Szókratész-imitátor a Duna-parton

Az alábbiakban Benkő Balázs reflexiói olvashatók Gadó Gábornak az Élet és Irodalomban megjelent Szókratész a Duna-parton című írása kapcsán.

Napjainkban, az Egyiptommal és Izraellel határos gázai terrorenklávéból Izrael ellen indított bestiális – ugyanakkor hideg racionalitással az iráni mullahrezsim geopolitikai agendájának alárendelt – iszlamista emberirtásra adott amerikai és nyugateurópai értelmiségi véleményformálói válaszok jelentős része kapcsán sürgető szükséggel merül fel egy szűkebb és egy tágabb merítésű kérdés.

A szűkebbre fókuszáló kérdés az értelmiség, a tanítók és a politikai véleménygyárak és platformok működtetőinek közvetlen felelősségét érinti.

A tágabb merítésű – ismeretelméleti vonatkozású – kérdés: vajon az a sajátos értelmiségi szemléletmód és véleményalkotási eljárás, amelyet az ideológiai és kulturális tudattartalmak önmagukba záródó (autoreferenciális) rendszere, a korláttalanul vagy sandán alkalmazott analógiák, a gondolkodástörténeti rendszerekből kiemelt és komplex értelmező kontextusuk nélkül a vizsgált valóságelemekre vonatkozatott megannyi idézet, utánérzés és a pokolba vezető utat kikövező szándéketikai rövidzárlat jellemez, alkalmas lehet-e a valóság megragadására? Megfogalmazhatunk-e ezek alapján használható, gyakorlatba átültetni érdemes és morálisan is megalapozott megfontolásokat? És vajon méltók-e arra a tiszteletteljes figyelemre, amelyben a fogékony közvélemény még mindig részesíti alkotóikat?

Ezek a kérdések ezúttal Gadó Gábornak az Élet és Irodalomban megjelent „Szókratész a Duna-parton” című cikke olvastán merültek fel bennem, de valójában a sajátos humánértelmiségi világformálás minden közéleti igényű terméke kapcsán indokoltnak tűnnek. Ezért ezt a megszólalást sem műfajában, sem terjedelmében nem hagyományos válaszcikknek szánom, sokkal inkább visszacsatolásnak az idézett cikk által a maga súlyosságában és mélységében megjelenített általános problémára. Eközben persze meg kell mutatnom azt is, hogy ez az általános probléma e cikkben miképpen csapódik le a volt Brit Palesztina Mandátum kapcsán és ürügyén éleződött sokrétegű konfliktus értelmezésében.

A továbbiak jó megértéséhez tehát ajánlom, hogy olvasóim – a reklám megtekintése után – olvassák el Gadó Gábor cikkét.

A Platón műveiben feltáruló szókratészi társadalmi, erkölcsi és világszemléleti tanítások éppúgy a gondolkodástörténet rendkívül komplex keretrendszereiben értelmezhető tartalmak, mint az elvont fogalmak – így az igazságosság, az eudaimonia, az erény – köré szerveződő retorikai és levezetési eljárás. Ezeknek a fogalmaknak és eljárásoknak a gondolkodástörténeti kontextusból való gadógábori kiemelése stílusjátéknak elmegy, de közvetlen alkalmazásuk jelen valóságunk értelmezésére és megítélésére, Szókratész tetemrehívása a megítélésem szerint naivitás, nyegleség vagy félrevezetés, mivel következtetések tetszőleges körét lehetünk képesek erre a tartalmi és eszközrendszerre hivatkozva magunk vagy mások számára alátámasztani és a „nagy görög bölcs” pecsétjével hitelesíteni.

Az idézetek küzdelmében – mindenre hozható és illeszthető idézet – elvész a valóság.

Saját kérdéseinket és állításainkat ezáltal ugyanakkor valami magasrendűen, kétségbevonhatatlanul visszaigazolt intellektuális látszat köntösébe burkolva terítjük rá a valóságra. Ha ezt naivan tesszük, az jószerivel öncsalás, ha tudatosan, akkor manipulatív sandaság.

Gadó Gábor egyenesen dupla értelmiségi hivatkozással indít, így kanonizálva szövegét, megidézve Szókratész szellemét és egyben a Szókratészre hivatkozó Vajda Mihályt.

Mindennek a fentiek figyelembevételével természetesen semmi köze nincs a cikkben vizsgált tárgyhoz, azaz az Egyiptommal és Izraellel határos gázai terrorenklávéból Izrael ellen indított bestiális iszlamista emberirtásra adott reakciókhoz. Ha Szókratész vagy bárki más kölcsönvett képzetét arra használná a szerző, hogy az események szélesebb geopolitikai kontextusának a feltárására vagy a hadicselekmények lezárulta után várható további folyamatokra tágítsa a látókört, nagyobb kedvvel venném fel a képzetes narráció fonalát.

Nem ez történik. De játsszunk el mégis a stílusgyakorlattal, mert még a végén kiderülhet, melyek lehetnének a Szókratészhez is és a vizsgált tárgyhoz is méltóbb kérdések.

A dunaparti cipők láttán Szókratész minden bizonnyal nemcsak azt kérdezte volna meg, hogy kik követték el a rémtettet, mert önmagában ennek az azonosításnak nincs sem erkölcsi, sem filozófiai jelentősége, hanem így szólna megidézőjéhez:

– Mondd, ó Gadó, és vajon milyen tanulságot vonhatunk le a dunaparti cipők történetéből? Nem azt-e, hogy a szennyes eszmékkel fertőzött, a jó és erényes élet ideájával minden tekintetben szemben álló ellenséget meg kell akadályoznunk abban, hogy elrabolja és megbecstelenítse asszonyainkat, kardélre hányja gyermekeinket és túszul ejtse harcosainkat? És vajon az enklávé népének – mely ím meghasonlott önmagával, mert évtizedeken át tevőlegesen tűri és szolgálja megveszekedett türannoszait, a perzsák kutyáit, akik saját népük vérét viszik idegen érdekek oltárára, hogy a fő sodorban úszó napnyugati hírmondók és hírmesélők saját erkölcsi nagyságuk piedesztálját építsék az áldozatok csontjaiból, nem az kínálja-e a szabadság, az eljövendő, bölcsességgel koronázott erényes és szép élet, az eudaimónia törékeny esélyét – miként történhetett volna a dunaparti cipők véráztatta földjén is – hogy súlyos áldozatok árán ugyan, de végül porba hullik a démoni kultuszba burkolózó türannoszok torkot és lelket elszorító uralma?

– Hogy a szabad szólásnak nem arrafelé húzódik valahol a határa, mely határt persze a város őreinek önzetlenül, mértékletességgel és türelemmel, bölcsen és nagylelkűen kell megvonniuk, ahol nem a jó, bölcs és nemes, életet igenlő ügyek, hanem a megveszekedett türannoszok által tudatos hamissággal kimunkált agitáció kívánja önmagát befolyásánál harsányabban a városra kényszeríteni, s eközben valódi céljainak megfelelően erőszakkal és megfélemlíttessél hangsúlyosítja az egyetlen erkölcsös álláspont jogcímére számot tartó propagandáját?

– És nem a demagogoszok legmegvetendőbb rendjének méltatlan szokása-e, ó, Gadó, hogy az égből ledobott Héphaisztosznál is sántább analógiákkal kísérlik meg elérni, hogy az olyasfajta összezavaró és sugalmazó kérdés: „hogy az Izraelben és a Gázai övezetben élő zsidó és palesztin civilek jelen idejű megölése miben különbözik a nyolcvan évvel ezelőtt elkövetett rémtettektől” , a kérdés megválaszolása nélkül felidézze azt a választ az óvatlan fejekben, hogy hát amit összehasonlítanak , illetve amiknek a különbségére rákérdeznek, azok a dolgok voltaképpen igen hasonlóak lehetnek…? De bizony, tanúim az istenek, ez az agora legsötétebb demagogoszainak csorba és rozsdás, félrehordó lándzsája csupán…

És itt helyes kilépni a stílusjátékból és elengedni Szókratész kezét, mert ez, igen, ez a „miben különbözik” az egyetlen jelentőségteljes, megválaszolatlanul maradva ugyanakkor zavaróan sanda kérdés, amely Gadó Gábor szövegében feltűnik.

Maga a kérdésfeltevés sanda, mivel két – érdemben, az elkövetők szándékában és módszereiben különböző – eseménysort állít egyrészt párhuzamba, másrészt viszont ezeket együttesen állítja szembe a holokauszt szörnyűséges budapesti jeleneteivel. Olyan módon kérdez rá tehát különbségekre, hogy közben rejtett előfeltevésben próbál eladni egy tényszerűen alátámaszthatatlan, erkölcsi vonatkozásában pedig méltatlan azonosítást.

Mert az elkövetők szándékai és módszerei, illetve az áldozatok kiválasztása és főképpen az esemény felelősségi viszonyai tekintetében természetesen lényegileg különbözik egymástól egyfelől a horrorisztikus terrortámadásban megölt izraeli áldozatok ügye, másfelől a terrortámadás nyomán indult hadiesemények áldozatává vált gázai civilek halálának körülményei és felelősségi viszonyai. Másodszor pedig a gázai hadiesemények civil áldozatai halálának okai és körülményei és felelősségi viszonyai minden értelmes összehasonlítás szempontjából különböznek a holokausztnak a Dunaparton és másutt kivégzett áldozataiétól.

Ha ezeket a releváns különbségeket nem mutatjuk fel, akkor a lebegve hagyott kérdésfelvetés abba a lapos, kenetteljes és minden bizonnyal célzatos hamisságba torkollik, hogy „minden áldozat megölése, bármilyen okból, módon és körülmények között történik, egyazon dolog, nincs különbség a szándékosan, rasszista népirtási megfontolásokból tömegesen és válogatás nélkül kiirtott védtelenek meggyilkolása és egy terrortámadás nyomán a további terrortámadások radikális megakadályozása céljából indított jogszerű hadicselekményekben az ellenséges lakosság körében nagy részben az adott területet markában tartó terrorszervezet által szándékosan veszedelembe sodort áldozatok sajnálatos halála és az ezzel járó felelősségek között. Nincs az események értelmezésében releváns különbség továbbá a zenés összejövetelre összegyűlt fiataloknak és kibucnyik családoknak a terrorszervezetek általi bestiális meggyilkolása és a hadiesemények vétlen áldozatainak halála és ennek felelőssége között.

Márpedig természetesen van különbség. Óriási, érdemi különbség.

Van különbség minden releváns elemzés szempontjából, a tanulságok szempontjából és – ismételjük – a felelősségi viszonyok szempontjából. Amennyiben egy terrorszervezet által indított támadás nyomán a terrorszervezet elleni jogszerű önvédelmi hadműveletben a reguláris hadsereg akár saját katonáinak veszélyeztetésével is igyekezett a lehetőségek határain belül elkerülni a civilek áldozatul esését, figyelembe véve a terrorszervezet tudatos és bevallott törekvését az áldozatok számának lehetséges tényleges és kommunikációs növelésére, akkor a mégoly sajnálatos halálesetek sem alapozzák meg az adott reguláris hadsereg és politikai vezetés felelősségét. Népirtásról természetesen kizárólag politikai kampányszövegekben lehet szó akkor, amikor a hadicél jogszerű és nem az adott népesség számának csökkentésére vagy – mint a holokausztban – kiirtására irányul. A fegyveres ellenállást tanúsító túszszedő terrorszervezet által uralt terület lakóinak haláláért első renden maga a túszszedő terrorszevezet felel.

A nyilasoknak a saját fegyvertelen, hadieseményekben részt nem vevő, a hadieseményekkel összefüggésben nem levő, jogfosztott és kivéreztetett lakosságuk ellen elkövetett tudatos, valójában az ország védelmétől erőket elvonó kifejezett tömeggyilkosságát egy sanda, megválaszolatlanul maradt kérdésben Szókratészra, az igazság, az erényes és szép élet lényegét firtató bölcsre hivatkozva összemosni a jogszerű hadiesemények áldozatul esésével a megítélésem szerint morális kérdéseket is kényszerűen felvető torzítás.

Az sem igaz, természetesen, hogy a gázai események ürügyén kipattantott tüntetéseket a „palesztinok emberi jogainak” érdekében szervezték volna. A volt brit palesztinai mandátum Izrael jelenlegi állami területén kívül élő arab lakosságának életviszonyait és emberi jogait mindenekelőtt a saját illegitim és korrupt terrorklánjaiból alakult hatalmi szervezetei lehetetlenítik el, másfelől viszont jelentős mértékben a konfliktus fenntartásában érdekelt hatalmak, illetve a konfliktus ideiglenes kezelésére kényszerűen alkalmazott izraeli intézkedések felelnek érte. Így, ebben a sorrendben. Amit a tüntetéseken a palesztinok emberi jogainak neveznek, az valójában a folyótól a tengerig kilátásba helyezett népirtást igenli, a felszínén pedig a volt brit mandátum területén létrehozandó második arab állam körül forog, amelyet egyébként az arab lakosság nevében eljáró klánok és egyéb szervezetek a 19 évig tartó illegális jordániai illetve egyiptomi megszállás alatt soha nem szorgalmaztak, azután pedig minden egyes adandó alkalommal elutasítottak.

Márpedig az emberjogi diskurzus egyéb esetekben sokkal kevésbé koncentrál az államok létrehozásának kérdéseire, mint az életmódok szabadságára, a nők szabadságjogaira illetve a gazdasági természetű szabadságjogokra. Ezek bármilyen mértékű érvényesítéséhez nyilvánvalóan az iszlamista terrorklánok felszámolása vezethet el. Hogy miért vált mégis éppen ez az önmagában korlátozott geopolitikai jelentőségű kérdés az emberjogi hivatkozású politikai nyomásgyakorló csoportok identitásának oszlopává és zászlajává, annak a megtárgyalása a már így is szétfeszített keretekbe végképp nem fér bele.

Zárszóként a szerzőnek a Hágai Nemzetközi Bíróság nevű politikai indíttatású és korlátozott hatáskörű szervezetre és a Netanyahu miniszterelnök ellen indított jórészt abszurd politikai perek kezdeményezőire mint tekintélyekre való utalása nyomán szólaljon meg ismét Szókratész:

– Ó, Gadó, tanult imitátorom, ki tudni véled, miről miképpen vélekedem, s ki ím a dunaparti cipők korát idéző előzékeny szolgálatkészséggel elárultad nekem, hogy ki kinek a barátja és kit fogtak perbe ellenfelei, s ennélfogva kiről kell rosszat gondolnom, nem olvastad volna Védőbeszédemet, amelyben részletesen és kimerítően taglalom a politikai indíttatású perekről és vádlókról alkotott véleményemet? Aligha hihetem, hisz műveltséged széleskörű és méltó arra, hogy büszkén körbehordozd az agorán.

Olvasd újra.