Népirtások elismeréséről és népirtások megszállásáról

cipokAz utóbbi évtizedekben több alkalommal is vihart kavart nemzetközi kapcsolatokban épp úgy, mint belföldi politikai harcokban, ha egy állam népirtássá nyilvánította a történelem valamely szégyenfoltját.

Politikai döntés-e népirtásnak nyilvánítani a népirtást? Mindenképpen: közismert, hogy egyes államok politikai előnyszerzés reményében nem nevezik népirtásnak azt, ami történelmi ismereteink szerint annak minősül. A politikai szférán kívül azonban mindennek közvetlen jelentősége nincs. Anélkül is népirtás egy népirtás, hogy pecsétet ütnének rá, s ha nem ütnek rá pecsétet, akkor is az marad. Erről például örmények tudnának sokat beszélni.

A magyar állam tehát politikai döntést hoz, politikai alapon mérlegel, ha népirtássá nyilvánít egy népirtást és megállapítja a nyilvánvalót: az Iszlám Állam területén a Közel-Keleten és Afrikában is embereket üldöznek, kínoznak és ölnek meg keresztény hitük miatt. Az irányukban tett gesztus találkozik a szélesebb tömegek helyeslésével, hiszen minden emberséges, civilizált államnak kötelessége a népirtások beszüntetéséért tenni. Ebből nem lehet engedni.

Van azonban a döntésnek egy másik, sötétebb vetülete is a kommunikációs térben. Ez pedig az, amikor a népirtás témája az acsarkodás és gyűlölködés szelepévé válik. Ekkor népirtás elszenvedőjének lenni perverz módon jutalommá, előnyös céllá válik a narratívában, az áldozati szerep pedig fékezhetetlen irigység tárgya lesz.

“[…] ti tényleg azt hiszitek, hogy a szenvedés, a népirtás, a hitért, származásért viselt áldozat és kínhalál örök időkre zsidó privilégium marad? Az volt, az ma is, és az lesz a jövőben is? Tévedtek” – reagál Bayer Zsolt a keresztényüldözést népírtásnak minősítő döntést ismertető cikkek egyikére.

A Tett és Védelem Alapítvány nem kíván bekapcsolódni a nyomdai sokszorosítás színvonalát sem megütő vagdalkozásba, de a jelenség kapcsán az alábbiakat szeretnénk megjegyezni.

Első ránézésre ez az irigység teljesen ésszerűtlen. Józanul gondolkodva senki sem akarhat népirtást elszenvedni, az elszenvedés ténye pedig nem privilégium, hanem objektív esemény. Az elismerés jogi-politikai megfogalmazása pedig, mint bevezetőnkben említettük, egyes államok politikai döntése. Nincs mit irigyelni a kiirtott közösség életében tátongó hiányokon, nincs miért vonzónak találni, hogy szeretteink hiányához a genocídium traumája is társuljon.

Más magyarázata kell tehát hogy legyen a szerepre ácsingózásnak. Aki irigykedik, az világosan megkülönbözteti saját magát az irigység tárgyától. Utóbbi rendelkezik valamivel, aminek az irigy fél csak a hiányát tapasztalja, s ezt a valamit el akarja venni tőle. Az érzelem nyílt kifejezése megmutatja, hogy az irigykedő nem érez azonosságot önmaga és a megtámadott fél között. A másiknak tulajdonított értéket nem érzi a magáénak.

Van olyan közéleti aktivista, aki érzelmeitől elragadtatva elfeledkezik róla, hogy magyarként és keresztényként is része már az európai kultúrkört átformáló népirtásnak, így része van annak elszenvedésében is. Ahogy valamennyi európai és keresztény honfitársunk – velünk, zsidókkal egyetemben -, ő is egy népirtás által formált világban él. Mindannyian abban élünk, mert ez az egy, közös országunk van, s annak az országnak egy, közös múltja, melynek része mindazon népirtás, amelyet elszenvedtünk és amelyek megtörténte ma is alakítja életünket, befolyást gyakorol tetteinkre.

Az alaptalan és destruktív irigykedés rombolja az összetartozásunkat biztosító szellemi és érzelmi erőket. A hazát nem gyarapítja, hanem forgácsolja, a politikai nemzetet nem kovácsolja össze, hanem újra és újra szétszabdalja.

Szeretnénk tudatosítani egy alapvetést: a holokauszt még akkor is közösséget teremt az országunk lakói között, ha e közösséget hevesen tagadja az, aki a tagadás által is a vészkorszak jelentette origóhoz viszonyul. Közös sorsunkká vált és marad is, bármilyen elképesztő viselkedésre is sarkallja ez honfitársaink egy részét.

Ezért része a nemzeti történelemnek, ezért tartozik a magyarság sorsközösségéhez. Közös múltunkat támadni pedig csak a sorsközösségen kívülről lehet.

Szalai Kálmán

titkár

 

Tett és Védelem Alapítvány