A „PROGRESSZÍV” ANTISZEMITIZMUS EURÓPÁBAN
Írta: Gadó János forrás: szombat.org
Az immáron ciklikusan ismétlődő gázai hadműveletek ugyancsak ciklikusan ismétlődő Izrael- és zsidóellenes agresszióhullámokat váltanak ki Európában. Kialakultak bizonyos érzékelhető mechanizmusok, miközben folyamatos újításnak, „progressziónak” is tanúi vagyunk.
Parizs, 2014. július 13.
Ilyen jól bejáratott mechanizmus a Hamasz a civil pajzs taktikája a harcok során: iskolák, mecsetek, kórházak közvetlen közelében állítja föl ütegeit. Az izraeli hadsereg ilyenkor – a válaszcsapás előtt – minden lehetséges módon felhívja a közelben lévő civileket a távozásra, néha le is fúj egy-egy akciót, de a civil áldozatok persze nem kerülhetők el. A jelenlévő nyugati média ezekről, mindenekelőtt a halott gyerekekről szívszaggató képeket sugároz szét a világba, amit az európai (hogy most másról ne beszéljünk) közönség óriási felháborodással fogad. A civil pajzs alkalmazásáról és a súlyos médiamanipulációról szóló ellenérvek – melyek főként a zsidó média hálózatán tejednek – ritkán érik el az európai közönség ingerküszöbét. Megjelenik ugyan egy-egy írás a mainstream sajtóban is a civil áldozatok valódi okairól, a nagy tévécsatornákon szóhoz jutnak Izrael szószólói is, de a józan magyarázat semmit sem ér a halott gyerekek és rommá bombázott lakóházak őrjítő látványa mellett: mintha öntözőkannával akarnánk egy égő házat eloltani.
A mérhetetlen felháborodást ezután tettek követik. Spanyolországban például – ahol a média Európán belül is kitűnik Izrael-ellenes beállítottságával – a celebek színe-java nyilatkozatban ítélte el „az izraeli népirtást”. Köztük olyan világsztárok, mint az Oscar-díjas Penelope Cruz és Javier Bardem. Mondani sem kell, hogy a mai világban az ilyen üzenetre sokkal fogékonyabb a közönség, mint akár egy miniszterelnök szavaira. A főleg Hollywoodból érkező bírálatok hatására Penelope Cruz némileg visszakozott, mondván: nem nagyon ismeri a közel-keleti helyzetet, ő csak a béke mellett akart szót emelni (!)
Látszólag paradoxon, hogy a spanyol parlament alig egy éve fogadott el szimbolikus jelentőségű határozatot: visszahívják az országba az 1492-ben elűzött zsidók leszármazottait. (Nem sokkal utána követte ezt a példát a portugál parlament.) Az ellentmondás feloldása az, hogy a parlament gesztusát a régi, katolikus zsidóellenesség fölötti megbánás motiválta, miközben az újfajta zsidóellenesség, az anticionizmus a korszerű emberjogi nyelvet használja, ezért teljesen vállalható.
Nyugat-Európában mindenütt ez a kettős beszéd érvényesül: az antiszemitizmust kőkeményen elítélik, miközben az anticionizmus előtt szabad az út.
Spanyolországban, ahol gyakorlatilag alig élnek zsidók, nem történt fizikai erőszak. Nyugat-Európa más országaiban azonban, ahol a zsidó közösség mellett legalább tízszer akkora moszlim bevándorló hátterű lakosság él, az erőszak (vagy annak állandó veszélye) nagyon is jelenvaló.
A legsúlyosabb a helyzet Franciaországban,
ahol a gázai harcok heteiben több-tízezres palesztin-párti (értsd: Izrael-ellenes) tüntetések zajlottak, gyakran igen erőszakos légkörben. A francia zsidókra traumatikus hatást gyakorolt a rue de la Roquette-en lévő zsinagóga elleni támadás: július 13-án (a nemzeti ünnep előestéjén) egy nagy tüntetésről leszakadt többszáz-fős banda, antiszemita jelszavakat ordítva megtámadta a zsinagógát, és csak a jelenlévő Zsidó Védelmi Liga (egy radikális csoport) fiataljai akadályozták meg az agressziót, amely könnyen lincselésbe fordulhatott volna. „A csőcselék habzott a bosszúvágytól”, írta tudósításában az amerikai Newsweek magazin, amely a jelenetet a cári Oroszországban hajdan zajló pogromokhoz hasonlította. A mértékadó amerikai hetilap címlap-sztorijának sokat mondó címe ez: EXODUS – miért menekülnek ismét az európai zsidók?
A zsinagóga ostromának képei bejárták a világsajtót és a francia zsidók jelenkori megpróbáltatásának jelképévé váltak. Nem ez volt az egyetlen ilyen akció. Két héttel később Párizs egyik elővárosában, a jelentős zsidó lakossággal rendelkező Sarcelles-ben négyszáz fős tömeg vonult végig az utcákon „Halál a zsidókra!” kiáltások közepette, megtámadták a helyi zsinagógát és a zsidó boltokban törtek-zúztak. Kisebb-nagyobb hasonló kilengések tucatjai borzolják a francia zsidók idegeit.
Manuel Walls miniszterelnök „a legélesebben elítélte” a történteket – de ez inkább olaj a tűzre, hiszen a túlnyomórészt moszlim szubkultúrából érkező randalírozók nem tisztelik a francia államot és annak vezetőit. Az agresszió olyan méreteket öltött, hogy gyilkosságok is történtek: A 2012 márciusában a Toulouse-i zsidó iskola ellen elkövetett négyes gyilkosságot követte idén a szintén négy ember halálát okozó lövöldözés a brüsszeli zsidó múzeumban. Mindkét esetben dzsihádot megjárt, francia állampolgárságú moszlim volt a tettes. És a radikális körökben ezek a gyilkosok nem bűnözőkként, hanem példaképként tűnnek fel.
A francia hatóságok igyekeznek védeni a zsidó közösséget, a kettejük közötti együttműködés jó. A politikusok sem hagynak kétséget a felől, hogy az erőszak és a gyilkosságok tűrhetetlenek. Ám a mai nyugati demokráciákban nem egyedül a politikusok formálják a közvéleményt: az alternatív szubkultúrákban különösen nem. Hiába ítélik el például politikusok és közszereplők a Dieudonné néven híressé (majd hírhedté) vált, afrikai származású komikust, aki az elmúlt években antiszemita uszítóvá képezte át magát. Hiába szüntetik be műsorait az állami médiában és törlik fellépéseit a városi színházakban – a facebook és a youtube segítségével üzenete milliókhoz jut el és az „üldözöttség” csak növeli népszerűségét.
Párizs, Lyon, Marseille, stb. peremkerületeinek lakótelep-dzsungelében, ahol Franciaország ötmilliós moszlim lakosságának túlnyomó része él, gyakran más kultúra és más törvények érvényesek. Az iszlám országokból importált, s franciául gyakran nem is tudó imámok sokszor a zsidók és a hanyatló nyugat ellen uszítanak, és akadálytalanul foghatók az arab tévécsatornák – például a Hamasz televízió, amelynek gyerekműsoraiban hatévesek szavalnak arról, hogy mártírnak lenni jó dolog.
