Húsz évszázad judaizmus Párizsban

A zsinagógák mellékutcákban bujkáltak. Ez a diszkréció máig jellemző maradt. Az Európai Judaizmus Központ megnyitása váratlan ajándék…

Galliában és Párizsban a római korszak óta bizonyított a zsidó jelenlét. A harmadik században, amikor Lutetia volt az egyik birodalmi főváros, zsidó közösség alakult a bal parton, a jelenlegi Cluny múzeum közelében. A középkorban új zsidó környékek jöttek létre: először a városban, a jelenlegi Quai des Orfèvres és Boulevard du Palais helyén (1862-ig megfelel a „rue de Jerusalem” -nek), majd a Marais-ban (1900-ban „rue des Juifs”-ről Ferdinand Duvalra keresztelték át). A főváros lakosságának 5–10%-a vallotta ekkor a mózesi hitet. Ezeknek a lakosoknak a szó mai értelmében nem voltak zsinagógái, csak „iskolái” – latinul Scholae, héberül Bét-Midrash -, a Tóra tanulmányozására szolgáló helyek. És csakis irodák kiegészítőjeként.

Néhány évtizede jobban ismerjük ezeket a helyeket, köszönhetően egy új történelmi tudományág, a „judaizmus régészete” felbukkanásának, amely sok középkori maradványt volt képes újraértelmezni és -rendezni. A 12. századi, a roueni Igazságügyi Palota alá temetett régi Schola Rhotomagi 1976. évi váratlan felfedezése lehetővé teszi, hogy jobban ábrázoljuk, milyen lehetett ugyanazon időszak párizsi „iskolája”: nagy funkcionális épületek lehettek, meglehetősen hasonlóan az éppen létrehozott Párizsi Egyetem „iskoláihoz”. A könyvtár háromszáz kódexet tartalmazhatott; a királyéban alig lehetett több.

Számos – különösen az 1394-ben, a százéves háború alatt elfogadott „végleges” – kitoloncolási parancs sújtotta a francia zsidókat: közülük sokan Németországba emigráltak, majd Lengyelországba, ahol létrehozták az úgynevezett „askenázi” judaizmust. Ez nem volt akadálya annak, hogy néhány kisebb csoport maradjon Párizsban, különleges engedéllyel, különösen a Marais környékén. II. Henrik királytól kezdve a zsidókat ismét hivatalosan és véglegesen befogadta a királyság: Lotaringiában, Elzászban, az Atlanti-óceán kikötőiben (Bayonne, Bordeaux, Nantes) és végül a fővárosban.

Az új közösségek általában visszatértek az „iskola”-modellhez, de jóval szerényebb szinten, apartmanokban vagy hátsó udvarokban. Egy ilyen, melyet 1750 körül hoztak létre, megmaradt Párizsban, a rue des Rosiers-ben.

Bár az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1790-ben és 1791-ben felszabadította a francia zsidókat – a rendeleteket még XVI. Lajos nevében hirdették ki -, csaknem húsz évvel később, Napóleon alatt ismerték el és szervezték újra a vallást. A zsidók ezután párhuzamosan törekedtek az integrációra és a polgári tiszteletreméltóságra, nagyobb és elegánsabb épületekkel. Az első párizsi izraelita „templom” építését, a Notre-Dame de Nazareth utcán, a 3. kerületben XVIII. Lajos engedélyezte 1819-ben. 1852-ben újjáépítették, ezerkétszáz ülő hívet volt képes befogadni.

De a párizsi zsidó népesség annyira gyorsan növekedett a második császárság alatt, hogy Haussmann báró két új projektet indított, amelyek felét az állam fizette: ezúttal „katedrálisokról” volt szó, melyek kétezernél több ülő hívó befogadására voltak képesek.

 

A rue Victoire Nagy Zsinagógája, amelyet a harmadik köztársaság alatt 1875-ben nyitottak meg, Alfred-Philibert Aldrophe, a Rothschildok hivatalos építészének a munkája: minden ott van rajta, amire egy román stílusú bazilikának szüksége van. Az egy évvel később megnyitott marais-i Tournelles-zsingagóga sokkal eredetibb: Marcellin-Emmanuel Varcollier, Victor Baltard tanítványa kiemelte a fémkeretet és az oszlopokat, amelyeket Gustave Eiffel normandiai műhelyekben alkotott.

További, valamivel kisebb zsinagógákat is építettek a 19. század végén és a 20. században, az egyház és az állam szétválasztásáról szóló 1905-ös törvény előtt és után. Minden stílusban: eklektikus (rue Buffault), elzászi (rue Chasseloup-Laubat, rue des Abondances Boulogne-ban), szecessziós (rue Pavée), art déco (rue Sainte-Isaure), neoklasszikus (rue de Montevideo)…

Érdekes, hogy ezek a műemlékek urbanisztikai érdekességük ellenére továbbra is mellékutcákban rejtőzködtek. A „kisebbségi” vallás státusának hivatalos vagy nem hivatalos tükröződése ez? A Nagy Zsinagógát a III. Napóleon által személyesen felajánlott földterületére építették, ám mind Haussmann, mind a Konzisztórium vezetői elismerték, hogy nem tud versenyezni a Notre-Dame de Lorette katolikus templommal, a szomszédjával, és nem „uralja” a La Fayette utcát, amelyet 1823-ban nyitottak meg, majd 1862-ben meg is hosszabbítottak.

A diszkréció szokása (amely nem feltétlenül létezett hasonló módon vidéken vagy más európai országokban) ma is fennmaradt: talán a 20. század vége esetében a „szekularizmus” vagy a vallásosság eltüntetése feletti aggályok miatt. A francia liberális zsidó mozgalom 1980-ban épült zsinagógáját, mondjuk úgy, eltemették a Front de Seine környékének tornyai közé. A 19. kerületét pedig, melyet 1993-ban nyitottak meg, egy zsákutcába szorították.

1939-ben csaknem 1,5 millió zsidó élt a francia geopolitikai térségben: a szárazföldi Franciaországban 350 000, az észak-afrikai és a levantei területeken 400 000, de éltek zsidók a franciák által indirekten befolyásolt olyan országban is, mint Egyiptom, Törökország, Görögország, Irán vagy Románia. E francia vagy frankofón zsidók közül sokan a második világháború alatt haltak meg. Majd közülük 1948 és 1989 között mintegy 700 000 embert űztek el a muszlim országokból.

Ezen felfordulások végén a túlélők, visszatérők és menekültek új közösséget alkottak, e legalább 700 000 főre építve. Felélesztették a régi zsinagógákat, vagy újakat hoztak létre, különösen a párizsi külvárosokban. Visszabillent az inga: a „közösségi központnak” minősített „iskola” előnyt élvezett a „templommal” szemben, a funkcionalitás pedig az esztétikával szemben.

De a 2000-es évektől már egy új válság fenyegetett, és ebben az összefüggésben nyer teljes jelentést az új Judaizmus Európai Központjának (EYC) a „láthatósága”. Ez a három épületes együttes, ideértve az ötszáz helyből álló, nagy, öblös ablakú zsinagógát, kétségtelenül reagál a közösségi és vallási életben való részvétel általános megújulására, a belső alijára, a párizsi zsidók beáramlására az agglomeráció azon nyugati részén, amelyet biztonságosabbnak tekintenek. Csakúgy, mint a sok imaterem és a két másik zsinagóga, amely a 16. kerületben építés alatt áll. Azzal, hogy immáron kilép a fényre, úgy tűnik, hogy a párizsi judaizmus egy olyan Franciaországért is kiáll, amely nem fél önmagától.

A Köztársaság elnöke és a Franciaországi Izraelita Konzisztórium elnöke, Joël Mergui október 29-én avatta fel a központot Párizs 17. kerületében, két jelentős útvonal, a Courcelles utca és a Boulevard de Reims sarkán. Az épület, mely egyik homlokzatán aranyozott Dávid-csillagot visel, arra a köztérre néz, amelyet a főváros polgármestere, Anne Hidalgo Jeruzsálem terének nevezett el.

Van ebben egyfajta kihívás is. Joël Mergui emlékeztetett arra, hogy amikor a projekt elindult harminc évvel ezelőtt, „a napi biztonság kérdése soha nem merült fel: nem kellett gondolkodnunk kamerákról, a zárakról, őrökről, őrjáratokról… „. A helyzet azóta nagyon megváltozott: ” A Köztársaság elvesztette egész területeit, halált szóró iszlamista szélsőségesek hódították meg őket”. Elkerülhetetlen következmény: „Zsidók ezrei döntöttek úgy, hogy elhagynak bizonyos kerületeket, egyes külvárosokat, bizonyos európai országokat, attól tartva, hogy a történelem megismétlődik…”.

Mi szükséges tehát, hogy a judaizmus magába forduljon, vagy hogy a múltnál jobban, világosabban mutassa meg magát a városi tájban? „A kétség folyamatosan üldöz minket” – ismerte el Mergui. De végül a Konzisztórium – amely szinte az összes francia zsinagógát egyesíti – legyőzte azt. A Judaizmus Európai Központja egy, a jövőre tett fogadás jelképe.

Gertrude, Fejszál és Irak születése

1920-ban a britek feltalálták a modern Irakot a hedzsaszi Fejszál al-Hásimi herceg számára. MIndez mindekelőtt egy nő, az archeológus Gertrude Bell műve volt.

Írta: Michel GURFINKIEL.

A modern Irak mintegy száz éve született, az 1920-as évek elején, egyrészt a területet az oszmánoktól elszedő britek akaratának megfelelően, másrészt egy archeológus, Gertrude Belle erőfeszítéseinek és álmainak köszönhetően.

Ez az ország az emberiség egyik bölcsője és hatalmas civilizációk (a sumér, a káldeus, az asszír, az Akhaimenida perzsa birodalom, a pártus, a Szászánida perzsa birodalom, az abasszid kalifátus) otthona. De 1900-ban Mezopotámia, a „mélyföld” (ez az arab „Irak” szó elsődleges jelentése, a perzsából kölcsönözve) nem más, mint a széteső Oszmán Birodalom hátsó udvara: szegény, ritkán, két-három millió ember által lakott terület, a hegyek és a sivatag közé ékelődve. Csupán a régészek és a bibliai társaságok számára érdekes valamennyire.

A dolgok azonban megváltoztak 1900 és 1914 között, a Németország és az Oszmán Birodalom közötti egyre szorosabb szövetség, ha nem egyenesen protektorátus létrehozásával, valamint a német befektetőknek révén megépült Konstantinápoly és Bagdad közötti vasútvonalnak köszönhetően: Mezopotámia a központi hatalmak kelet felé terjeszkedésének tengelyé válik.

És akkor ott az olaj. Az 1888-ban elindított felmérések már kezdtek eredményeket hozni. Tudjuk, hogy az ország déli részén jelentős olajmezők vannak, az 1909-ben felfedezett perzsa olajmezők folytatásaként, ahogy északon, Kirkuk és Moszul között is találhatók fontos olajmezők (az első sikeres fúrásra Kirkukban 1927-ben került végül sor, 1521 láb mélyen).

A Németországgal kötött szövetségi megállapodásoknak megfelelően a fenséges porta 1914 októberének utolsó napjaiban háborúba lépett a britek, a franciák és az oroszok ellen. London első reakciója a Persza-öbölben található vagyona megvédésének biztosítása volt, elfoglalva Bászra oszmán kikötőjét. Ez egy kéthetes akció volt. Ekkor még nem volt napirenden magának Mezopotámiának a meghódítása.

Ám mivel a művelet könnyűnek bizonyult, az indiai hadsereg főparancsnoka, Sir Beauchamp Duff továbbment, anélkül hogy feletteseihez fordult volna. 1915 májusában egy expedíciós erő átvette az ellenőrzést a Tigris és az Eufrátesz torkolata előtti egyesülésnél, a Shatt-al-Arabnál. Júliusban a britek elérték Nászirijját, szeptemberben pedig Kútot. Aztán minden rosszra fordult. A láz, e mocsaras régiók örök csapása megtizedelte a többségében indiai katonákból álló expedíciós erőt. A hadtáp rendszertelen, a logisztika improvizált. Irreguláris arab katonák zaklatták a hódítókat, amint azok eltávolodtak a közlekedés és így a behatolás fő útvonalaitól, a vízi utaktól.

1915 novemberében Charles Townshend tábornokot körbezárták Ktésziphónnál, Bagdadtól negyven kilométerre délre. Ha hónappal később, 2016 áprilisában kapitulált. Tizenháromezer angol-indiai katonát vittek rögtönzött táborokba, Anatóliába. Sokan ott pusztultak el. A hadügyminisztériumnak nem volt többé választása. Ha feladják Mezopotámiát, akkor lehetővé tették volna a Dardanelláknál már győzelmet arató törököknek és német szövetségeseiknek, hogy elfoglalják Perzsiát, sőt, Közép-Ázsiát, és Indiát fenyegessék. Ezen fordulhatott volna meg a háború kimenetele. Ezért egy második, sokkal erősebb expedíciós erőt küldtek a helyszínre: 340 000 embert, nehéztüzérséget, repülőgépeket és még harci gázokat is. A törökök már nem voltak elég erősek. Az új csata 1916 decemberében kezdődött. Négy hónappal később, 1917 márciusában a britek bevették Bagdadot. Ám még egy év kellett nekik ahhoz, hogy 1918 márciusában elérjék Moszult.

De mi legyen a meghódított Mezopotámiával? Ekkor lépett be a képbe egy nő.

A neve Gertrude Bell, s szép (franciául: „belle” – a ford.) volt. Fiatalkori fotóin egy Nicole Kidman-féle arcot látunk, pisze orral, bátor szemekkel, feszes szájjal. 1868-ban született egy művelt és gazdag családba, 15 évesen már felvették Oxfordba. Húsz évesen, diplomái birtokában tette első körutazását a keleten: először Konstantinápolyban, majd Teheránban járt, ahol megtanult perzsául és angolra fordította a középkori költő, Háfiz műveit. Későbbi utazásai során eljutott Itáliába, Görögországba, Romániába, majd ismét a keletre: Szíriába, Mezopotámiába, az Arab-sivatagba, Indiába.

Bell nemsokára egész éveket töltott Damaszkusz és Bagdad között, sátorokban élt a beduinokkal, a irodalmi arabot és a nyelvjárásokat is jól ismerte. Mindig rosszul sikerülő szerelmi kalandjai és két könyv között (több, mint húszat írt, nem számolva a privát naplóit és a levelezéseit, melyeket halála után adtak ki) szenvedélyesen érdekelte az archeológia, s végül jelentős felfedezést tett Mezopotámiában: az Al-Ukhaidir-erődöt, a szászánida kor egy jelentős, a homokban megmaradt palotáját.

Ám Gertrude Bellt megérintette a politika is, köszönhetően egy másik archeológusnak, David Hgarth-nak, aki 1914-től a kairói Arab Bureau-t vezette. Egyszerre volt ez katonai kutatóközpont, geopolitikai think-tank és kémbázis, az irodát szinte kizárólag Gertrude férf klónjai alkották: nagyon jó családból származó kalandorok, az orientalizmustól beoltott, mindenféle vallási vagy erkölcsi előítélettől mentes oxfordi és cambridge-i diplomások.

Hogarth odavolt Miss Bellért, akivel asszíriai ásatásokon találkozott. Thomas Edward Lawrence kapitány pedig 1911-ben ismerte meg más ásatásokon, nem találta valami szépnek („Bár fejkendővel…”), de „sivatagi királynő” stílusa, enciklopédikus történelmi, török, perzsa, arab szokásokat érintő tudása lenyűgözte. Túlzás lenne azt állítani, hogy amikor maga is beduinnak maszkírozta magát, akkor egy kicsit azért tette, hogy rá hasonlítson? Bell a maga részéről azt írja: „Találkozam hát ezzel az érdekes fiatalemberrel, Lawrence-szel, aki egy nap minden bizonnyal nagy utazó lesz. Jó ideje várt a megjelenésemre…”.

Ugyanakkor az urak egy másik orientalista barátja, Sir Mark Sykes – aki 1915-ben a francia diplomatával, François Georges-Picot-val titkos megállapodásokat kötott az oszmán kelet esetleges felosztásáról –, nem talált elég kemény szavakat az „átkozott bolond” Miss Bellre.

Az új Mezopotámia létrehozása érdekében Hogarth Bell-hez fordult. Az tárgyalt a törzsfőkkel, szalont tartott Bagdadban a burzsoázia megnyerése érdekében, arabul naplót publikált, vitákban döntött, rendeleteket és törvényeket fogalmazott a brit főbiztos, Sir Percy Cox kérésére. Kvázi államfői feladatkör volt ez: « Al-Khatun » (« a Nemes Hölgy »), vagy « Umm al-Mumminin » (« a Hívek Édesanyja»), mondták az arabok. Vagyis inkább régensi szerep volt ez, miután a végső cél, amelyet Bell elé tűztek, az Fejszál emírjének, Husszein serif négy fiából a másodiknak a bagdadi trónra jutatása volt.

Fejszál vagy „az arab hamlet”: gyönyörű sötét herceg, parázsló szemekkel, aki bizonytalanul áll két civilizáció, a származási helye, az archaikus Kelet és a – gyorsan elsajátított szokású – modern Nyugat; a magas erkölcsi várakozások és a gátlástalan politikai gyakorlat között. Allenby így ír róla egy feleségének írott levelében: „Tetszene Önnek Fejszál. Sovány, magas, egyenes tartású férfi. Szép, majdnem nőies kezei vannak. Amikor beszél, megállás nélkül idegesen mozgatja az ujjait. De akarata rendíthetetlen és alapelvei egyenesek.” Bell, aki már ötven körül járt, félig-szerelmes, félig anyai érzelmeket táplált iránta.

Fejszál személyes drámája, hogy elűzte apját, Mekka serifjét, Husszeint és idősebb fivérét, a nála kevésbé nyugatias Abdallah-ot, hogy az „arabok királya” lehessen a briteknek köszönhetően. És úgy érezte, hogy az ég büntette őt. Majdnem két évet kellett tárgyalnia, 1918 telétől 1920 tavaszáig, hogy a Damaszkuszban összegyűlő Általános Arab Kongresszus elfogadja őt. S alighogy sikerült ez neki, a franciák elfoglalták a várost, s minden óvatosság nélkül kiutasították onnan. Innentől csak Irak maradt meg neki, egy régió, amelyet vadnak gondolt, s melynek a Törökországhoz hű maradt népessége nem tartott rá igényt.

Gertrude Bell igyekezett megnyugtatni kételyeit és lelkifurdalását. Mindennap teázott vele, elvitte kirándulni a babiloni romok közé, megkísérelte a feleségeit oktatni („Lehetetlen… vadak”), vagy legalább a lányait, kiválasztotta a palotája bútorait. Nap mint nap összefoglalókat készített neki az európai és az arab sajtóból, összefoglalta a hivatalos brit táviratokat: hadügyminisztérium, külügyminisztérium, gyarmati és indiai ügyek minisztériumai… És főként, szolgálatába állítva a hatalmas presztízst, amelyet a törzsek körében szerzett, végül megfelelő formában királlyá választtatta 1921. július 11-én, egy „alkotmányos, képviseleti és demokratikus kormányzat” keretei között.

Mű-ország? Az új királynak vannak autói, repülőgépei, lovas testőrsége viktoriánus egyenruhában. De Vita Sackville-West, Gertrude Bell és Virginia Woolf barátja így írja le Irakot 1925-ben: „A vonat egyenesen halad át a sivatagon. Sárga sivatag ez, förtelmes és a tengerhez hasonlóan lapos, csak néhány sófolt, vagy egy-egy tevecsontváz szakítja meg… az egyik pályaudvaron egy tábla azt mutatja: átszállás Babilon felé. Ezen kívül nincs ott más… Bagdad szánalmas épületek poros káosza, szörnyű utcákkal összekötve…”.

A kimerült Gertrude Bell 1926-ban halt meg barbiturát-túladagolásban. Fejszál csak hat évvel élte túl. Az iraki hasemita királyságot, melyet hamarosan államcsínyek, keresztény-mészárlások, korrupciós ügyek és 1950-ben a zsidók kiüldözése tép szanaszét, 1958. július 14-én megdöntik: II. Fejszál királyt, I. Fejszál unokáját palotája kertjében közvetlen rokonai többségével együtt géppuskával likvidálják. A 62 esztendeje álló köztársaság ezután még rosszabb lett, az olajvagyon ellenére, vagy éppen annak koszönhetően, Kassem diktatúrájától Szaddám Husszein önteltségéig, majd onnan az iráni kvázi-gyarmatosításig…

 

Írta: Michel Gurfinkiel.