nem fognak megelégedni ennyivel.

Az eszkalációs létrán tovább haladva a stratégiai infrastruktúrát, főképp Irán olajipari létesítményeit találjuk.

Itt az ország fő bevételi forrása támadható és mivel az iráni olajexport néhány terminálon koncentrálódik, ezért különösen sérülékeny.

A harmadik és utolsó lépcsőfokot Irán nukleáris programjának az országban szétszórt és általában fizikailag nehezen hozzáférhető létesítményei jelentik.

A Biden-adminisztráció és a célra „felsorakoztatott” G7 nyíltan ellenzi, hogy Izrael ezekre a létesítményekre csapást mérjen, ugyanakkor az izraeli stratégiai cél éppen ez, Irán atomhatalmi státuszának megakadályozása.

Ha Izrael elindul a felfelé ezen az eszkalációs létrán, akkor Iránnak kevés veszítenivalója marad, ellenben esélyei a súlyos háborús vereség elkerülésére rohamosan csökkenni fognak. Az elmúlt napokban már megfenyegette – elsősorban Jordániának és Szaúd-Arábiának címezve – mindazon országokat, amelyek a rendelkezésre bocsátják a légterüket az izraeli támadáshoz. Fontos lesz a háború eszkalációja szempontjából, hogy miként reagálnak majd az oroszok, akik az izraeli válaszcsapás legvalószínűbb folyosójára, a szír légtérre rálátnak és abban játékosok is.

A Szíriában 2015-től települt orosz légvédelmi egységek korábban „beengedték” az izraeli gépeket és „arrébb néztek”, amikor iráni célpontokat bombáztak Szíriában, mert a Kremlnek nem volt ellenére, hogy Izrael időnként méretre szabta Irán befolyását az országban. Most azonban az ukrajnai háború miatt Moszkva jobban Teheránra van utalva.

Vajon érkezik-e olyan kérés Teheránból Moszkvába, hogy az oroszok fenyegessék meg Izraelt az eszközeik Szíria feletti lelövésével és azt a kérést Putyin akarja és főleg tudja-e teljesíteni?

Ha kevés a veszítenivalója, Irán dönthet úgy is, hogy az „all in” stratégia belengetésével igyekszik elrettenteni az ellenségeit: például az október 1-jei rakétamennyiség többszörösét indítja Izraelre, amely valószínűleg túlterhelné a rakétavédelmi rendszert és súlyos károkat okozna emberéletekben, infrastruktúrában és gazdaságban egyaránt.

Szintén az „all in” része lehet a Hormuzi-szoros lezárása, amelyen keresztül a világ kőolajexportjának egyötöde halad át. Ez azonban egyrészt az Egyesült Államokkal való közvetlen katonai konfrontáció irányába mutatna, emellett Irán olyan potenciális szövetségeseit is magára haragítaná, mint Kína, amely nem csak az iráni, hanem általában az öbölmenti kőolaj egyik legfőbb felvásárlója.

Az amerikai palaolaj-forradalom és más termelőknek a piacra történt belépése miatt a Közel-Kelet részesedése a világ termelésében az elmúlt tizenöt évben csökkent. Ennek is köszönhetően a világpiaci olajár az elmúlt évek háborús feszültségei ellenére (beleértve az orosz kőolajra kivetett szankciók hatását vagy a gázai háború tavalyi kitörését) egészen az elmúlt napokig lefelé kúszott. A termelők az OPEC+ kitermelési kvótacsökkentései miatt nagy felhalmozott készleteken ülnek, van tehát tartalék.

Az árak azonban október 1-je óta az izraeli ellencsapásra várva ismét felfelé szökellnek és a lendületük attól függ, hogy a háború meddig eszkalálódik. Ha csak iráni készleteket érint, akkor az valószínűleg kezelhető lesz, mert az iráni export mindössze a világ kőolajexportjának másfél százalékát teszi ki. Ha viszont például a Hormuzi-szoros lezárása miatt kiterjed az Öböl más térségeire is, akkor a határ a csillagos ég.

A regnáló demokrata adminisztrációnak Washingtonban már tényleg csak ez hiányozna: az amerikai stratégiai kőolajtartalékokat Bidenék az elmúlt években – épp az inflációs nyomás leszorítása érdekében – jelentős részben leürítették és ezáltal az amerikai gazdaság érzékenyebb a mostanihoz hasonló piaci sokkokra.

NA JÓ, DE MIT GONDOLJUNK ERRŐL AZ EGÉSZRŐL MI, MAGYAROK?

Magyarország következetesen elismeri Izrael önvédelemhez való feltétlen és elidegeníthetetlen jogát és ehhez az alapelvhez Orbán-kormány minden nyomással szemben is ragaszkodott, amikor Izraelt elítelő diplomáciai offenzívát kellett feltartóztatni az egyes nemzetközi szervezetekben.

Egyértelmű magyar érdek fűződik egy erős és sikeres zsidó nemzetállam fennmaradásához, amely állam egyébként a mi civilizációnk egyik bástyájának is tekinthető Európa délkeleti szomszédságában. Olyan értékek mentén szerveződik, amelyek a Nyugatot egykor sikeressé tették, de amelyek Nyugaton már kiveszőben vannak.

Izrael léte és sikerei ezen értékek maradandóságának bizonyítékai.

Nem mellékesen az Izrael melletti következetes kiállásunk diplomáciai sikertörténet is, hiszen úgy hoz befolyást és hasznot a magyar külpolitika számára – például az Egyesült Államokban – hogy ezzel párhuzamosan sikerült megelőzni fontos muszlim és arab partnerek elidegenítését. A józan ész talaján álló magyar diplomácia sikere ez.

Ugyanez a józan ész azonban azt is diktálja nekünk, hogy a mostani konfliktus ne eszkalálódjon totális regionális háborúvá. Egy ilyen forgatókönyv ismét az egekbe küldheti az energiaárakat, a térség szunnyadó polgárháborúinak újraindulása Libanontól Szírián át Jemenig pedig újabb migránshullámokat indíthat el Európa felé. Ennek elkerülése alapvető érdekünk.

(A képek a libanoni határ műszaki zárjánál, a legészakibb izraeli településen, Metulában, valamint a Golán-fennsíkon, a szíriai demarkációs vonaltól pár száz méterre lévő Bental-hegyen készültek.)