Milyen lett volna a numerus clausus miatt születő zsidó egyetem?

Száz évvel ezelőtt, amikor 1920-ban a nemzetgyűlés megszavazta a numerus clausus törvényét, a zsidó fiatalok ezrei szorultak ki a felsőoktatásból. A szomorú eset megoldására egy szűk réteg egy zsidó egyetem felállítását gondolta ki. A terv nem valósult meg, de elképzeljük, milyen lett volna…

1920 kora ősszel egy kiáltvány látott napvilágot a korszak vezető zsidó hetilapjában, az Egyenlőségben, mely a következőképp kezdődött:

„A magyar zsidóság programjába első pontként vegye be egy zsidó egyetem felállítását.

Azokat a sebeket, amelyeket a numerus clausus törvénybe iktatása üt a zsidóságon, sem beszéddel, sem írással, sem propagandával, sem úgynevezett felvilágosító munkával meggyógyítani nem lehet és nem lehet orvosolni azzal sem, hogy diákjainkat külföldre küldjük ki tanulni.

A törvényjavaslat, ha törvényerőre emelkedik, megfosztja a zsidóságot a kulturális fejlődés, emelkedés lehetőségétől. És nem csak ezt teszi, de mai kulturális színvonalát mélyre lesüllyeszti. Ebbe belenyugodni nem lehet, arra viszont, hogy változtassunk rajta, csak egyetlen mód van. Az, hogy magunk állítunk fel iskolákat gyermekeink számára. […]

Nem lehet kétséges, hogy az egyetem felállításához jogunk van. Megadja erre a jogot a recepciós törvény, amely a felekezetünk egyenlőségét mondja ki és nyilvánvalóvá teszi jogunkat az a tény, hogy Magyarországon ez idő szerint működik is olyan egyetem, amelynek felekezeti jellege egészen kétségtelen.”

A zsidó egyetem kiáltványának fogalmazói tehát részben az 1895-ös recepciós törvényre alapozták az intézmény felállítását. Úgy tűnik ekkor – a numerus clausus ellenére is – még mindig bíztak a törvényhozás igazságosságában. Érdekes viszont, hogy az egyetem létrehozásának jogosságát a trianoni szerződésben foglaltakból is levezették, melyben az állt, hogy a kisebbségeknek joga van iskolát állítani. Elképzelhető, hogy a numerus clausus annyira megrendíthette a hazai zsidókat (akik eddig magukra nem mint különálló népre, hanem felekezetre tekintettek, ahogy egyébként a törvény is tekintette őket), hogy most egyesek elgondolkoztak a kisebbséggé váláson is…

A zsidó egyetem felállításához négy dologra lett volna szükségük: tanárokra, diákokra, az oktatáshoz szükséges anyagi háttérre, illetve alkalmas épület(ek)re. A szükségletek kielégítése pedig nem is tűnt annyira lehetetlennek, hiszen tanulni vágyó diákok ezrével akadtak, akik tandíjat is fizettek volna, de biztos akadt volna egy-két mecénása is az egyetemnek. Tulajdonképpen még helyiségekből is jól álltak, hiszen a bölcsészeti előadásokra alkalmas lett volna a Rabbiképző Intézet, a medikusoknak a zsidó kórház és a többi felekezeti egészségügyi intézmény, a helyszín elsősorban a mérnök- és jogászhallgatóknak hiányzott.

És milyen lett volna a tanári kar? Mindenféle önhittség nélkül állíthatjuk, hogy nem csak az ország, de Európa legjobbjai közé tartozott volna, mint ahogy tartoztak is egyenként az alábbi személyek.

Az orvosi karon taníthatott volna dr. Alapi Henrik (1859–1945) sebész, a rákbetegségek gyógyításának egyik úttörője. Dr. Rosenák Miksa (1864–1948?) sebész, 1932-től egészségügyi főtanácsos. Dr. Fischer Aladár (1872–1950) sebész, egyetemi magántanár. Dr. Benedikt Henrik (1871–1926) belgyógyász, egyetemi tanár, egészségügyi főtanácsos, az anyagcsereproblémák továbbá az ideg és szív kórtanának nagy tudósa. Dr. Berczeller Imre (1861–1936) szülész nőorvos, tankönyvíró. Dr. Flesch Ármin (1878–1953) gyermekgyógyász, a későbbi Madarász utcai Csecsemő- és Gyermekkórház megszervezője és igazgatója. Dr. Mohr Mihály (1861–1924) szemész főorvos, egyetemi magántanár. Dr. Polatschek Elemér (1875–1944) fül-orr-gégész, a hangszalagok nagy tudósa. Dr. Révész Margit (1885–1956) idegorvos, a zugligeti gyógypedagógiai gyermekszanatórium (a „Szani”) alapítója és vezetője. Esetleg Pestre tudták volna csábítani a Svédországban élő dr. Bárány Róbert (1876–1936) orvosprofesszort, aki még 1914-ben Nobel-díjat kapott a belső fület érintő felfedezéseiért.

A filológia karon taníthatott volna Munkácsi Bernát (szül.: Munk, 1860–1937) finnugrista nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kúnos Ignác (szül.: Lusztig, 1860–1945) folklorista nyelvész, a dervisek titkainak tudója, az MTA levelező tagja. Geréb József (szül.: Geiger, 1861–1930) irodalomtörténész, a Tanárképző Intézet igazgatója. Róheim Géza (1891–1953) az etnológia pszichoanalitikai irányzatának világhírű szaktekintélye, Ausztrália, Mexikó és Új-Guinea néprajzkutatója. Molnár Géza (szül.: Müller, 1870–1933) esztéta, a Zeneakadémia magyar zene elméleti tanára, a pesti egyetem zenetudomány rendkívüli tanára. Sebestyén Károly (szül.: Schlossberger, 1872–1945) színkritikus, műfordító, később a Színművészeti Akadémia igazgatója. Kardos Albert (szül.: Katz, 1861–1945) irodalomtörténész, a Petőfi költeményeinek rendezője. Feleky Géza (szül.: Füchsl, 1890–1936) író, a polgári radikalizmus egyik fő képviselője.

A jogi katedra oktatói között állhatott volna Vázsonyi Vilmos (szül.: Weiszfeld, 1868–1922) polgári demokrata politikus, volt igazságügyi miniszter. Visontai Soma (szül.: Weinberger, 1854–1925) ügyvéd, képviselő, udvari tanácsos, a királyi Kúria fegyelmi tanácsának tagja. Wittmann Ernő (1888–1947) a nemzetközi és időközi magánjog tudósa. Baracs Marcell (szül.: Barach, 1865–1933) büntetőjogi védőügyvéd, képviselő, az Ügyvédi Kamara elnökhelyettese. Dési Géza (szül.: Deutsch, 1869–1945) képviselő, jogi író. Pollák Illés (1852–1930) ügyvéd, udvari tanácsos.

Szintén a zsidó egyetemen terjeszthette volna tudását Goldzicher Ignác (1850–1921), a világhírű orientalista, az MTA tagja. Ferenczi Sándor (szül.: Fraenkel, 1873–1933), a magyar pszichoanalitikai iskola megteremtője, Freud egyik legközelebbi munkatársa. Pfeifer Ignác (1868–1941) vegyészmérnök, műegyetemi tanár, a Magyar Kémikusok Egyesületének elnöke. Fehér Lipót (szül.: Weisz, 1880–1959) matematikus, az MTA tagja. Stb.

Az illusztris magyar-zsidó tudósok gárdájának nevét pedig még hosszan lehetne sorolni. Elképzelni is felemelő, hogy ezek az emberek valószínűleg az egyik legnívósabb egyetem fundamentumát is jelenthették volna, ha rábólintanak a felkérésre. Azonban az 1920-as zsidó egyetem végül nem született meg, ugyanis Haller István (1880–1964) – a numerus clausus előkészítője – kijelentette, hogy amíg ő ül a vallás- és közoktatásügyi miniszteri székben, addig nem lesz zsidó egyetem. Talán nem is baj, hiszen a kényszer szülte dolgok csak ritkán eredményeznek örömöt.

 

Cseh Viktor

 

forrás: zsido.com