Rasszista és erőszakos-e a francia rendőrség? 2. rész
Cikksorozatunk előző részéből kiderült, hogy a rendőrséggel való elégedetlenség politikai ügy, amely pártpolitikai-ideológiai megoszlás szerint jelenik meg. A radikális baloldal, a baloldal és a radikális jobboldal szavazói nagyobb valószínűséggel elégedetlenek a rendőrséggel, mint a kormánypárt szavazói, illetve a konzervatív jobboldaliak. Ennek ellenére a Macron-adminisztráció nem tud „tisztán”, csak a sajátjainak kommunikálni. Az állam tekintélye mellett a társadalmi békére is vigyáznia kell, miközben az elnök a hírek – vagy a szivárogtatások – szerint rendkívüli módon aggódik az ifjúság helyzete és hangulata miatt.
Jól látszik a kormányzati egyensúlyozási szándék: egyszerre üzenni azoknak, akik a rasszizmus és a diszkrimináció felszámolását kívánják, és azoknak, akik az állam tekintélye, a jog uralma miatt aggódnak. Utóbbiaknak néha egyébként éppen maga a kormányzat ad meglehetősen ütős érveket. Christophe Castaner belügyminiszter például nem tűnik mindig a rend és fegyelem bajnokának, jobb esetben pedig igen ügyetlen nyilatkozó. Az antirasszista tüntetésekre reagálva Christophe Castaner belügyminiszter ugyanis arról beszélt egy interjúban, hogy az érzelmek felülírták a jogi szabályozást (a tüntetések tiltását), így hiába történik törvénysértés, nem lesznek bírságolások. A nyilatkozat kiverte a biztosítékot a jogállam hívószavával jelentkező politikai ellenfeleknél, akik amiatt értetlenkedhettek, hogy mennyire helyes, ha „Franciaország első számú zsaruja” nyilvánosan arról beszél, hogy tolerálni fogják a törvénysértést.
A rendőrök különösen fontos csoportot foglalnak el az elégedetlenkedők között, mert úgy érzik, bűnbakok a jelenlegi helyzetben, nem kapnak elég politikai és állami támogatást, miközben elveszik az eszközeiket (ideértve a fizikai korlátozó-eszközöket, fogásokat, amellyel gyanúsítottakat ragadhatnak meg, ha ellenállnak). A testületet felügyelő belügyminiszterre, a sokat vitatott Christophe Castanerre különösen gyanakvó szemekkel néznek. Az egyenruhások a napokban tiltakozásuk jeléül például az utcára vonultak, és a földre dobálták a bilincseiket.
A jog uralma, törvények betartatása nem először válik vita tárgyává. Emlékezetes, hogy a kijárási korlátozások idején felmerült, illetve egy belső megbeszélésen elhangozhatott a rendészeti államtitkár szájából, hogy a problémás körzetekben nem prioritás a kijárási tilalmak betartatása. Ennek szociálpszichológiai, szociológiai magyarázata lehet természetesen (például az ezeken a területeken jellemző összezártság, nagy létszámú családok jelenléte, szociális feszültségek, frusztráció). Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a formális egyenlőséghez ragaszkodó Franciaországban ez mégis egyfajta törvény előtti egyenlőtlenséget sugall. Tudniillik azt, hogy van, akire vonatkozik a törvény, és van, akire nem (másik értelmezésben pedig megközelítették úgy is a dolgot, hogy van, akiket megvédenek, és van, akiket nem).
Miközben zajlanak az antirasszista tüntetések – esetenként a Covid miatti tiltások ellenére tehát – az Élysée még erőteljesebb ifjúsági tiltakozásoktól, lázadástól tart. A rendőri erőszak vélt vagy valós áldozatai gyakran külvárosi, színes bőrű fiatalok, de Macronék úgy látják, hogy a kijárási korlátozások is elsősorban a fiatalokat érintették negatívan a tanulási lehetőségek beszűkülése által (ez természetesen a fent tárgyalt „jogállami probléma” másik, szociális oldala). Sajtóhírek szerint a – nagy számban bevándorló gyökerű, helyét nehezen találó fiatalság – elvesztése kifejezetten aggasztja a francia elnököt, a június 14-i, vasárnapi tévébeszédben ezért is hangsúlyozta, hogy Franciaország sokkal tartozik a fiataloknak, de a járvány alatt sokat is kért tőlük. Ezek a szivárogtatások és beszédpanelek nyilván úgy értelmezendők, mint politikai üzenet az ifjúságnak: „érezzük az elégedetlenségeteket, és fogunk rá reagálni”.
Emmanuel Macron ugyanebben az említett tévébeszédében külön kiemelte, hogy a rendőrség a nemzet nevében vállal veszélyeket, így tiszteletet és támogatást érdemel. Vagyis kiállt az állami erőszakszervezetek mellett, üzenve az elégedetlen rendőröknek. Ezzel párhuzamosan azonban azt is ígérte, hogy Franciaország kíméletlen lesz a rasszizmussal és az antiszemitizmussal szemben, de szobrait nem fogja ledönteni, múltját nem fogja eltörölni. Macron azt is mondta, új döntések, intézkedések várhatóak a témában. Ezzel pedig a rasszizmus ellen fellépőkhöz szólt, igaz, kapott is kritikát azért, mert sem határidőket, sem konkrétumokat nem mondott. Ahogy egyébként minden témakörhöz kapcsolódó üzenete homályos, részleteket nélkülöző volt a beszédben, inkább csak azt sugallta, hogy foglalkozik a problémákkal.
Más, taktikai összefüggésben persze minden bizonnyal arról van szó, hogy a köztársasági elnök érezte, meg kell szólalnia, de azért annyira nem akarta magára húzni ezeket a nehezen nyerhető ügyeket. Nehezen nyerhető ügyek ezek, mert a rendőrséggel szembeni elégedetlenség csak a jéghegy csúcsát jelenti. A jéghegy csúcsa pedig a sokszínű Franciaország, ami immáron tény, és aminek a létét – ezer, itt nem tárgyalandó okból kifolyólag – láthatóan kevéssé sikerült feldolgozni Franciaországban.
A kormányszóvivő – az egyébként színes bőrű, szerzett állampolgársággal rendelkező – Sibeth Ndiaye mindenesetre felvetette az etnikai statisztikák készítésének lehetőségét, ami jelenleg tiltott, vagy legalábbis rendkívül szigorúan szabályozott, és semmiképpen nem szisztematikus dolog Franciaországban. A statisztika-készítés melletti érvelés úgy szól, hogy nem lehet a diszkrimináció és a rasszizmus ellen küzdeni, ha az ember nem tudja, pontosan mivel áll szemben, mely pontokon kell beavatkozni a folyamatokba. Másik oldalról persze felmerül az az évtizedek óta adott érv, hogy ha mindenkinek azonos jogai és kötelezettségei vannak a Köztársaságban, azaz csoportoknak nem lehet többletjogokat adni és rájuk többlet-kötelezettségeket róni, akkor mi szüksége lenne az államnak ilyen személyes adatok nyilvántartására. És az az érv sem elhanyagolható, hogy olyan országokban is él és virul a rasszizmus, ahol nagyon is rendelkezünk gondosan gyűjtött etnikai adatokkal, lásd a Floyd-ügy szülőhazáját, az Amerikai Egyesült Államokat.
Mindenesetre a rendőri erőszak és a rasszizmus körüli francia vitákat érdemes széles társadalmi kontextusban tekinteni, és azt figyelni, hogy a kormányzati válaszok össztársadalmi jellegűek-e, képesek-e egyszerre megőrizni az állam tekintélyét és a társadalmi békét. Mivel a vita politikai preferencia-szinten törik, és végső soron összefügg a bevándorlás évtizedek óta rágott kérdéseivel, a Köztársaság alapvető értékeivel, elveivel (jog uralma, jog előtti formális egyenlőség, színvakság stb.), a kormányzat csak óvatosan haladhat. Majdnem biztos, hogy a „forradalmi igényekkel” fellépőket – gondolva a radikális bal- és jobboldal szavazóira – ha akarja, sem tudja száz százalékig kielégíteni. De hogy mit tud nekik adni, és főleg, amit ad, az elég lesz-e, csak a következő időszakban dől el. Ahogy az is, hogy amit tesz az adminisztráció, az tetszik-e azoknak, akik jelenleg Macron elnököt, vagy a konzervatív ellenzékét támogatják.
Ne legyenek illúzióink, alig két évvel az elnökválasztás előtt már mindenkinek az jár a fejében, hogy amit tesz, az szavazatokat hoz, vagy visz. Most már a francia elnök is minden döntését ennek a kérdésnek a figyelembevételével hozza.
Soós Eszter Petronella cikke
A szerző további írásai itt olvashatók |
Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő, politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). Egyetemi tanulmányai alatt eltöltött egy évet a párizsi Sciences Po-n, az Eötvös Collegium tagja volt, illetve nemzetközi kapcsolatokat hallgatott a Mathias Corvinus Collegiumban. 2019-ben szerzett doktori fokozatot (PhD) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A Milton Friedman Egyetem adjunktusa, a 
