Veszprémy László Bernát: Ken Loach antiszemita múltja és a Kasztner-ügy

Antiszemitizmussal vádolják Ken Loach Arany Pálma-díjas brit rendezőt, aki korábban a brit Munkáspárt kampányvideóját is forgatta. Mi áll a vádak mögött, és mi köze mindehhez a magyar holokauszt sokat vitatott embermentőjének, Kasztner Rezsőnek?

 

Ken Loach brit rendező többedmagával vett át tiszteletbeli doktori címét Brüsszelben, azonban öröme nem lehetett teljes, ugyanis a belga miniszterelnök, Charles Michel egy brüsszeli zsinagógában megjegyzéseket tett Loach antiszemita múltjára. Ken Loach tagadja, hogy antiszemita lenne, és ellentámadásba lendült: „Michel úr ügyvéd. Valaha is, és most csak kérdezem, érdeklődött a nemzetközi jogsértések iránt, amit Izrael követett el? Kérdezett valaha is a palesztin területek illegális megszállásáról?” A szokásos érvelés – „nem vagyok antiszemita, és egyébként is, palesztinok” – nem érdemel sok szót, ám érdemes megvizsgálni, hogy milyen antiszemita múltat is emlegettek a brit rendező kapcsán.

Loach a brit szocialista értelmiség és politikum azon irányzatához tartozik – Jim Allen, Tony Greenstein, Uri Davis és Ken Livingstone mellett -, amely a progresszió általuk értelmezett ügyének fontos elemeként tekint az arabok Izraellel szembeni sérelmeinek hangsúlyozására és a cionizmus, mint „rasszista, imperialista eszme” bemutatására. Itt azonban nem állnak meg: logikájuk szerint, melynek legtömörebb összefoglalóját Greenstein adta a Weekly Worker hasábjain megjelent 2006-os cikksorozatában, a cionizmus a második világháború során végig a nácizmus szövetségese volt, és a két nacionalista mozgalom felső osztályai együtt dolgoztak a zsidó munkásosztály elpusztításán.

A vádak egy részével már foglalkoztunk. Greenstein és társai nyilván kevéssé hallottak arról a tényről, hogy a cionizmus domináns áramlata a szocialista munkás-cionizmus (Mapaj) volt ekkoriban, és hogy a nácik a cionistákat ugyanígy gyilkolták, mint bármely más zsidót. Ezen tényekből azonban kevés mutatkozott meg abban a londoni színházi darabban, melyet Loach még 1987-ben próbált meg Jim Allen forgatókönyve alapján megrendezni a Royal Court Theatre-ben. A mű heves vitákat váltott ki, ugyanis eredeti forgatókönyve a sajtóba szivárgott: Martin Gilbert és David Cesarani neves történészek történelmi torzításokkal vádolták azt. A Perdition Kasztner Rezső kolozsvári származású cionista embermentő, majd Izraelben a nyílt utcán lelőtt mártír történetét vette alapul: a mű fő gonosza „Miklós Yaron”, egy Izraelbe vándorolt magyar zsidó ügyvéd, aki rideg szívvel áldozza fel a holokauszt során magyar zsidók százezreit a nácikkal való együttműködés oltárán.

A Kasztnerrel kapcsolatos vádakról korábban írtunk. Tömören összefoglalva: Kasztner Rezső 1684 zsidót mentett meg a holokauszt elől, és nem létezik tehát olyan morális iskola vagy jogi tétel, amely szerint Kasztner tevékenysége elítélendő volna. Kasztner természetesen semmi, a fenti állításokhoz hasonló tevékenységgel nem volt vádolható, és ez is lehetett az oka annak, hogy a darabot végül a kisebb Gate Theatre-ben mutatták be, immár finomított szöveggel. (Példának okáért a darab már nem utalt „Yaron/Kasztnerre” a „náci kézben lévő cionista késként”). A szöveg ennek ellenére továbbra is a cionistákat vádolta a magyar zsidóság elveszejtésével, és az előadás brosúráját jellemzően egy londoni, Palesztin Felszabadítási Fronthoz köthető iroda adta ki.

Loach azonban 2004-ben még mindig semmi gondot nem látott az általa rendezett darabbal: „[A darab] első rendezőjeként elmondhatom, hogy alapvető története egyes budapesti cionisták nácikkal való 1944-es együttműködéséről szól. Ezt máig nem vitatják, [ez] történelmi tény.” Levelében hozzátette, hogy a darab kritikusai egyszerűen el akarják hallgattatni „a cionizmus és a palesztinok kifosztásának politikai kritikáját”. Nem teljesen világos, hogy Kasztnernek mi köze az arab földek állítólagos elvételéhez, és talán ez magában is rávilágít arra, hogy milyen aktuálpolitikai célokkal használták fel Loach és baloldali brit társai a magyar holokauszt emlékét. Ebben a fajta baloldali történelmi torzításban nem a nácik és elkövető társaik felelősségét kisebbítik, hanem egy újabb csoportot emelnek a bűnösök listájára: a cionistákat (értsd: Izraelt).

Magyarországon ennek az újfajta holokauszt-torzításnak még kevés példája akad. Lázár György szélsőbaloldali publicista egyszer a közösségi médiában vádolta a Zsidó Tanács tagjait a holokausztban való részvétellel, illetve az Átlátszó nevű portál pedzegette hamis idézetekkel, hogy a későbbi izraeli kormány tagjai felelősek lettek volna a holokausztban. Itt azonban szinte véget is ér a sor, hiszen idehaza még a „régi” holokauszt-relativizálás a divat: a magyar állam felelősségének bagatellizálása, vagy az események tagadása. Az ideális helyzet nyilvánvalóan egy mind a kettő nélküli, egészséges és józan diskurzus kellene, hogy legyen a történelmi eseményekről – egyelőre azonban úgy látszik, hogy ez várat magára külföldön és hazánkban is.

Veszprémy László Bernát történész és publicista, korábban a Szombat állandó külsős szerzője, jelenleg a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa. A szerző további írásai itt olvashatók