Veszprémy László Bernát: Üdvöskéből elnyomó – Így vesztette el Izrael a színesbőrű polgárjogi mozgalom támogatását

Korábbi cikkünkben részletesen foglalkoztunk az amerikai baloldali fekete szervezetek Izrael-ellenességével és progresszív antiszemitizmusával. Friss hír, hogy a fekete és női egyenjogúság egyik fiatal ikonja, Tamika Mallory fekete-ellenességgel vádolta meg az amerikai Rágalmazásellenes Liga zsidó szervezetet. A továbbgyűrűző botrány okán is érdemes megvizsgálni, hogyan is veszítette el a nyugati színesbőrű polgárjogi mozgalmak támogatását Izrael és a zsidóság.

 

Tamika Mallory, Woman’s March
fotó: Yahoo

1968-ban, nem sokkal halála előtt Martin Luther King egy Izrael-ellenes fekete egyetemistát így szidott meg: „Mikor az emberek a cionistákat szidják, a zsidókat értik alatta. Amit mondasz, az antiszemitizmust”.[1] Izrael ekkor még népszerű baloldali ügy volt az Egyesült Államokban, és a feketék és a zsidóság közötti kapcsolat kiváló volt. A ’60-as évek polgárjogi koalíciójának megannyi neves zsidó képviselője volt: Emil Hirsch rabbi segített megalapítani az NAACP-t (Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért), melynek elnöke Joel Spingarn, a Columbia oktatója volt. Julius Rosenwald volt a déli fekete oktatás egyik fő pénzügyi támogatója, míg Abraham Joshua Heschel rabbi King oldalán menetelt 1965-ben az alabamai Selmában.[2] Mindez manapság meglepőnek hangzik, ugyanis az amerikai baloldal napjainkra szinte egyöntetűen ítéli el Izraelt annak „gyarmatosító” tevékenységéért. Az amerikai baloldal azonban egykoron még Izrael heves támogatója volt, míg a konzervatív lapokban – akár a mára keresztény-cionista National Review-ban is –bőven jelentek meg antiszemita cikkek akár az 1961-es Eichmann-per idején is.[3] A baloldali, mára anticionista húrokat pengető Nation egykori szerkesztője, Freda Kirchwey is aktívan érdeklődött a zsidóság iránt: ő azonban abban játszott kulcsszerepet, hogy a Truman-kormány elismerte a zsidó államot annak 70 évvel ezelőtti kikiáltásakor. Kirchwey fő érve a holokauszt során megtépázott, üldözött zsidó nép felemelésének progresszív szempontja volt.[4]

King fenti állítása azonban a baloldal és Izrael „mézesheteinek” végnapjaiban született. A hatnapos háború nem csak Izrael sebezhetőségére, hanem katonai hatalmára is rámutatott. Megannyi vallásos zsidó ekkor kezdett el először szimpatikusan tekinteni Izraelre, ám az „ellenoldalon” is mozgolódás támadt: Seymour Martin Lipset szocialista történész szerint a baloldal és Izrael szövetsége 1969-ra határozottan „elmúlt”, s mint hozzátette, „már nem is valószínű, hogy feltámad”.[5] Michel Feher belga író szerint a ’67-es háború okán „a zsidók elvesztették helyüket a fekete nacionalisták által elképzelt Nyugat-ellenes frontban”, „ingatag helyzetben hagyva őket, immár az elnyomók soraiban”.[6] Az 1967-es chicagói New Politics baloldali gyűlésen, melynek sztárszónoka maga King volt, ezen szakadás egyértelmű jelei mutatkoztak: King beszédét radikális fekete fiatalok szakították meg, akik kiabálva ítélték el Izrael győzelmét az „imperialista-cionista háborúban”, melyre válaszul pedig a rendezvény fő szervezője, a baloldali zsidó Martin Peretz tüntetően elhagyta a rendezvényt.[7] A fentiek még tapintatos megjegyzések voltak: Stokely Carmichael, a neves pánafrikai aktivista élő adásban közölte, hogy „megláttuk a cionizmus gonoszságait, és ki fogjuk azt irtani, az USA gettóitól a Közel-Keletig”, a Black Panther militáns fekete magazin pedig arról közölt versecskét, hogy: „Leégetjük a városaikat, és ez még nem minden / Le fogjuk vizelni a Siratófalat”.[8]

A Jom Kippur háborút követően számos fekete-afrikai ország megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, az Izraelt megtámadó Egyiptom iránti szolidaritás jegyeként. (Más országok, mint az arab észak-afrikai államok, Szaúd-Arábia vagy Kuba eleve hozzájárultak a háborúhoz néhány ezer katonával). Kevés olyan amerikai fekete baloldali közíró maradt, mint például Bayard Russel, aki továbbra is úgy érvelt – példának okáért 1974-es Az amerikai négerek és Izrael című esszéjében -, hogy Izrael sokat tett Fekete-Afrika gazdasági fejlődéséért, és hogy az amerikai baloldal által támogatott afrikai országok antidemokratikus diktatúrák. Azonban még Rustin is arról beszélt, hogy az amerikai feketék lehetnek Izrael-barátok „anélkül, hogy odafeküdnének a zsidó érdekeknek”.[9] Sorai – talán csak taktikai okokból – arra utaltak, hogy létezett egyfajta amerikai „zsidó érdek”, amely szemben állt a feketék érdekeivel. A militáns fekete mozgalmak mindenesetre nem hallgattak Rustinra, és szemben a francia zsidó baloldallal, mely az 1972-es müncheni mészárlást követően kiábrándult a PLO-ból, a Fekete Párducok és társaik nem szakították meg kapcsolataikat az arab nacionalistákkal.[10]

Az 1970-es évek során ez a változás hatással volt olyan, korábban baloldali amerikai zsidókra, mint Norman Podhoretz, Irving Kristol és Nathan Glazer. A Commentary magazin ekkor kezdte el először pedzegetni konzervatív álláspontjait, ezen szerzők pedig később a nekonzervativizmus atyjaivá váltak.[11] A korábbi sérelmeket csak tetézte, hogy 1979-ben Andrew Young amerikai ENSZ-követ, a fekete politikum feltörekvő csillaga 15 percre fogadta a palesztin ENSZ-követet. A Fehér Ház ezért lemondatta Youngot, az NAACP pedig közleményt adott ki, mely szerint „a zsidók” nem bizonyultak szolidárisnak a „fekete üggyel”.[12] A Fehér Ház természetesen nem volt azonos „a zsidókkal”, Young pedig egy hivatalnok volt, nem pedig maga a „fekete ügy”, mindez azonban nem akadályozta meg Jesse Jackson neves amerikai fekete baptista lelkészt, hogy az év végén nyíltan Jasszer Arafat oldalán fotóztassa magát, és kijelentse, hogy Amerikának dialógust kell nyitnia a PLO palesztin terrorista szervvel.[13] Jackson 1984-ben Demokrata-párti elnökjelölt volt, ám kampánya derékba tört, mikor New Yorkra „zsidajvárosként” („Hymietown”) utalt.[14] Jackson máig neves lelkész és palesztin-barát fekete vezető, akinek gyülekezetéből egy később világhírűvé vált fekete politikus is elindult: ő volt a minden korábbi amerikai elnöknél Izrael-kritikusabb álláspontokat támogató Barack Obama. Napjainkra a bevezetőben is hivatkozott cikkünk felállás a jellemző: a progresszív, színesbőrű baloldal Izraelt igaztalanul kritizálja, míg a konzervatív oldal védi meg azt Amerikában.

A színes bőrű progresszív mozgalom Izrael-ellenességének és antiszemitizmusának jelentése első látásra összezavaró lehet, főleg kelet-európai szemmel. Elvégre miért támogatnák progresszív, liberális erők a szélsőséges terrorizmust? Kathryn P. Morgan baloldali amerikai szociológus 1995-ös cikkében látványosan szemléltette azt az elnyomó-elnyomott rendszert, melyben elhelyezkedve az izraeliek elnyomóvá, a palesztin terroristák pedig áldozattá avanzsálnak.[15] Egy egyenes vonal felett szerepelnek az elnyomók, vagyis a maszkulin férfiak és a nőies nők, a fehérek, a férfiak úgy általában, az egészséges és termékeny emberek, az angol anyanyelvűek, a jó oktatásban részesültek, a szép emberek, az európaiak, a keresztények, a sikeres emberek és a közép- és felsőosztálybeliek. Alul, az elnyomottak között szerepel mindezek ellentéte.

Nem nehéz látni, hogy a palesztinok – vesztes, arab nyelvű, színes bőrű, muzulmán nép -, az „elnyomott” kategóriában található, míg az „európainak” látott izraeliek pedig az „elnyomó” kategóriában. (Dacára annak, hogy Izrael mára erősen keleti zsidó, azaz mizráchi arccal bír). A morális mérce itt teljesen megfordul: a zsidók – nem-keresztény kisebbség lévén – akár áldozatok is lehetnének, kivéve Izraelben, mert ott többségben lévő tettesek. A fegyveres terroristák általában tettesek, erősek lévén, kivéve Izraelben, mivel ott a hadsereg erősebb náluk. Ez a narratíva pedig a jelek szerint 1967 óta olyan erős, hogy felülírja a tényeket.

 

 

 

[1] Az idézetet számos írás tulajdonítja a Saturday Review 1967. augusztusi számának, melyben azonban nem szerepel. Seymour Martin Lipset kutatásai szerint egy harvardi előadáson hangzott el a mondat 1968 elején. Lásd: Seymour Martin Lipset: „The Socialism of Fools”: The Left, the Jews, and Israel (New York, NY: Anti-Defamation League, 1969), 7.
[2] Jonathan Kaufman: Broken Alliance: The Turbulent Times Between Blacks and Jews in America (New York: Touchstone, 1995), 2-3.
[3] Peter Novick: The Holocaust in American Life (Boston: Houghton Mifflin, 1999), 130.
[4] Ronald Radosh és Allis Radosh: Righteous Among the Editors: When the Left Loved Israel. World Affairs, 2008 nyara. 65-75, itt 72.
[5] Lipset: „Socialism of Fools”. I. m. 128.
[6] Michel Feher: The Schisms of ’67: On Certain Restructurings of the Amer- ican Left, from the Civil Rights Movement to the Multiculturalist Constellation. In: Blacks and Jews: Alliances and Arguments. Szerk. Paul Berman (New York: Delacorte, 1994), 268, 278.
[7] Kaufman: Broken Alliance. I. m. 209.
[8] „We’re gonna burn their towns and that aint’ all/We’re gonna piss upon the Wailing Wall”. A két idézetért lásd: Leonard Fein: The New Left and Israel. In: The New Left and Israel. Szerk. Mordecai S. Chertoff (New York: Pitman, 1971), 179.
[9] The Collected Writins of Bayard Rustin. Szerk. Devin W. Carbado és Donald Weise. (San Francisco: Cleis, 2013), 319, 321, 325.
[10] Paul Berman: A Tale of Two Utopias: The Political Journey of the Generation of 1968 (New York: W. W. Norton, 1996), 271-273.
[11] Kaufman: Broken Alliance. I. m. 214-217.
[12] Ua. 246.
[13] James Zogby: Afro-Americans Stand Up for Middle East Peace (New York: Palestine Human Rights Campaign, 1979), 13.
[14] https://www.nytimes.com/1984/02/27/us/jackson-admits-saying-hymie-and-apologizes-at-a-synagogue.html
[15] https://www.taylorfrancis.com/books/9780429965081/chapters/10.4324%2F9780429496530-11