Tények – amit a Holokauszt-kárpótlással kapcsolatban tudni illik

Az antiszemita propagandának az egyik központi toposza, hogy túlbecsülik a Holokauszt-kárpótlások jelentőségét: Holokauszt-iparról beszélnek, azt állítják, egyre többen és jogosulatlanul kapnak kárpótlást, már a sokadik generáció kárpótlását fizetjük stb. Az alábbiakban összeszedtük és megcáfoltuk a leggyakoribb hasonló vádakat és tévhiteket.

1. tévhit: A Holokauszt magyar túlélői a II. világháború vége óta folyamatosan kaptak kárpótlást

Ezzel szemben, a valóságban mind a magyar, mind a német állam évtizedes késéssel kezdett bármilyen kártérítést fizetni magyar állampolgároknak. Németország által felajánlott kártérítés sokáig csak szűk csoportokat érintett, az általános kárpótlásra a 90-es évek végéig kellett várni, a magyar állami kárpótlások elindulására pedig még tovább (az utóbbiról részletesebben a 2.  pontban lesz szó).

1947-ben, a párizsi békeszerződés aláírásával Magyarország vállalta, hogy jóvátételt fog fizetni az akkor megalakult, Zsidó Helyreállítási Alap nevű szervezetnek, amelynek célja elvileg az európai zsidóság kártérítése volt. Ezt a vállalást azonban Magyarország – hasonlóan más, szovjet megszállás alá került államhoz – nem teljesítette, végül teljesen lekerült a napirendről, ahogy a hidegháború kezdetével összeomlott az együttműködés az egykori szövetséges hatalmak között. A szocializmus alatt szintén nem történt meg a túlélők kárpótlása, aminek több oka volt: az új rendszer elveivel ütközött volna az egyéni kártalanítás, különösen, ami a magánvagyonok visszaszolgáltatását illeti. A kérdés a rendszerváltásig nem is került elő.

Ami a német kárpótlásokat illeti, ezekből magyar túlélők szintén nem részesültek automatikusan, a háború végétől kezdve. Bár a nyugatnémet állam 1956-ban és 57-ben meghozta a saját kárpótlási törvényét, ez azonban eredetileg nem terjedt ki a Magyarországról deportáltakra, az áldozatok rokonaira. A német törvény ugyanis az úgynevezett nem vagyoni károk után nyújtandó kárpótlásból kizárta azon államok polgárait, ahonnan a második világháború németeket is kitelepítettek. Magyarországon csupán azoknak fizetett összesen 17 millió márkát (ebből 11 milliót a Vöröskereszt állt), akik orvoskísérletek áldozatai voltak a koncentrációs táborokban, ez azonban ezernél kevesebb embert érintett.

1971-ben aztán az NSZK olyan kárpótlást ajánlottak fel, amely a deportálás során elvett személyi vagyontárgyakat volt hivatott fedezni. Az erre szánt összeget át is vette a magyar állam, azonban az elosztásért felelős Nácizmus Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete (NÜÉSZ) nem kapta meg a teljes összeget – az MSZMP arra hivatkozott, hogy rossz árfolyamon váltották a német márkát, de mivel a NÜÉSZ az összeg kevesebb, mint felét kapta meg, valószínűbb, hogy az állam egyszerűen visszatartotta az összeget. A túlélők így csak egy egyszeri, 15-30 ezer forintos kárpótlást kapott.

Németország végül a Claims Conference-szel folytatott hosszas tárgyalások után, 1998 tavaszán vállalta, hogy 200 millió márkát fizetett egy, kifejezetten a közép- és kelet-európai zsidókat támogató alapba. A Claims Conference-en keresztül folyamodhattak havi 250 márka (1998-as árfolyamon 28250 forint) nyugdíjért azok, „akik bizonyítani tudták, hogy:

• 6 hónapot vagy annál többet koncentrációs táborban voltak, a Szövetségi Kártérítési Jogban (BEG) meghatározottak szerint vagy zsidóknak létesített munkatáborokba voltak kényszerítve az ITS listája szerinti börtönhelyeken; vagy
• 18 hónapot vagy annál többet gettóban voltak a BEG-ben meghatározottak szerint; vagy
• 18 hónapot vagy annál többet bujkálniuk kellett hamis személyazonosság alatt, az üldözés kezdetén még 18 év alattiak voltak, és elválasztották őket családjuktól.”

Ez az 1999-től folyósított nyugdíj volt az első olyan kárpótlás, amiből általánosan részesülhettek a Holokauszt alatt üldözött magyar zsidók.

Az összes, a II. világháború után kiosztott kárpótlásról itt olvasható egy lista. Ezek nagy része egyszeri összeg volt, míg mások, például a Svájci Alap a Holokauszt Rászoruló Áldozataiért napjainkra lezárultak.

2. tévhit: A magyar kormányok kettős mércét alkalmaz a nácizmus és a kommunizmus áldozataival kapcsolatban, a kommunizmus áldozatainak kárpótlása elmaradt.

A jelenleg Magyarországon érvényben lévő kárpótlási törvény szerint mind a náci, mind a kommunista üldöztetések érintettjeinek jár állami nyugdíj-kiegészítés. A kárpótlások összege mindkét csoport számára azonos, a költségvetésben hasonló mértékű. 2013-ban például 2,5, a következő évben 3,5 milliárd forintból kárpótolták a kommunizmus üldözöttjeit, illetve azok özvegyeit, összesen közel 14 ezer embert. A Holokauszt túlélőinek járó kárpótlás összege 2013-ban 1,3 milliárd forint volt, 2014-ben 2,65 milliárd forint volt.

A ’90-es években a magyar állam által fizetett kárpótlásból előbb részesültek a kommunista diktatúra alatt bebörtönzöttek, a kollektivizálások, padlássöprések áldozatai, mint a Holokauszt túlélői.

Bár a rendszerváltás után megszülettek a kárpótlási törvények, ezek még évekig nem terjedtek ki azokra, akiket a koncentrációs táborokba deportáltak, vagy akiknek a rokonait a táborokban, vagy a nyilasok vérengzései során ölték meg. Az 1991-es első kárpótlási törvény csak az 1949 után történt vagyoni sérelmek (gyárak államosítása, kolhozosítás, padlássöprés) megtérítését írta elő. A második, 1992-es kárpótlási törvény ezt már kiterjesztette az 1939 és 1949 között elszenvedett vagyoni sérelmekre is, de a deportálások után továbbra sem. Ugyanebben az évben a harmadik törvény a koncepciós perek után bebörtönzött embereknek, köztük az 1956-os elítélteknek kínált kárpótlást.

Bár a Holokauszt túlélőinek kárpótlását már akkor többen felvetették a fenti törvényekre hivatkozva, az Alkotmánybíróság 1995. februári határozata leszögezte: a magyar állam nem tartozik automatikusan kártérítéssel a deportáltaknak. Ugyanis a kártérítés csak a magyar hatóságok büntetőeljárása során elszenvedett sérelmekre vonatkozott, és mivel a deportálások és a Dunába lövések nem ilyen eljárás keretében folytak, ezekre nem kell, hogy kiterjedjen.

A túlélőknek az 1997-es, ma is érvényben levő kárpótlási törvény írt elő először nyugdíjkiegészítést, a Párizsi Békeszerződésre hivatkozva. „E törvény alapján életjáradékot az kaphat, aki 1997. január 1. napjával, illetve az ezt követő években a 60. életévét betöltötte” – rendelte el a jogszabály. A törvény nyomán mintegy 25 ezer túlélőnek ítéltek meg életjáradékot, de közülük 2014-ben már csak 14 ezren voltak életben.

Ha kommunizmus- és Holokauszt-kárpótlás ügyben egyébként leginkább az orosz államot lehetne kettős mércével vádolni. Míg Németország, felelősségét elismerve fizetett kárpótlást a Holokauszt túlélőinek a kelet-közép-európai országokban, addig a Szovjetunió jogutódja, Oroszország eddig semmit nem fizetett például a málenkij robotra, vagy a gulágra elhurcolt magyaroknak. Ismerve a (magyar szélsőjobb által gyakran igen nagyra tartott) Putyin vezette orosz állam hozzáállását a szovjet történelemhez, ez valószínűleg egy hamar nem is fog változni.

3. tévhit: Csak a zsidók kaptak kárpótlást, a nácizmus egyéb üldözöttjei nem.

Ahogy korábban említettük, a magyarországi kárpótlásról szóló törvények nem vették figyelembe a jogosultak származását, csak azt, hogy volt-e az illető koncentrációs táborban, vagy elvesztette-e valamelyik rokonát. Emellett olyan törvény sem Magyarországon, sem külföldön sem született, ami következtében pusztán zsidósága miatt kérhetett volna bárki kárpótlást: azt csak azok kaptak, akiket a Holokauszt valamilyen közvetlen módon érintett.

Hazánkban a jelenleg is érvényben lévő 1997/XXIX-es törvény alapján mindenki kárpótlási igénnyel élhetett, akit annak idején bírói ítélet nélkül hurcoltak el. Így a zsidó túlélőkével azonos összegű egyéni nyugdíjkiegészítést igényelhetett Magyarországon számos roma túlélő is, valamint politikai foglyok és egyéb üldözöttek.

Máshol egyes csoportok kárpótlása problémásabbnak bizonyult, mint a rendszerváltás utáni Magyarországán. A Németországban az ’50-es ’60-as években hozott kárpótlási törvények különbséget tettek a politikai foglyok (ide sorolták például a zsidókat és az ellenállókat) és azok között, akiket úgymond antiszociális elemként hurcoltak el. Ide tartoztak elsősorban a homoszexuálisok, mivel az NSZK-ban a homoszexualitás 1969-ig bűncselekménynek számított (sőt, bizonyos körülmények között 1994-ig illegális volt a homoszexuális viszony) – emiatt volt, aki azután, hogy túlélte a koncentrációs tábort, egyből börtönbe került át. A túlélők egyéni kárpótlására azóta nem került sor, a német kormány 2016-ban 30 millió eurót különített el azok számára, akiket akár a náci uralom alatt, akár később elhurcoltak szexuális orientációjuk miatt (az összeg egy részét egyének, egy részét pedig jogvédő csoportok kapják meg).

Németország 1979-ig szintén nem kárpótolta a roma túlélőket: a hivatalos álláspont addig az volt, hogy a romák üldözése nem faji alapon történt, hanem őket is mint antiszociális elemeket hurcolták el. Csak 1979-ben ismerték el hivatalosan, hogy a roma Holokauszt (porajmos) szintén népirtásnak minősül, és a kárpótlásra való jelentkezést számukra is megnyitották.

A ’90-es években emellett az International Organization for Migration indított segélyprogramot a Holokauszt nem zsidó túlélőinek támogatására, az akciót német, osztrák és svájci cégek és pénzintézetek támogatták.

4. tévhit: „Második generációs túlélők” is kaptak kárpótlást.

Időről-időre felbukkan az a teljesen alaptalan híresztelés, hogy jelenleg már a második-harmadik generáció számára fizetjük a Holokauszt-kárpótlást. Ezzel szemben semmilyen kárpótlási program nem tud „második generációs túlélőkről”. Az eddigi kárpótlásokból csak olyan személyek részesültek, akik a II. világháború alatt már éltek, és vagy őket is elhurcolták, vagy elvesztették egy vagy több hozzátartozójukat. A legenda alapja, hogy egy alkalommal egy izraeli csoport valóban pert indított a német állam ellen, követelve, hogy folyósítsanak kárpótlást a Holokauszt-túlélők gyermekeinek is. Azonban a keresetet a bíróság elutasította, így ilyen jogcímen jelenleg senki sem kap kárpótlást.

Voltak emellett olyanok, akik az államok által elkobzott javakat pereltek vissza jogutódként, ezek azonban nem a kárpótlási programok, törvények keretében történtek, hanem egyéni keresetek nyomán – mivel ezeknek a javaknak a visszaszolgáltatásáról nem született politikai döntés, az ilyen ügye kimenetele változó volt, egy-egy bíróság egyéni döntésén múltak (ilyen volt például a közelmúltban nagy nyilvánosságot kapott, a bíróság által elutasított MÁV-per is). Megjegyzendő, hogy ez egy teljesen megszokott eljárás olyan esetekben, amikor egy ország magánvagyonokat államosított. Hasonló módon szereztek vissza családi vagyonokat más jogutódok is, miután a II. világháború után a kommunista államok koboztak el családi vagyonokat. A történelmi Magyarország területén például 1945 után állami tulajdonba került több nemesi birtok és kastély is, amik a rendszerváltás után is az államnál maradtak, amíg a leszármazottak vissza nem perelték azokat, mint például a sepsikőröspataki Kálnoky-kastélyt.

 

5. tévhit: Évről-évre többen kapnak Holokauszt-kárpótlást.

Ez a vád rendszeresen felbukkan az antiszemita közbeszédben, elhangzott például Novák Előd egyik parlamenti hozzászólásában is, aki azt állította, „évtizedek múltával egyre többen vannak az úgynevezett Holokauszt-túlélők”. Kis utánajárással viszont kideríthető, hogy ez hazugság, például A kárpótlási törvény 1997-es bevezetésekor még mintegy 25 ezer ember számára ítéletek meg életjáradékot, a jogosultak száma pedig a halálozások miatt folyamatosan csökkent. 2013-ban már az 1997-ben jogosultak kevesebb, mint fele, valamivel több, mint nyolcezer ember kapott a törvény alapján nyugdíj-kiegészítést.

6. tévhit: A túlélők és/vagy zsidó szervezetek profitáltak a jóvátételekből, a károkat a II. világháborúban vesztes államok már sokszorosan megtérítették.

Ezzel szemben az igazság az, hogy ha összevetjük, mennyi értékre tett szert az akkori német állam az üldözött és megölt zsidók vagyonának lefoglalásával és azt, mennyit fizetett azóta ki kárpótlások formájában, a mérleg bőven az előbbi oldalára billen. Egy német kutatás szerint az 1934 után hozott náci törvények alapján kisajátított és a közvetlenül elrabolt zsidó vagyon összértéke 120 MILLIÁRD NÉMET BIRODALMI MÁRKA VOLT. Ez 1938-as értéken számítva mintegy 18 milliárd dollár, mai értéken pedig legóvatosabban számolva is 240 milliárd dollár. Ebbe beleszámít több zsidó vállalkozás államosítása és a megölt emberek értéktárgyainak elkobzása és hasznosítása, értékesítése is.

A kutatás szerint ennek eddig legfeljebb 15 százalékát térítette meg Németország. Magasabb az arány a többi nyugat-európai, nácik által megszállt országban (40-60% közötti), míg a szovjet érdekszférába tartozó kelet-európai államok sokáig semmit nem fizettek, de összességében a mai napig alig 5%-át térítették meg az elrabolt vagyonnak. Ennek fő oka, hogy az államosított vagyonok nagy része gazda nélkül maradt, mivel az európai zsidóság mintegy fele elpusztult a Holokauszt alatt. Összességében elmondható, hogy a Holokausztból pusztán az anyagiakat nézve egyértelműen az abban érintett államok profitáltak a leginkább.