A franciaországi iszlám reformja: Napóleontól kölcsönözhet Macron?
Nagy figyelmet kapott a sajtóban az az ún. charta, amelyet a CFCM (Muszlim Vallás Francia Tanácsa) nevű muszlim ernyőszervezet hozott nyilvánosságra a franciaországi iszlám alapértékeivel kapcsolatban. Az ernyőszervezet három tagszövetsége egyelőre nem hajlandó aláírni a dokumentumot (egy pedig nem vett részt a kidolgozásában). Úgy hírlik, a kimaradók vitáznak a politikai iszlám és a külföldi befolyás dolgának a megítélése ügyében. Eközben a kormányzat erőteljes nyomást gyakorol, hogy legyen egység a szöveg mögött. A cél az értékek rögzítésén túl az Imámok Országos Tanácsának a létrehozása lenne, amely végső soron felügyelné és igazolná, hogy ki prédikálhat Franciaországban, véget vetve a külföldről küldött és fizetett imámok rendszerének.
A Macron által erősen bátorított folyamat sok szempontból hasonlít arra, amit Napóleon csinált a zsidó közösségekkel a XIX. század elején, így nem lenne meglepő, ha a konkordátumi modell visszahozásán is elgondolkodó (s azt elvető) Macron elnök tanulmányozta volna a császár vallás- és egyházpolitikáját. Napóleon mindenesetre gyakorlatilag megszervezte, illetve jogszabályilag megszerveztette a franciaországi zsidóság egyházi szervezeteit, melyek a mai napig léteznek és működnek (Napóleon személyes nézetei ugyanakkor vitatottak a témában).
Az elkülönülő, s gyakran üldözött zsidók helyzetét rendezendő, Napóleon tekintélyes zsidókat hívott tanácskozásra 1806-ban, akiknek értékbéli kérdésekre kellett válaszolniuk, szám szerint tizenkettőre. Például: szabad-e a többnejűség, a válás, házasodhat-e zsidó kereszténnyel, vonatkozik-e a zsidókra a Code Civil (a polgári törvénykönyv), a francia állampolgár zsidók hazájuknak tekintik-e Franciaországot, hajlandók-e harcolni érte? Majd ugyancsak-e témákban a császár egy ún. Szanhedrint hívott össze. A tárgyalások nyomán a francia zsidóság elismerte a világi jog felsőbbrendűségét. 1808-ra jogszabályban határozták meg, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie egy rabbinak (állampolgárnak kell például lennie, beszélnie kell franciául, s a tárgyalásoknak megfelelő tanításokat kell terjesztenie). Létrehozták a ma is működő Központi Konzisztóriumot, s annak megyei derivátumait. Ekkor lett kötelező a családnév és a keresztnév viselése a franciaországi zsidóság számára. A napóleoni rendszerben tehát gyakorlatilag egy piramis-szerű szervezeti hálót hoztak létre, egységesen rendezve a rabbik és a zsidó egyházi szervek jogállását.
Persze van néhány nagy különbség a két kor és a két eset között, amit nem érdemes elfelejteni, amikor azt mérlegeljük, hogy Macron részben Napóleon példáját másolja, másolná-e. A legfontosabb, hogy a napóleoni Franciaországban pár tízezer zsidó ember élt, míg a mai franciaországi muszlimok több millióan (az általános becslés szerint mintegy hat millióan) vannak, ráadásul rendkívül megosztottak. A marokkói, algériai, török stb. irányzatok gyakran egymással is harcolnak a hívek, az állam és a küldő országok kegyeiért, erőforrásaiért. Így a mai Franciaországban minden reform nagyobb és bonyolultabb legitimációs problémát vet fel, mintha csak pár tízezer ember képviseletéről lenne szó (ráadásul Napóleon nem az internet és a nemzetközi tömegkommunikáció korában politizált…).
Azt is tudjuk, hogy a feladatra kinézett, gyakorlatilag államilag gründolt ernyőszervezet, a CFCM szinte alig éri el magukat a muszlim híveket (a mecsetek kisebbsége tartozik hozzá), a „reprezentativitás”, a megyei szervezetek hiánya évek óta napirenden lévő probléma. Emiatt az sem garantált, hogy a Konzisztóriumhoz hasonló, piramis-jellegű rendszerben át lehetne futtatni (és mindenkivel el is fogadtatni) a franciaországi iszlám szervezetein egy „fent” készült megállapodást vagy deklarációt. A CFCM által most elfogadott chartát ráadásul a kilencből csak öt tagszervezet látta el aláírásával (két török és egy konzervatív nem), így a szöveg nemcsak azért nem reprezentatív, mert maga a CFCM sem képviseli a franciaországi muszlimok többségét.
Mindaználtal tény, a dokumentum hasonló kérdésekkel foglalkozik, mint a Napóleon által a zsidóságnak anno feltett kérdések, mert a francia állam és a vallás viszonyát taglalja. A nyilvánosságra került szövegterv elismeri a francia köztársasági jogi felsőbbrendűségét, kiáll a nemek közötti egyenlőség és a diszkriminációmentesség mellett, elhatárolódik az iszlamizmustól, a politikai iszlámtól és a külső befolyásolástól, illetve az olyan problémás szokásoktól, amelyeket az iszlámra hivatkozva gyakorolnak. Az aláírók elismerik a vallás elhagyásának a szabadságát is. A tizedik, utolsó pont pedig azt teszi lehetővé, hogy a chartában megfogalmazottakat nem követő tagszövetség kizárható legyen a CFCM-ből. Utóbbinak értelme persze csak akkor van és lenne, ha a kimaradók is aláírnák. Erre a köztársasági elnök két hetet adott nekik, ellenkező esetben pedig szankciókkal fenyegetett. Hogy mire gondolt, egyelőre rejtély, de az elmúlt hónapok hatósági-adminsztratív nyomásgyakorlásai és fellépései, egyes civil szervezetek iszlamizmusra hivatkozással való betiltása sugallhatja, hogy mi lehet a tényleges fenyegetés.
Ami biztos, az az, hogy Emmanuel Macron nem nyúlhat bele a CFCM vagy az egyházak működésébe és szervezetébe direkt, ha tetszik, napóleoni módon. Az 1905-ös keret, az állam és az egyház merev szétválasztása ezt nem teszi lehetővé, ami a másik nagy különbség a napóleoni korhoz képest. A XXI. század köztársasági elnökeinek az egyházpolitika terén nehezebb a dolga, kisebb a jogi mozgástere, mint a XIX. század császárának volt. Hamarosan kiderülhet, hogy mekkora erőt és mozgásteret jelent az adminiszratív és a politikai nyomásgyakorlás.
Soós Eszter Petronella
A szerző további írásai itt olvashatók |
Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő, politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). Egyetemi tanulmányai alatt eltöltött egy évet a párizsi Sciences Po-n, az Eötvös Collegium tagja volt, illetve nemzetközi kapcsolatokat hallgatott a Mathias Corvinus Collegiumban. 2019-ben szerzett doktori fokozatot (PhD) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A Milton Friedman Egyetem adjunktusa, a 
