Miről szól a burkini-vita?

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

A világsajtó komoly érdeklődéssel figyeli a francia burkini-vitát, illetve azoknak az önkormányzati tiltásoknak a sorsát, amelyek e ruhadarab használatát korlátozzák. Egy dolog biztos: az iszlám franciaországi helyzetével kapcsolatos vita ismét a nők öltözködése kapcsán érte el politikai csúcspontját. A nyolcvanas évektől a kétezres évekig a fejkendő, majd később a teljes testet és az arcot is fedő burka, most pedig a burkini kapcsán vitáznak a politikusok, de a háttérben meghúzódó téma ugyanaz: az iszlám helye a francia társadalomban. A polémia tehát nem új, beleilleszkedik a korábbi viták sorába. És még nincs vége.

Ezúttal nem a közszolgáltatásokat (oktatási, egészségügyi szolgáltatásokat) igénybe vevő nők viseletéről van szó, mint a fejkendő esetében, s ez a viselet nem is takarja a teljes arcot, minta burka esetében. Vagyis a biztonsági szempont nehezen hozható fel ellene: a burkini talán semmivel nem kockázatosabb, mint egy szép, széles, bélelt télikabát, amelyet mindenki hord alkalomadtán.

Burkini

A burkini – és annak tiltása – ezért inkább szimbólum. Arról szól, hogy a franciák miként kívánnak az iszlám franciaországi megjelenésére, beilleszkedési kísérletére reagálni, mit gondolnak róla, hogy viszonyulnak hozzá. Hogy mennyire nem maga a ruhadarab maga a kérdés, az bizonyítja, hogy egy strandon az önkormányzati rendeletek felhatalmazásával, annak tudatában már egy sima fejkendőt hordó nőt is „megtaláltak” a rendőrök, noha erre valóban semmi jogalapjuk nem volt.

A politikai érvek között nem könnyű rendet rakni.

A (kulturális) liberálisok számára nem kérdés, hogy a burkini viselete nem politikai vitatéma, hiszen mindenkinek joga van azt hordani, amit csak akar, akkor, amikor csak akar, különösen, ha azzal a közrendet nem veszélyezteti. A vallásszabadság hívei továbbá a burkini tiltásában a vallásszabadság korlátozását látják, annak tiltását, hogy a nő szabadon élje meg a vallását úgy, hogy közben a nyilvános térben is megjelenik, azaz nem barikádozza el magát a magánszférában.

A feministák egy része is ebből az irányból közelíti a kérdést: számukra a burkini tiltása ugyanúgy a női viselkedés férfi-kontrollját jelenti, ahogy a burka vagy más viselet hordásának elvárása. A különbség csak az, hogy az egyik oldalon muszlim férfi-fundamentalisták, a másik oldalon pedig fehér férfiak akarják megmondani a nőknek, hogy hogy jelenhetnek meg a közterületen. A közös elem, érvelnek, hogy a nő döntése, döntési szabadsága másodlagos. Ugyanakkor a feministák sem egységesek az ügyben, hiszen egyes radikális feministák – például Elisabeth Badinter – szerint fejkendőt hordani nem más, mint alávetni magunkat a szolgaságnak, és ez akkor is elvetendő, ha „önként” (értsd: kulturális nyomásgyakorlásnak, a szokásoknak engedelmeskedve) történik. A burkini kapcsán tört már ki erről egy baloldali belvita Franciaországban, erről beszámoltam korábban a TEV oldalain.

Ha végignézzük az iszlámmal és a muszlim női viseletekkel kapcsolatos francia vitákat, azt látjuk, hogy azok során folyamatosan zajlik a laikus állam újra- és átértelmezése – s a mostani francia helyzet megértése szempontjából ez kulcskérdés. Az 1905-ös törvény ugyanis „csupán” még arról rendelkezik, hogy az államot és az egyházat szét kell választani, s az állam képviselőinek, ilyen minőségükben eljárva semlegesnek kell lenniük vallási kérdésekben. A látható vallási jelképek iskolai tiltása azonban már egy teljesen új elem volt a laikus állam értelmezésében, hiszen az immáron már az állampolgártól várta el egy közszolgáltatás – kötelező – igénybe vétele során, hogy semleges legyen és ne nyilvánítsa ki vallási hovatartozását. A burka későbbi tiltása ugyan formálisan közbiztonsági érvekre hivatkozva (is) történt, de nem nehéz meglátnunk benne a tendencia újabb elemét: ismét megmondta a törvényhozó, hogy az állampolgár mit tehet és mit nem tehet, amikor megjelenik a közterületen. A burkini-vita, ha tetszik, a vallásgyakorló polgár közterületen való megjelenésének újabb korlátozása a közérdekre és a politikai közösség egységére hivatkozva, a laikusság elvárásának újabb kiterjesztése. Az önkormányzatok ezúttal meghatározták, hogy a polgár kifejezheti-e vallásos meggyőződését, miközben strandol.

A burkini-vita nemcsak az iszlámról, hanem a francia laikus kontextusról, és az országban megfigyelhető vallási feszültségekről is szól tehát. Nem véletlen, hogy az amerikai zsidó magazin, a Forward képmutatással vádolt meg egyes francia rabbikat a burkini-tiltás támogatása miatt, mondván, a zsidó nők éppúgy eltakarják a fejüket, mint a muszlim nők, hol hát a különbség? Az amerikai laikus állam szempontjából persze a burkini-tiltás szimpla iszlamofóbia – mint láttuk azonban, a francia kontextus ennél kicsit bonyolultabb, no meg komoly előzményekre nyúlik vissza.

Hogy a burkini tiltása jó vagy rossz, azt nem az elemzőnek kell megmondania, mert a fentiekből látszik: ez értékválasztás kérdése. Az elemzői kérdés inkább az, hogy nem játszik-e ezzel – vagyis az értékrendjéhez való kőkemény ragaszkodással, a laikus ethosz folyamatos kiterjesztésével – a radikálisan laikus Franciaország éppen a fundamentalisták, az iszlamisták kezére? Mint tudjuk, az ISIS – és általában a fundamentalisták – stratégiája az, hogy a muszlimokat áldozatnak állítják be, szembefordítják a többségi társadalommal, kihasználják az elnyomás jeleit, s kialakítják a támadás → reakció → viktimizáció → támadás ördögi körét. Márpedig a burkini tiltását első látásra és a polgár szempontjából nehéz mással magyarázni, mint azzal, hogy az iszlámot mint életmódot felfogó vallásosságot, a vallásukat így megélő muszlim állampolgárokat a Francia Köztársaság nem tartja kompatibilisnek a saját laikus értékrendjével. Mi lehetne jobb táptalaja a radikális uszításnak, mint ez az érzet? A kérdés (ha más nem is) mindenképpen megfontolandó. Egyébként Anouar Kbibech, a muszlim szervezeteket tömörítő CFCM elnöke maga is arra hivatkozva üdvözölte az Államtanács döntését, hogy a polémia a terroristák kezébe ad érveket.

Bár az Államtanács a vonatkozó rendeletek egy részét megsemmisítette, nem gondolom, hogy a történetnek vége. Manuel Valls úgymond „beleállt a vitába”, ha kellett, a politikai iszlamizmus megjelenésének tételezte a burkinit, ha kellett, a New York Times cikkeivel vitatkozott, ha kellett, saját minisztereivel polemizált, Nicolas Sarkozy pedig már egyenesen alkotmányt módosítana, hogy a tiltásnak legyen alkotmányos-jogi alapja. A volt elnök közben azt is javasolja, hogy a látható vallási jelképeket ne csak az állami szférában, hanem a vállalatoknál is tiltsák be, ami újabb lépés lenne a laikus elvárások kiterjesztésében.

A tétek egyértelműen emelkednek, hiszen előválasztási és elnökválasztási kampány következik. Nem lennék meglepve, ha írásos törvényjavaslatok és alkotmánymódosítási javaslatok is hamarosan előkerülnének a fiókból. Azon sem, ha ezek egy részét el is fogadnák.

Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő, politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). Egyetemi tanulmányai alatt eltöltött egy évet a párizsi Sciences Po-n, az Eötvös Collegium tagja volt, illetve nemzetközi kapcsolatokat hallgatott a Mathias Corvinus Collegiumban. 2019-ben szerzett doktori fokozatot (PhD) az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. A Milton Friedman Egyetem adjunktusa, a www.franciapolitika.com szerkesztője.