Miért védik a liberális zsidók Ilhan Omart?

A szomáliai származású kongresszusi képviselőnő nem először és valószínűleg nem utoljára provokálta a zsidóságot. Az amerikai demokraták, köztük számos zsidó származású, azonban nagyrészt tűrik a tevékenységét.

Ilhan Omar Minnesota-i demokrata képviselőnőben nem az az érdekes, hogy folyamatosan zaklatja az amerikai zsidókat, az Izrael-párti közösséget, sőt saját zsidó kollégáit a demokrata frakcióban. Omar folyamatosan demonstrálta, hogy elkötelezett ideológus, anticionista, aki nem retten vissza antiszemita témák bevetésétől sem ügye érdekében – írja az Israel Hayom-ban Jonathan S. Tobin a legutolsó Omar botrány nyomán.

Az igazán érdekes dolog az, hogy miért fél szembeszállni vele annyi liberális zsidó, zsidó szervezet, sőt még a kongresszus zsidó tagjai is? Sokszor még racionalizálják vagy igazolják is felháborító viselkedését – írja a szerző, aki szerint ez megmagyarázza, miért nem tud a túlnyomórészt diszfunkcionálisan működő szervezett zsidóság hatékonyan reagálni a Demokrata Párt balszárnyának antiszemitizmusára.

A legutóbbi botrányt a demokraták szélsőséges balszárnyához sorolt Ilhan Omar azzal okozta, hogy egy szintre hozta Izraelt a Hamásszal és a tálibokkal. A háborús bűnökkel kapcsolatos büntetőeljárásokról azt tweetelte: „Elképzelhetetlen atrocitásokat láttunk, amelyeket az USA, a Hamász, Izrael, Afganisztán és a tálibok követtek el.” Szavait később is vállalta, azt állítva, képviselőtársai „nem egyformán elkötelezettek az igazság keresésében a világban… Én ezt továbbra is folytatni fogom.”

Ilhan Omar, aki szerint egyébként Jézus palesztin volt, és aki szerint Izrael amerikai támogatása „hűségnyilatkozat egy idegen állam mellett”, folyamatosan anticionista, antiszemita megnyilvánulásai miatt kerül be a hírekbe. Korábban azért kért bocsánatot, mert azt írta: „Izrael hipnotizálta a világot, Allah ébressze meg az embereket és segítsen nekik, hogy lássák Izrael ördögi cselekedeteit.” Néhány hete, a Hamász gázai támadásainak idején elítélte az izraeli önvédelmi intézkedéseket, és „apartheid államnak” nevezte Izraelt, majd a palesztin terroristákhoz és a tálibokhoz hasonlította Izraelt és az Egyesült Államokat.

Amikor bírálat érte, többek között egy tucatnyi zsidó demokrata politikustól, úgy tűnt, kicsit visszavesz, mondván, kontextusából ragadták ki a nyilatkozatát. Ugyanakkor „bigottaknak” nevezte a bírálóit, a progresszív képviselők és a baloldal pedig azonnal megvédték, hiszen őket sem ezek a megjegyzések nem zavarták, sem az, hogy Omar támogatja az antiszemita BDS-mozgalmat.

Amikor a Hamászt támogatja, valójában az „igazságért” harcol, érzékelteti, és ezzel arra készteti a liberális zsidókat, hogy azt higgyék: nem eléggé hűségesek a politikai identitásuk középpontjában álló társadalmi igazságossági programhoz. Ilyenkor gyorsan átvált az antiszemita hangütésről arra, hogy megdicsérje a zsidókat az igazságosság iránti múltbeli támogatásukért.

Sok demokrata is bírálja ugyan Omart, ugyanakkor a szerző szerint sok progresszív zsidó „kifejezetten aktívan segíti Omar kampányát Izrael, annak támogatói és minden olyan demokrata ellen, akinek van mersze észrevenni, hogy mit csinál.” Volt, aki szerint csak a „jobboldal” próbál meg ellentétet szítani, ahol pedig nincs is. A Haaretznek tehát igaza volt, amikor egyik írásának címe az volt: „A zsidó demokraták támogatják Ilhan Omart.”

Tobin még egy fontos szempontot említ, miért is van ez így: a progresszívek gyakran azért hallgatnak, mert színesbőrű nőről van szó. „A zsidó baloldal bevásárolt a kritikai fajelmélet és az interszekcionalitás mérgező mítoszaiból, és annyira tudatában van ‘fehér kiváltságának’, hogy egyszerűen képtelen felismerni a baloldal és a zsidók, illetve Izrael elleni támadások közötti kapcsolatot.”