A progresszív mozgalom és az antiszemitizmus
Sokakban él egyfajta reflexszerű hajlam arra, hogy az antiszemitizmust az alternatív jobboldallal, a fehér felsőbbrendűséget hirdetőkkel, a Ku Klux Klánnal vagy más neonáci csoportokkal hozzák összefüggésbe. Ez a fajta antiszemitizmus nyilvánult meg a múlt évben Charlottesville-en végigsöprő zavargások során. Azelőtt is tapasztalhattunk ehhez hasonlót, s azt is tudjuk mit jelent.
Hogyan értelmezzük azonban, ha a gyűlölet váratlan helyről, olyan barátoktól, szövetségesektől érkezik, akik elrejtik valódi arcukat, és másnak mutatják magukat, mint akik valójában?
Az antiszemitizmus ezen új formájának, melyet szélső-baloldalhoz tartozó elemek képviselnek, új neve is van: az ”interszekcionalitás” áltudományos koncepciója.
Az interszekcionalitás egy olyan radikális elmélet, mely szerint a társadalmi elnyomás minden formája elkerülhetetlenül összekapcsolódik. Az elmúlt időben a megrögzött Amerika-ellenesség, Nyugat-ellenesség, Izrael-ellenesség, valamint az antiszemitizmus kódszavává vált.
Sehol sem tették annyira magukévá ezen radikális paradigmát, mit az egyetemi kampuszokon, ahol az ”identitáspolitika” és a ”szolidaritás” nevében az interszekcionalitás mesterséges, erőltetett szövetségeket hozott létre olyan ügyek között, melyekben semmi egyéb közös nincs, mint a fehér, heteroszexuális és főleg zsidó ”privilégiumokkal” rendelkező diáktársak gyűlölete.
Éppen ez teszi ezt a szélsőbaloldalhoz kapcsolódó antiszemitizmust olyan alatomossá és veszélyessé – a progresszív idealizmus köpenyébe burkolódzik, és sokkal kifinomultabb, mint az alternatív jobboldal hagyományos antiszemitizmusa.
A mozgalom egyik kiemelkedő alakja, Linda Sarsour, interszekcionalista feminista, valamint a washingtoni Nők Menetének egyik fő szervezője, aki nyíltan támogat ”becsületgyilkosságokat” illetve női nemi szerv csonkítást elfogadó Izrael-ellenes muszlim szervezeteket.
Azonban, a Nők Menete és más ügyekben való részvétele miatt Sarsourt sokan az elnyomottak és a jogfosztottak legitim képviselőjeként tartják számon.
Az igazság ezzel szemben az, hogy Sarsour antiszemita BDS-aktivista, aki Hamasz terroristák társaságát sem veti meg, ahogy erről fotók is tanúságot tesznek. Tweetjeiben előszeretettel használja a #BDS és a #FreePalestine hashtageket, és rendszeresen arra bátorítja muszlim honfitársait, ne ”humanizálják” az izraelieket. Határozott véleménye, hogy nincs helye a feminista mozgalomban azoknak, akik kiállnak Izrael létezéshez való joga mellett.
Érdekes belegondolni, vajon mi történne, ha Sarsour más kisebbségekkel kapcsolatban tenne hasonló megjegyzéseket. A baloldal azonnal kimutatná a foga fehérjét. De a cionista, zsidó áldozatok, úgy látszik más kategóriába esnek.
Egy másik szemléletes példa a Jewish Voice of Peace (Béke Zsidó Hangja) szervezet, mely céljának tűzte ki a ”civilek elleni erőszak elleni harcot, valamint a béke és igazságos bánásmód biztosítását minden közel-keleti nép számára”. Rasmieh Odeh, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért mozgalom tagja, emellett elítélt terrorista, vendégszónokként szerepelt a szervezet konferenciáján. Az hogy Odeh, akinek szó szerint vér tapad a kezeihez, felszólalhat egy olyan zsidó szervezet rendezvényen, amely a békét igyekszik előmozdítani, minden logikával szembe megy.
Ha az említett példák nem lennének elég elrettentőek, elég csak megnézni, hogy a hasonló folyamatok hova vezettek Európában. Az Egyesült Királyságban tapasztalható ”Corbyn-hatás” szélsőséges zsidóellenes és Izrael-ellenes érzéseket emelt be a politikai spektrum homályos zugaiból a főáramba. Ez a vírus Amerika partjait is elérte és gyors iramban terjed.
Ahogy a zsidó közösség választ keres a problémákra, fel kell tennie magának egy fontos kérdést: hányakat zavart jobban Trump Charlottesvillel kapcsolatos csendje annál, amikor kiderült, hogy a Nők Menetének két vezetője – Linda Sarsour és Tamika Mallory – mélyen antiszemita személyek, akik megvetik Izraelt?
Ez egy rendkívül kényelmetlen kérdés, azonban szükséges feltenni, mert a zsidóság ellenségei mind a jobb, mind a baloldalon semmit sem szeretnének jobban, mint belharcokat látni abban. Az ”oszd meg és uralkodj” elve a szemeink előtt bontakozik ki.
Az Egyesült Államok és Izrael kapcsolata azért működőképes, mert közös értékeken, érdekeken és kétoldalú konszenzuson alapul: Izrael fontos barát és szövetséges.
Az embernek lehetnek erős ellenérzései Netanjahuval vagy Trump elnökkel kapcsolatban, de ez nem befolyásolhatja azt, hogy Izraelt mennyiben támogatják. Csupán egyetlen Izrael létezik, és nincs meg az a luxus, hogy az egyik évben támogatjuk, a másikban már nem.
Az izraeliek fele – ha nem több – szavazott Netanjahu ellen a legutóbbi választásokon, Izraelnek azonban továbbra is szüksége van külföldi anyagi segítségre, továbbra is szüksége van a Vaskupolára (Kipat Barzel) hogy megvédje polgárait a rakétatámadásoktól, és továbbra is szüksége van Amerika támogatására az ENSZ-ben, hogy ellensúlyozza a nemzetközi testület fáradhatatlan támadásait a zsidó állam ellen.
Izrael megítélése az Izraeli-Palesztin konfliktus alapján, vagy az alapján, hogy az izraeli politikusok bal és jobboldalon egyetértenek Trump döntéseivel, leginkább önközpontú gondolkodásból fakad.
Míg a világ többi része az igazság legrosszabb, hazugságokkal kevert verzióját adja elő, az amerikai baloldal elérte, hogy a zsidó gyerekek kényelmetlenül érezzék magukat a saját bőrükben – nem az izraeli valóság miatt – hanem mert az amerikai polgárok nem leplezik le a saját politika által befolyásolt közösségeik valótlanságait.
Ez a trend nem folytatódhat. Tévedés ne essen: ez a háború a progresszív mozgalom lelkéért zajlik.
Forrás: Algemeiner