A HOLOKAUSZT ÁLDOZATAIHOZ HASONLÍTJÁK MAGUKAT A FRANCIA OLTÁSELLENESEK
Miután Franciaországban bejelentették, hogy kötelezővé válik az oltás az egészségügyi dolgozóknak, a legtöbb szolgáltatásban pedig szükség lesz védettségi igazolványra, a társadalom egy része tüntetésekkel és tiltakozásokkal reagált (az erről szóló törvény az Alkotmánytanács előtt van, így a hatályba lépés e sorok írásakor még várat magára). A tiltakozók egy kis részének egyenesen a náci diktatúra és a Soá jutott eszébe a védettségi igazolványról és a Covid-oltásról. Ők többek között sárga csillaggal jelentek meg a nyilvánosságban, nagy közéleti felháborodást kavarva.
Felháborodásról volt szó és nem vitáról, ugyanis nem volt olyan komolyan vehető politikai szereplő, aki üdvözölte volna a szimbolika átvételét (igaz, volt egy kisebb politikai verseny, hogy ki háborodott fel eléggé és ki nem a csillagozáson). A zsidó ernyőszervezet, a Crif elnöke természetesen megszólalt, miközben a sajtó széles körben számolt be a 94 éves Joseph Szwarc szavairól, aki a háborús zsidóüldözés egyik túlélő áldozata, s felháborodottan reagált – egy háborús megemlékező beszédben – a párhuzamra.
A náci párhuzamok a sárga csillagokkal és a diktatúrázással egyébként nem értek véget, az országban olyan plakátok is megjelentek, amelyek Adolf Hitlerként ábrázolták a köztársasági elnököt. Ebből egyébként feljelentés és eljárás is lett.
Az efféle viták során gyakran hallani a „reductio ad hitlerum” kifejezést (ez a náci kártyának nevezett érvelési hibát takarja), vagy a Goodwin-törvényt, mely szerint minél hosszabb ideig tart egy online beszélgetés, annál nagyobb az esélye, hogy a náci kártya előkerül. Itt most nem erről van szó (bár a Macron-plakát esetében valóban lehet emellett érvelni), inkább egyfajta áldozati versenyről.
Mivel a felháborodás és az áldozatiság általában kifizetődő, szimpátiát ébresztő dolog, így ezek felpörgetése is „hasznos” lehet. A sárga csillagozás valószínűleg ennek a felháborodásnak egy túlpörgetése, melynek során a kommunikáló egyének nem ismerték fel, hogy olyan áldozati versenybe szálltak be, amelyet az uralkodó ízlés nem versenynek, hanem minimum műveletlenségnek és ízléstelenségnek tekint (a haláltáborokat még Marine Le Pen is a barbárság csúcsának nevezte, vagyis ebben elég nagy a politikai egyetértés). A csillagozás a művelt ízlés számára azt is jelzi, hogy a kommunikátor nem szolidáris a nácik áldozataival, bagatellizálja a népirtást, és azt sem érti, hogy a Holokauszt mai európai politikai gondolkodás egyik alapvető élménye: politikai generációk számára épült erre a tapasztalatra szinte minden, a jogállami gondolkodástól kezdve az európai integrációig bezárólag.
Ebből persze a politikai osztály felháborodásán túl következnek politikailag releváns kérdések is: mi az oktatás, pontosabban a francia, értékelvű köznevelés szerepe az efféle megnyilatkozásokban, s miként akadályozható meg – általánosságban is – a hisztériakeltés, az áldozati verseny túlfutása, ha mindenki a saját kis véleménybuborékjában hergeli a másikat, aki már amúgy is egyetért vele?
Végül, egy elvontnak tűnő, de annál gyakorlatibb felvetés: a közbeszédben kevéssé tárgyalt dolog, hogy a jogállam nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar, és ebben semmi sem korlátozhatja. Jogállamban sem tilos az alapvető jogok korlátozása, ha a korlátozás szükséges és arányos mértékben, más alapvető jog érvényesülése céljából, illetve meghatározott eljárásrendben történik (az alkotmánybíróságokat többek között e korlátozások jogszerűségének vizsgálatára találták ki, nem véletlenül van a francia tanács előtt a védettségi igazolványról szóló jogszabály, meglátjuk, hogy átmegy-e, esetleg a tanács finomítja-e). Vagyis amikor „jogkorlátozásról” beszélnek a tüntetők, igazuk van, hiszen egyesek szabad mozgását korlátozzák, de nem öncélúan: azért, hogy mások élethez és egészséghez való jogát megvédjék. Másrészt viszont ez a jogkorlátozás – feltéve, hogy alkotmányosnak bizonyul – nem szabadságellenes, még a szabadelvűségbe is belefér az említett keretek között. Erről az elvont, mégis gyakorlati problémáról az emberi jogok hazájában meglepően keveset vitáznak.
Soós Eszter Petronella cikke
A szerző további írásai itt olvashatók |
Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő, politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). Egyetemi tanulmányai alatt eltöltött egy évet a párizsi Sciences Po-n, az Eötvös Collegium tagja volt, illetve nemzetközi kapcsolatokat hallgatott a Mathias Corvinus Collegiumban. 2019-ben szerzett doktori fokozatot (PhD) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A Milton Friedman Egyetem adjunktusa, a 
