Köves Slomó: Úgy érteni, ahogy értendő!

„Bölcsek, vigyázzatok minden szavatokra, nehogy … a rossz vizek helyére kerüljetek, ahol tanítványaitok ihatnak a vízből, amely ártana nekik, és belehalnának…!” (Talmud, Atyák 1:11.)

László Imre nyilvánosságot elért megnyilatkozását csak elítélni lehet. A szöveg – bármi is volt mögötte a gondolat – védhetetlen. Ha politikus mondja, vállalnia kell a következményeket. Ugyanakkor László Imre egész biztosan nem náci. Ha ezzel kapcsolatban esetleg lettek volna korábban kételyeink, akkor az inkriminált megnyilatkozása után kiadott közleménye ezt egyértelműen tisztázta.

Ami viszont elgondolkozásra kell késztessen, az a kizökkent világ, ahol egy baloldali polgármester Hitler tevékenységével kapcsolatban tesz felületes, erkölcsileg tarthatatlan kontextualizálási kísérletet, miközben a közbeszéd minősége oly’ silány lett, annyira lealacsonyodott, a tribális logika olyan mélyen hat át mindent, hogy az árnyalatoknak, szövegkörnyezeteknek már ott sincs semmi szerepe, ahol pedig helyük lenne.

László Imre Hitlerrel kapcsolatos eszmefuttatásának három nap elég volt ahhoz, hogy a beszédszituációtól, szövegösszefüggéstől, ha úgy tetszik történelmi helyzettől eltávolodva az – amúgy történettudományos szempontból is tarthatatlan – eszmefuttatás kontextus nélküli, egyértelmű jelentéseket hordozó szimbolikus eseménnyé váljon egyes körökben. Ami nem mellesleg az ügy legfontosabb üzenetét – a nácizmus változatlan és egységes elítélését – is gyengíti, mert azt a törzsi identitások torzító optikáin keresztül láttatja.

Vannak esszenciálisan szimbolikus, semmilyen formában nem kontextualizálható történelmi személyek. Hitler vagy éppen Sztálin bűneinek súlya akkora, hogy azt semmi nem árnyalhatja, őket ez sorolja az „érinthetetlen” negatív szimbólumok közé. De nem illik, mi több, káros lenne esszenciálisan pozitív társadalmi szimbólumokká vált történelmi személyiségek, mint a keresztény európai kultúrkörben Teréz anya, vagy a zsidó szellemvilágban Mózes személyét sem új szövegkörnyezetekbe ágyazni. Azonban a történelem alakjai közül mégiscsak azok vannak többen, akik nem esszenciálisan szimbolikus figurák és így a különböző diskurzusok az ilyen életműveket különböző fókusszal tárgyalhatják, a kontextus ez esetben meghatározó jelentőségű.

Heidegger vagy Nietzsche egyes nézetei – és még inkább a rájuk hivatkozó ideológusok – mai szemmel vállalhatatlanok, csakúgy, mint George Washington vagy Thomas Jefferson rabszolgatartása, vagy éppen Széchenyi István antiszemitizmusa. Mélyen megfontolandó, hogy nem kellene-e körültekintőbbnek lennünk, mielőtt Washingtont a rabszolgatartás, Heideggert a nácizmus, Széchenyit pedig az antiszemitizmus szimbólumaivá silányítjuk.

Viszonylag kevés az olyan megkérdőjelezhetetlenül kontextust nem érdemlő szimbolikus történelmi személyiség, mint Hitler vagy Sztálin, akik személyes és nyilvános élettörténetükkel egyaránt lehetetlenné tesznek szövegkörnyezeti árnyalatok által célt tévesztő megközelítést.

Az esetek nagyobb részében egy árnyalatgazdagabb szemléletmód lehetőséget ad arra, hogy új fénytörés, új értelmezési keret jöjjön létre. És jól is van ez így. Mert ha nem így lenne, képtelenek lennénk elérhető emberi példaképeket felmutatni magunknak, hiszen csak sátánokkal és angyalokkal lenne módunk érdemben foglalkozni.

Az elmúlt években gyakran voltunk tanúi a 20. századi magyar történelem kulcsfiguráinak állított szobrok, tantervi nevesítések ideologikus vitáinak. Szinte megszoktuk már, hogy Donáth György, Hóman Bálint vagy Kornis Gyula szobrának állítói, Wass Albert költői munkásságának idézői, pillanatok alatt váltak elkötelezett nácikká az ellenzők szerint, ahogy az egyetemi aulából el nem távolított Marx-szobor is a Budapesti Corvinus Egyetem kádárista elhajlásaként értelmeződött bizonyos megközelítésben. Jómagam számára a fent említett személyek közül senki sem példakép, ugyanakkor nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy mindenkit egyoldalúlag az alapján kell megítélni, hogy az illető éppen milyen diktatúra idején fejtette ki tevékenységét, vagy mely diktatúra alapozta zsarnokságát szellemi tevékenységére, vagy bizonyos műveiben milyen ordas eszmék mellett köteleződött el.

A „rendszerszintű fehér felsőbbrendűség” és az amerikai alapító atyák szobrainak döntögetése korában érdemes lehet úgy általában mindenkinek nagy levegőt venni és újra végiggondolni, mik azok a történelmi helyzetek és kik azok a történelmi személyiségek, akikkel kapcsolatban semmiképpen nem lehet, és kik azok, akikkel kapcsolatban kifejezetten érdemes a színárnyalatokat ismét használatba venni. Ideje tán a történelem tanulságait a történelmi kontextusokkal együtt megpróbálni szisztematikusan végiggondolni. Ha nem ezt tesszük, akkor nemcsak tanulságos történelmünket fogjuk kitörölni, hanem a sokszínű emberi lét közösségi létezési esélyeit bontjuk le nem is olyan megfontolt mozdulatokkal.

Érdemes végiggondolnunk immár sokadszorra a történelmi kontextus és a kontextualizálás roppant jelentőségét egy olyan komplex történelmi formáció, mint a Kárpát-medence történeteinek elbeszélése kapcsán. Ha elfogadjuk, és én hajlamos vagyok elfogadni, hogy László Imre elvégezte vállalhatatlan kijelentéseivel kapcsolatos dolgának legalább első részét a nem megkérdőjelezhetően őszinte bocsánatkéréssel, tudatlanság és érzéketlenség nyilvános megvallásával, ennek a szövegkörnyezetnek a megteremtésével, akkor talán könnyebben befogadható az az érv is, amit van szerencsém jó ideje megosztani a hazai nyilvánossággal, miszerint nem biztos, hogy minden Nyírő József-idézet vagy az összes Hóman Bálint emlékplakett mögött ordas nyilas eszmék megidézésnek a szándéka lapul, hanem sokkal inkább érzéketlenség, tájékozatlanság, stb. húzódik. Ha meg így van, lehet, hogy eljött az idő túllépni a kontextusmentesítés háborúján és megkísérelni úgy érteni a dolgokat, ahogy azok értendőek.

Forrás: 168 óra