Veszprémy László Bernát: Prominens brit baloldali politikus vádolja a cionistákat náci kollaborációval

Náci kollaborációval vádolta London volt baloldali polgármestere a cionista mozgalmat, egy 1933-as szerződésre hivatkozva. Mennyi az igazság Ken Livingstone állításában, és miért torzító tettesként kezelni a cionista mozgalmat?

Ken Livingstone

A brit baloldal rendszeresen kerül antiszemita botrányokba: újabban azzal került a hírekbe a brit Munkáspárt, hogy vezetője, Jeremy Corbyn egy időben antiszemita, palesztin-barát Facebook-csoportok tagja volt. Idén márciusban derült ki, hogy a párt nem volt hajlandó feloldani egykori tagja, Ken Livingstone tagságának felfüggesztését. Livingstone 2016-ban utalt arra egy interjújában, hogy „Hitler cionista volt”, majd nem volt hajlandó elnézést kérni a megjegyzésért, mondván, hogy „nem kérhetsz elnézést az igazság kimondásáért”. Kijelentését idén év elején is megismételte az iráni Press TV adásában.

Kizárásának fenntartása akár pozitív hír is lehetne, ám Livingstone hosszú éveken át igen meghatározó alakja volt a brit Munkáspártnak: Ken Livingstone 1981 és 1986 között volt Greater London városi tanácsának elnöke, majd a polgármesteri cím megalkotását követően 2000 és 2008 között a város polgármestere. Livingstone már polgármesterként is több antiszemita botrányba került, ugyanis „kápókhoz” hasonlított zsidó újságírókat, illetve magáról megfeledkezve „hazazavart” iráni származású zsidó vállalkozókat az iszlám diktatúrába. Az általa vallott nézetek rendre felbukkannak a baloldali brit publicisztikában és történetírásban, hasonló botránya miatt zárták ki Tony Greenstein „anticionista zsidó” brit munkáspárti aktivistát is. A „Hitler cionista volt” kezdetű vád gyökereire pedig érdemes pillantást vetnünk, hiszen mint a legtöbb történelmi torzításnál, itt is valós tényeket ferdítenek el az Izrael-ellenes rágalmazók.

Livingstone azzal védekezett a Press TV adásában, hogy az 1933-as úgynevezett Ha’avara-szerződésre utalt kijelentésével. A zsidó történelem kevéssé ismert fejezete, hogy Hitler hatalomra kerülését követően a palesztinai Zsidó Ügynökség képviselői a német zsidóság megmentésének érdekében gazdasági alkut kötöttek vezető náci körökkel. A Hitler-kormánnyal való alkudozás 1933 március közepén kezdődött. A Zsidó Ügynökség jeruzsálemi tanácskozásán a „német krízisben rejlő palesztinai lehetőségeket” vitatta meg, és itt elsősorban az alijázást nehezítő brit és német korlátozások megkerüléséről volt szó. Németország még 1931-ben helyezte tiltólistára a valuta kivitelét az országból, tekintettel a már akkor válságos pénzügyi helyzetre. A rendelkezés veszélyeztette a cionisták elképzelését, melynek lényege a tömeges német alija volt a megkezdődő náci zsidóüldözések elől. A megoldást Werner Senator német cionista vetette fel: „Talán felajánlhatnánk (…)exportlehetőségeket a német termékek irányába”. A gondolat az volt, hogy a német zsidóság nem csak kivándorolna, de vagyonának egy részét is magával vihetné.

További leküzdendő akadályok a brit kivándorlási korlátozások voltak: a britek korlátokat vezettek be a Palesztinába való bevándorlás terén, és azok a bevándorlók, akik nem rendelkeztek legalább 1000 fonttal, nem számítottak „kapitalistának”, vagyis tőkésnek, és nem, vagy csak ritkán alijázhattak.  A Zsidó Ügynökség célja az volt, hogy az alijázni készülő német zsidók 1000 fontnyi összeget vagyonukból magukkal vihessenek, s azt legalább részben a zsidó országépítés projektjébe fektessék be. Noha a Ha’avara (héberül „transzfer”) néven elhíresült transzfer-alku feltételei többször megváltoztak, a Zsidó Ügynökség ajánlata ebből állt: a kivándorolni kívánó zsidók zárolt magánvagyonából Németországban német exportárukat fizetnek ki, amiket aztán a zsidókkal együtt Palesztinába szállítanak, ott eladnak, és az alijázók így hozzájutnak a szükséges tőkéhez, hogy bemehessenek az országba.

A megállapodásra, mely ténylegesen a német Birodalmi Bank és az Anglo-Palestine Bank között jött létre, augusztusban került rá a pecsét: a javaslatot a náci gazdasági-, belügy-, propaganda- és külügyminisztérium „egyhangúan támogatta”, a Zsidó Ügynökség részéről pedig maga Dávid Ben-Gurion is beleegyezett. Ze’ev Sternhell izraeli történész szerint „az 1933-39 közötti nagy német alija tette lehetővé a jisuv számára, hogy meghódítsa az országot”, míg Edwin Black „Izrael állam létrehozása” szempontjából „létszükségletnek” nevezte a Ha’avarát. Ítéletük más történészek, mint Joav Gelber szerint kissé túlzó, ám tény, hogy a Ha’avara keretein belül Palesztinába vándorolt német zsidók a Szentföld zsidó lakosságának tetemes részét tették ki, az általuk behozott hatalmas vagyon pedig jólétet biztosított az egész világot sújtó válság ideje alatt. A transzfer-alku végül pár héttel a második világháborús brit hadüzenet után került felszámolásra, mivel több német hajó már nem köthetett ki a brit fennhatóság alatt álló Palesztinában. 1933 és 1939 között több, mint 50 000 zsidót szállítottak el Palesztinába, s végeredményben közel 43 300 000 dollárnyi, azaz 130 000 000 német birodalmi márkányi árut kezelek.

Elmondható lenne tehát, hogy a nácik támogatták volna a cionizmust? Így és ennyire leegyszerűsítve természetesen nem. Valóban rendelkezünk egy olyan dokumentummal 1938 januárjából, mely szerint Hitler személyesen döntött a Ha’avara egyezmény folytatásáról: „A Külpolitikai Hivatal szerint a Führer nemrégiben ismét azt a döntést hozta, [Alfred] Rosenberg Reichsleiter újabb jelentése után, hogy a Németországból való zsidó kivándorlást továbbra is minden eszközzel támogatni fogják. Minden eddigi esetleges kérdés arra vonatkozólag, hogy a Führer véleménye szerint az effajta emigrációnak elsősorban Palesztina felé kell-e irányulnia, ezáltal igenlő választ kapott”.

Ez azonban természetesen nem jelentette azt, hogy Hitler ténylegesen akart volna zsidó államot látni. Az itt idézett dokumentum eleve arra utalt, hogy német körökben megijedtek a zsidó állam tényleges létrejövetelének gondolatától. Hitler Mein Kampfjában pedig egyértelműen leírta, hogy noha antiszemitaként akár még szimpatikus is lehetett volna számára a cionista program azon része, hogy a zsidók elhagyják Németországot az akkori Palesztina irányába, ám a cionizmusban továbbra is csak egyfajta „zsidó világhatalom” jelét látta: „Csakis egy központi szervezetet akarnak a világ nemzetközi méretű lóvátételéhez”, egy palesztinai „iskolát a nevelkedő torz csirkefogóknak” – írta a Führer könyvében.

Hogy a zsidók éveken át gyakran Palesztinába kerültek a nácik kezei közül, annak oka csupán az lehetett, amit egy Gestapo-tag kajánul egy német zsidó vezetővel is közölt annak kivándorlása előtt: „Ott majd később úgyis beérünk titeket”. A náciknak konkrét terveik voltak a palesztinai zsidóság kiirtására, melyet csak az észak-afrikai német előrenyomulás megtörése állított meg. (Utóbbiról lásd Klaus-Michael Mallmann és Martin Cüppers Nazi Palestine című könyvét, összefoglalását pedig a washingtoni Holokauszt-múzeum honlapján). A cionisták ráadásul embereket akartak menteni tevékenységükkel, így a Ha’avara alku is éppen ellentéte volt minden náci német intézkedésnek, melyek a zsidóság elpusztítására törtek.

Történelmi konklúziónk, hogy a németek nem támogatták jó szándékkal a cionista mozgalom törekvéseit, nem akartak zsidó államot látni, és természetesen a palesztinai zsidókat is ki akarták irtani, mint minden más zsidót. Livingstone vádjai, illetve védekezése tehát tartalmazta az igazság morzsáit, ám állítása túlzó, sértő és a holokauszt-emlékét gyalázó tétel volt. Szomorú látni, hogy napjaink nyugati progresszív mozgalmaiban ilyen nézeteket terjednek, még akkor is, ha az őket propagáló politikusokat kirúgják. Livingstone nem vidéki aktivista volt, hanem egy világváros polgármestere. Megjegyzéseire nem tekinthetünk másként, mint a „progresszív antiszemitizmus”