Zsidó belvitákat generált Eric Zemmour
Miután a publicista Eric Zemmour kijelentette új szövegében, hogy nem tartja igazi franciának a terrorista Mohamed Merah zsidó áldozatait, akik Izraelben leltek végső nyugalomra, Zemmour a zsidó közéletet is tematizálni tudja Franciaországban. Nem ez volt az első alkalom, amikor a publicista felkavarta az indulatokat. Korábban Pétain marsall és Vichy kapcsán foglalt el a kortárs történelmi kánontól eltérő álláspontot – de most először történt ilyen az elnökválasztási kampány keretében. Ahol, mint az közismert, Zemmour jó eséllyel bejelentett jelölt lehet már a következő hetekben.
Eric Zemmour tesz is róla, hogy folyamatosan muníciót szolgáltasson a zsidó belviták számára. Egy példa, illusztrációként. Rendkívül éles hangvételű nyilvános vitába keveredett például a filozófus, zsidó Bernard Henri-Lévyvel (BHL), akit kettős játékot játszónak, internacionalistának, kommunotaristának, hazaárulónak és az antiszemitizmus generátorának tételezett (a hazaáruló minősítés használata a francia politikában nem olyan gyakori szokás, mint ahogy azt a magyar politikában megszokhattuk, erre az elemző felkapja a fejét). Zemmour BHL szemére vetette azt is, hogy zsidónak tartja őt, mikor ő elsősorban francia állampolgárnak tartja magát, függetlenül a zsidóságától (ez fontos üzenet, egyfajta kulcspontja a Zemmour által küldött üzeneteknek: mindenki legyen elsősorban francia, és onnantól kezdve a másodlagos identitások másodlagosak). BHL egyébként úgy válaszolt erre a nyilatkozatra, hogy nevezte már őt hazaárulónak Jean-Marie Le Pen, és úgy gondolja, hogy a szóhasználat Zemmour részéről kiszámolt kampányüzenet volt. Az igaz, hogy Zemmour ügyesen és tudatosan használja a médiát, és használ olyan üzeneteket, kifejezéseket, amelyek hetek, lassan hónapok óta ingyen láthatóságot biztosítanak számára, és az üzeneteit hullámszerűen végigküldik a hagyományos és a közösségi médián.
A francia radikális jobboldal, ahova Eric Zemmour is sorolható, az elmúlt évtizedben, ha rajta múlt, tartózkodott az efféle kényes vitáktól. Marine Le Pen és az RN stratégiája az elmúlt évtizedben az volt, hogy védelmet kínált azoknak a kisebbségeknek (különösen a zsidóknak, nőknek és melegeknek), akik az iszlamizmus számára elsődleges célpontként szolgálhatnak. Ez egy jelentős tartalmi fordulat volt a Jean-Marie Le Pen-féle Nemzeti Front platformjához képest, s minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a Nemzeti Tömörülés választási üvegplafonja ma nem 18-20%, hanem 40-45% körül van az elnökválasztásokon. Marine Le Pen láthatóan ma is ragaszkodik ehhez a stratégiához, Budapesten sem volt hajlandó belemenni például a magyar belpolitika kapcsán feltett LMBT-kérdésbe, visszadobta azt a nemzeti szuverenitás elvére hivatkozva.
Ugyanakkor Zemmour mintha nem követné ezt a Marine Le Pen-féle receptet. Ezen a téren a mondanivalója inkább hasonlít a hagyományos – inkább Jean-Marie Le Pen-féle – nacionalizmus kánonjához, mintsem Marine Le Pen mérséklődött és radikális elemeitől kilúgozott szuverenista platformjához. Zemmour mint nacionalista egyszerre élteti „az elsősorban francia” üzenetet (akár újra aktiválva a kettős lojalitás elméletét is a zsidók esetében), s élteti a férfiasság kultuszát. Marine Le Pen persze nem is beszélgetne a férfiasság rehabilitációjáról, meg az „elnőiesedés káros hatásairól”, úgy, ahogy Zemmour, lévén maga is nő, és igyekszik megszólítani a női szavazókat.
Mivel Zemmour nem illik bele a radikális jobboldal elmúlt évtizedekben vizsgálható irányába, s sok szempontból radikálisabb tőle, felmerül a kérdés, hogy ezzel együtt, ennek ellenére számíthat-e zsidó szavazatokra (az előző elnökválasztás előtt még az volt a téma a közösségen belül, hogy zsidó szavazhat-e a Marine Le Pen-féle FN-re). Az biztos, hogy Zemmour az iszlámmal és iszlamizmussal kapcsolatos radikális nézetei bizonyos visszhangra lelhettek a francia zsidók között, mert elég magas szintről érkezett támadás: a zsidó ernyőszervezet elnöke, Francis Kalifat a revizionizmus „hasznos zsidójának” nevezte Zemmourt. Franciaország főrabbija, Haim Korsia pedig kijelentette, hogy antiszemitának és rasszistának tartja a publicistát. Utóbbi természetesen azért „izgalmas” kijelentés a megfigyelő számára, mert Zemmour maga is vállaltan zsidó származású, sőt, talán zsinagógába is jár. Maga Zemmour egyébként minderre azt üzente Francis Kalifatnak, hogy jöjjön csak el vele zsinagógába, és látni fogja, hogy ő, Zemmour, népszerűbb ott, mint a Crif-elnök. Mások is beszálltak a vitába, például az ismert ügyvéd-publicista Goldnadel is, aki azt írta, hogy nem ért egyet Zemmourral Vichy és Izrael ügyében, és erőteljes támadást indított a Crif ellen. A Kalifat-ügy politikailag szintén releváns leágazása, hogy Jean-Luc Mélenchon, a radikális baloldali Lázadó Franciaország antiszemitizmussal többször megvádolt elnöke egy interjúban a maga részéről arról értekezett, hogy Zemmour nem lehet antiszemita, mert attitűdjében a judaizmus konzervatív kulturális hagyományaiból, a merev hagyományőrzésből táplálkozik. Ebből persze nagy felhördülés lett, a politikus visszakozott is egy Facebook-posztban.
Hogyan értelmezhető ez a zsidó belvita, amely mindazonáltal nagyrészt a nyilvánosság előtt zajlik? Egyrészt gondolhatjuk azt, hogy ez éppen az, ami: Zemmour bizonyos dolgokat gondol a világról, és ezek vitatottak. Másrészt kampány van, s valóban látni szükséges, hogy ahogy megfogalmazza, az működik, és rendkívüli módon izgatja a médiát és a vitapartnereket. A konfliktus, a vita, az egyet nem értés, a negatív mindig izgalmasabb, mint az egyetértés, a pozitívumok. A pozitívumoknak mindig kisebb a hírértéke, mint a negatívumoknak. Harmadrészt, a francia kontextusban is erősödik az identitáspolitika kérdése az elmúlt években. Márpedig a „ki zsidó” és a „ki antiszemita”, és a „ki micsoda elsősorban”, ugyanaz a tematika, mint amely a muszlimokkal kapcsolatban egyre erőteljesebben felmerül (hogy ti. elsősorban franciák-e). Éppen Zemmour az egyik, aki a legerőteljesebben felveti ezeket a kérdéseket. Vagyis a publicista ebből a szempontból koherens, csak álláspontja szerint a muszlimokra inkább jellemző, hogy nem elsősorban franciának vallják magukat, mint a zsidókra.
Soós Eszter Petronella
A szerző további írásai itt olvashatók |
Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő, politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). Egyetemi tanulmányai alatt eltöltött egy évet a párizsi Sciences Po-n, az Eötvös Collegium tagja volt, illetve nemzetközi kapcsolatokat hallgatott a Mathias Corvinus Collegiumban. 2019-ben szerzett doktori fokozatot (PhD) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A Milton Friedman Egyetem adjunktusa, a 
