A zsidógyűlölet és a német megszállók elleni harc egyazon nemzeti önérzetből táplálkozott

„Lengyel város, mely nem hajlandó szembenézni antiszemita múltjával” címen a Haaretz pénteki számában ismerteti a lengyel újságíró, Anna Bikont könyvét a jedwabne-i pogromról (http://www.haaretz.com/life/books/.premium-1.676334), amely a második világháború egyik legmegrázóbb tragédiája volt. Nem ez az első eset, hogy könyvet adnak ki az 1941. július 10-i esetről, amelynek során a lengyelországi városka polgárai zsidó honfitársaikat, szomszédaikat egy pajtába bekerítetve elevenen elégették.

A történtek után 60 évvel, 2001-ben megjelent első publikációnak, Jan Gross könyvének a címe is ez volt: Szomszédok, utalva arra, hogy a mészárlást nem a németek, hanem a helyi lakosság követte el. A lengyel származású amerikai professzor könyvében rámutatott: a lengyeleket a fajgyűlölet hajtotta a zsidókkal szemben. Egy régi mítosz alapján a lengyelek úgy éltek a közgondolkodásban, mint Németország és a Szovjetunió kollektív áldozatai, mint „ellenálló nép”. Valójában bebizonyosodott, hogy az antifasiszta és a szovjetellenes partizántevékenység jól megfért a kegyetlen antiszemitizmussal, pogromokkal, emberiség elleni cselekedetekkel. A könyvet sokan bírálták és próbálták cáfolni. Talán emiatt fontos és bizonyító erejű írás Anna Bikont könyve, aki kutatásai során átfésülte a levéltárakat és interjúkat készített azokkal a lakosokkal, akik túlélték a háború időszakát.

Bikont műve meghatározó részévé vált annak a heves társadalmi vitának, ami a 80-as évek óta övezte a pogrom történetét. A közel 3 ezer lelket számláló Jedwabne falu lakosságának fele zsidó volt. Keresztény szomszédaik lemészárolták őket. Az első jedwabne-i pogromra 1941. júniusának végén került sor, akkor még kevesebb áldozattal. Július 10-én azonban Marian Karolak polgármester vezetésével, alapos előkészítés után következett be a borzalmak napja. Az áldozatokat ide-oda hajszolták, verték, kínozták, a „szemlélődő” lakosság gúnyos nevetésétől és biztatásától kísérve. Számos környékbeli parasztember üres szekerekkel érkezett az eseményre, hogy hazavihessék a zsidóktól elrabolt holmikat. A mészárlás elkövetői közt akadtak olyanok is, akik korábban részt vettek már hasonló akciókban, például a szomszédos Radzilowban, német irányítás alatt.

Gross könyvéből tudható, hogy a mintegy 1600 áldozatot agyonverték, lefejezték, egyes áldozatok szívét kitépték, a szemüket kinyomták, a hasukat felvágták. A még életben lévőket – mintegy 400 férfit, nőt és gyereket – délutánra behajtották egy pajtába, ahol elevenen elégették mindannyiukat. Aki szökni próbált, azt a lakosság agyonverte. A pogrom fő oka a parasztok kapzsisága volt, meg akarták szerezni a zsidók házát, ezüstjét. De hatott a falubéliekre a katolikus egyház által szított zsidógyűlölet. Bosszút akartak állni a „Krisztus-gyilkos” zsidókon, megszabadulni a zsidó konkurenciától, és megtisztítani Lengyelországot az „idegenektől”. Bár a pogromot nem a németek szervezték vagy rendelték el, néhány német rendőr és Gestapo tiszt a városháza balkonjáról fényképezte az eseményeket.

A lengyelek általában nem szerették a németeket, a lengyel nép jelentős része harcolt is a nácik ellen. Viszont ugyanezek a lengyel ellenállók gyakran támogatták a németeket „a zsidókérdés végső megoldásában”. A zsidógyűlölet és a német megszállók elleni harc tehát nem zárta ki egymást, sőt, mindkettő egyfajta nemzeti öntudatból és önérzetből táplálkozott.

A Bűn és hallgatás (The Crime and the Silence) újságírói összegzése a történetnek, első alkalommal Lengyelországban jelent meg 2004-ben, és 2011-ben a francia változat elnyerte az Európai Könyv Díjat. Egyrészt a túlélőkkel és tanúkkal készített oral history interjúk összegzéséből áll, másrészt Jedwabne lengyel város ábrázolásából egy igen sötét időszakban. Bikont azt is vizsgálja, hogyan tört ki a gyűlölet a zsidók ellen, és azt, hogy a mítoszok hogyan nőtték túl a rejtett emlékeket. Arra a kérdésre is választ keres, hogy mi történt azóta a társadalommal, hogyan fordulhat elő, hogy az emberek visszautasítják a borzalmas igazság elfogadását.

A könyv részben történelem, részben memoár, részben oknyomozás. Arra keresi a választ, ki hatalmazta fel az elkövetőket és ki a felelős s a történtekért. Mi volt a szerepe a helyi lakosságnak? Volt valaki, akit az igazságszolgáltatás bűnösnek kiáltott ki? A hivatalos változat sokáig az volt, hogy a megszálló náci csapatok szervezték az ilyen és ehhez hasonló atrocitásokat. A valódi tettesek kiléte azonban a tárgyalások után is kérdéses maradt.