A Pegazus és a Menóra találkozása a magyar ellenzék boncasztalán

A Pegazus-ügynek igen sok szála vált és még válik majd ismertté, és további értelmezéseket megalapozó fejleményei lesznek. Ezért a technikai részletek ismerete híján és a megjelent hírekről  szóló szakmai értékelésekre várva még az alkalmazás jogi kereteinek ismeretében sem alakítható ki valójában semmilyen hiteles kép sem.

 

Amit eddig tudunk, annak alapján egy valami állítható biztosan: a vélelmezett eseménysor (szándékosan nem írom, hogy „az ügy”, mert nem tudható, van-e ügy és az miben áll) annyira komplex, annyi motiváció és szereplő ismerhető fel benne illetve képzelhető hozzá, hogy a közvélemény és a véleményformálók számára soha nem fog egyértelműen és közérthetően megfogalmazható módon kiderülni, hogy valójában mi történt, milyen jogi és műszaki keretek között valósult meg, ki a felelős, ha van, a történésekért illetve azért, hogy a híradások éppen most és éppen így jelentek meg a tárgyban.

Ez a véleményformálókat természetesen nem zavarja a közvélemény formálásában, sőt, a politikai kommunikáció éppen az ilyen áttekinthetetlen ügyeket alkalmazza a legszívesebben  a tényleges eseménysortól független politikai üzenetek megfogalmazására, politikai identitások erősítésére, politikai ellenfelek befeketítésére és leküzdésére.

A tényállásról itt csak annyit, hogy az  „Amnesty International” nevű politikai nyomásgyakorló szervezet mindenesetre azt állítja, hogy nem is biztos abban, hogy a Pegasust egyáltalán használták-e (abban az összefüggésben, ahogy azt a sajtóhírek tálalják).

„Az igazság az, hogy az Amnesty sohasem mutatta be „NSO Pegazus Kémszoftver Lista”-ként ezt a felsorolást, bár a világ médiumainak egy része esetleg így tett. Az Amnesty és a tényfeltáró újságírók illetve azok a lapok, amelyekben ők dolgoznak, a kezdetektől teljesen egyértelmű megfogalmazásban világossá tették, hogy ez a felsorolás ’az NSO vásárlóit érdeklő  telefonszámokként megjelölt számok listája’, ahol vásárlókon a világ számos kormánya értendő” – olvasható a szervezet nyilatkozatában.

Az Amnesty International a fenti homályos körvonalú lista kapcsán és a fel (nem) tárt tényektől függetlenül, ezután természetesen az izraeli kormányt marasztalja el, valamilyen megtisztelőnek látszó, valójában sanda „high expectations bias” alapján, azaz azon az alapon,  hogy Izraelnek az Amnesty magas mércéje szerint, milyen általános emberjogi szempontokat kellett volna alkalmaznia a nem ismert módszerrel, és nem ismert számú berendezésen működő kibernetikai felderítő eszköz, nem ismert feltételekkel történő értékesítési engedélyezése során.

Ebből is jól látható, hogy ez alkalommal is az történik, hogy a részleges információk csak egy politikai üzenet valójában másodlagos érdekességű vivőanyagai, és a vélelmezett eseménysor tálalása válik a fő üzenetté, függetlenül attól, hogy a „tényfeltárás” milyen igazolt eredményekre (nem) jutott.

Hogy az Amnesty International az előadásmódját mindenképpen Izraelre fókuszálja, negatív előjel volt, afelől nem lehetett kétség. Nekik ez az üzleti modelljük és politikai agendájuk egyik oszlopa.

Ami figyelmet érdemel, az az, hogy az egykori szerepe alapján ma is főáramú jelzőt viselő média és olyan periférikus szereplők, mint egyes – mindeddig nem szükségszerűen anticionista vagy egyébfajta  antiszemitizmusban utazó magyar ellenzéki politikusok miért követik ezt a fókuszáltságot, annak ellenére is, hogy a politikai üzenetük és a várható politikai hasznuk szempontjából ez nem tűnik értelmes döntésnek, hiszen ezzel kénytelenek – ezirányú megalapozott támadásokat kiváltva és a fő csapásirányról elterelve a figyelmet –  anticionista jellegű antiszemita felhanggal felmutatni azt a lényegi üzenetüket, amely szerint a magyar kormány titkosan és jogtalanul lehallgatott (volna) különböző ellenzéki és egyéb közéleti szereplőket.

És míg az ellenzék korábban az erre irányuló közvéleménykutatások teljesen mást mutató eredménye ellenére sem szűnt meg sulykolni, hogy a kormány egyébként és más okok miatt valóban kifogásolható Soros-ellenes kampánya Soros „zsidós” arca vagy valami hasonló miatt tömegesen antiszemita indulatokat gerjeszt, most ekkora ziccert ad…  Mire jó ez nekik? Vagy egyáltalán: jó ez nekik? Vagy egyszerűen csak ennyire fogalmatlanul és vakon követik az övéktől eddig teljesen különböző politikai agendában utazó nemzetközi nyomásgyakorló szervezeteket és médiumokat?

De lássuk, mi is valójában az az „értelmezési keret” nevű jelenség, melynek működését e példán különösen jól érzékelhetjük…

A politikai kommunikáció legfontosabb mozzanata valójában jóval a megjelenő szöveg megfogalmazása előtt történik. Ez perig az értelmezési keret meghatározása: azé a fogalmi és képi koordinátarendszeré, amely a befogadó előtt közvetlenül nem jelenik meg, de – éppen ezért – a tudatos kontroll számára csak olyan figyelemmel és erőfeszítéssel érhető el, amely jelentősen meghaladja azt figyelmet és erőfeszítést, amit az átlag befogadó a hírfolyam olvastán erre fordítani hajlandó vagy képes.

E tekintetben a Szél Bernadett és a Mindenki Magyarországa Mozgalom – Márki-Zay Péter neve alatt megjelenített verbális illetve képi mémek igazi cukorfalatok. Szél Bernadett FB-bejegyzésében  az izraeli kormányról egy izraeli magánvállalkozásra asszociál, mint olyanokra, akikkel nem jó egy gyékényen árulni. E két szereplő közös ismertető jegye az izraeliség. Majd konklúzióként megjegyzi: „Régóta tudtuk: madarat tolláról, kormányt barátjáról.”

A cikk itt folytatódik: neokohn