Hóman kontra Lukács

Bodnár Dániel (Tett és Védelem Alapítvány kuratóriumi elnök) írása

Bántóan, mi több, kétségbeejtően hangtalanul siklott el a hazai közvélemény Hóman Bálint jogi rehabilitációja felett, és érezhetően ugyancsak visszafogottan és szégyenlősen reagál a jogi rehabilitációból levezetett intellektuális és kulturális rehabilitáció kezdeményezései kapcsán.

A tanácstalanság és hallgatás rávilágít arra az impotenciára – sőt: gyáva közönyre –, amellyel akár a liberális baloldal számos alkalommal lejáratott véleményformáló elitje, akár a konzervatív jobboldal kultúrharcos hevületű szabadcsapatai képtelenek értelmezhető diszpozíciót megfogalmazni a történelmi emlékezet kulturális, politikai és szellemi alapkérdéseivel kapcsolatban.

A Hóman-rehabilitáció ügyének Varga István ügyvéd és néhány konzervatív politikus aktivizálódása ad aktualitást. Ez az aktivitás azonban visszataszítóan sanda szándékokra világít rá. Varga István és társai az elsőfokú bíróság jogerős felmentő ítéletét ünneplő rendezvénysorozatukon több alkalommal is leszögezték, hogy a Hóman számára kivívott jogi elégtétel csak a kezdet, és innen egyenes út vezet Bárdossy László jogi és erkölcsi rehabilitációja felé. Bár minden valószínűség szerint ez jogilag nem lesz kivitelezhető, a felvetés végtelen szemtelensége önmagában is hitelteleníti a Hóman-rehabilitiáció tiszta erkölcsi indíttatását.

Hóman esetében a tudományos, szellemi teljesítmény jelentőségének legitimációs erejéről szóló zavaros érvelések még akár korlátozott formában megállhatják is a helyüket, Bárdossy esetében ugyanakkor mindennek a lehetősége sem állhat fenn. Hóman 1946-ban visszavont akadémiai tagságához fűzött érvelés ezen a ponton válik aggályossá, tudniillik a követelők részéről a jogi rehabilitáció szolgál egyfajta ürügyül a szellemi, tudományos rehabilitációhoz, holott a két kérdésnek nem szabad, hogy köze legyen egymáshoz.

Varga és társai végtelen cinizmussal próbálják kihasználni a Magyar Tudományos Akadémia tudományosságon túli össztársadalmi szerepét, az Akadémia öndefiníciójában is szereplő etikai intaktság követelményét. Vargáék meggyőződése: a(z önmagában is aggályos eljárás alapján lefolytatott) jogi rehabilitáció sikerült, innen már csak egy lépés a tudományos rehabilitáción keresztül vezető erkölcsi jóvátétel is!

Szükségesnek tűnik – sokszor ismétlőmódon is – beszélni arról,hogy miként érdemes a nemzeti emlékezet kánon(jai)t alkotó eseményeket és nem utolsósorban az ezeket formáló személyeket megítélni, milyen szempontok alapján érdemes és lehetséges ezeket/őket abba beemelni. Számos alkalommal, több vitában, publicisztikában elhangzott az elmúlt két év során, főként a Nyirő, Tormay, Wass munkásságának kanonizálásával kapcsolatos viták alkalmával: a nemzeti emlékezetből és kulturális, tudományos kánonból nem kizárni, hanem kontextualizálva beemelni kell az arra érdemes teljesítményeket. Ebben a tekintetben pedig kizárólag a szellemi, tudományos etc. teljesítmény minősége lehet fokmérő. Létezik jó, minőségi irodalom, tudomány, művészet, és létezik ócska, nívótlan, vagy féltehetségek, nímandok által összetákolt, szelleminek még jóindulattal sem nevezhető mű. A minőség megítélésében a politikai elköteleződésnek, erkölcsnek nincs helye. Itt a kánonok alkotásának teljes szabadsága kell hogy érvényesüljön.

Hasonlóan egyértelmű a helyzet a jogi és az ezzel együtt járó politikai kánonalkotás kérdésében, a szellemi teljesítmény és az emberi minőség éles különválása esetében. Hómannál pedig megkérdőjelezhetetlenül ezzel van dolgunk. A vállalhatatlan élettörténet, a gyalázatos politikai szerepvállalás mind par excellence erkölcsi beszűrtségű kérdés.

Erkölcsi kérdésekben viszont nincsen sok kánon, egy kánon van. Erkölcsi kérdésekben határátlépések vannak. A Gömbös-, a Darányi- és az Imrédy-kormányoknak egyaránt elvhű és elkötelezett tagja, a Szovjetunió elleni hadüzenetben, a zsidótörvények kidolgozásában aktívan együttműködő, Szálasi mellett a dunántúli bujdosás napjaiban is kitartó, a háború utolsó napjáig is deklaráltan német elkötelezettségű háborús bűnös jogi és az ezzel együtt járó politikai rehabilitációja nemcsak abszurd, de egyenesen erkölcstelen. Hóman intellektuális teljesítményéről, történészi munkásságáról, történettudományos alapműveinek értékéről nem érdemes vitatkozni. Ezek jelentősége elvitathatatlan. Ez a tény azonban politikai és erkölcsi rehabilitációjához semmilyen fedezetet nem nyújt. A nemzet jelentős, nagy tekintélynek örvendő, feddhetetlen intézményeinek szimbolikus szerep jut. Az Akadémia a tudományos teljesítmény mellett egyfajta hipotetikus közmegegyezést is reprezentál, továbbá az Alkotmánybírósággal, a Köztársasági Elnöki Hivatallal vagy a legfelsőbb bírósággal együtt egyfajta erkölcsi iránytűi szerepet is magára kell vállalnia. Bonyolult és kellő arányérzéket igénylő feladat ez.

Végezetül érdemes néhány mondatban kitérni arra a nagyfokú tájékozódásképtelenségre, ami ennek az abszurd folyamatnak az örvén újra a felszínre került. Abba a korlátozott hatókörű diskurzusba, amely meglehetősen egyoldalú módon zajlott a konzervatív sajtóban, természetesen beköszönt a relativizálás szelleme is. Lukács György, a nyolc ember halálát követelő poroszlói tizedelés egyik elrendelője 1948-as akadémiai tagsága máig fennáll, és ennek „botránya” kerül összevetésre Hóman 1929-ben elnyert, majd 1946-ban visszavont tagságának kérdésével. Szükséges rögzíteni, hogy Lukács (fel nem mentve őt aljas tettei alól és nem kitérve a szellemi diktatúrában vállalt szerepére) az 1918-tól a háború végéig terjedő időszakot nagyobb részt elvtársai által elrendelt számkivetésben, a háború utáni időszak egy jelentős részét indexen, szellemi száműzetésben töltötte. Hóman életútjának legnagyobb részében ezzel szemben hatalmi pozícióból hajtotta végre sokszor vállalhatatlan tetteit. Az, hogy Lukács Györgynek, a magyar nyelven (is) egyetlen ténylegesen világhírű, huszadik századi humántudományos gondolkodónak helye van a nemzeti intellektuális kánonban, éppoly megkérdőjelezhetetlen, mint Hóman hasonló pozíciója. Az azonban, hogy bármelyiküket politikailag vagy jogilag rehabilitálni kellene, önmagában is tisztességtelen felvetés. Egy erkölcsileg feddhetetlenként nyilvántartott intézmény, az Akadémia tagságának nyilvánvalóan rossz szándékú kérdése így egyedül úgy vethető fel: van-e helye Lukács Györgynek –és erről akár nyilvános vita is kezdeményezhető – benne. De olyan felszólításként semmi esetre sem, hogy Hómannak legyen újra helye a tagok között.

Eredeti megjelenés: NOL.hu