Manuel Valls francia miniszterelnök: erőből gyengeség?

2016. augusztus 15.

Soós Eszter Petronella írása 

 

 

Sarkozy 2.0.: belügyminiszterként ez volt az egyik legsúlyosabb kritika, amelyet Manuel Valls-szal szemben megfogalmaztak. Hogy tudniillik ugyanazt a keménykezű, rendpárti médiapolitikát folytatja, amelyet Nicolas Sarkozy belügyminiszterként folytatott a kétezres évek elején. Volt is ebben igazság, különösen akkor, amikor Valls az illegális roma telepek felszámolásáért igen erőteljesen lépett fel, a saját pártja támadásait is magára húzva. Most ott tartunk, hogy a keménykezű miniszterelnök azt mondja, a franciáknak együtt kell élniük a terrorral.

 

Nem véletlen, hogy a Tett és Védelem oldalain megjelenő cikkeimben oly gyakran említem Manuel Valls miniszterelnököt, mint az antiszemitizmus és a radikális iszlamizmus nagy ellenségét, illetve különösen a köztársasági rend keménykezű hívét. Valls ugyanis teljes egészében a Francia Köztársaság integrációs modelljének a gyermeke, ha tetszik, sikeres produktuma. A jelenlegi francia miniszterelnök első generációs bevándorló, aki 1962-ben született a spanyolországi Barcelonában, s a francia állampolgárságot csak húsz esztendősen kapta meg (saját bevallása szerint azután lett ez számára fontos, hogy egyszer, kamaszként a tartózkodási engedélyét csak egy hosszú kikérdezés után kapta meg).

 

Első generációs bevándorlóként – ahogy az lenni szokott – Valls jól illeszkedik új hazájába és nagyon hálás a köztársasági rendszernek az integrációért. Nem csoda, hisz a honosítása óta eltelt harminc esztendőben felért a meritokrácia, az érdem alapú előrejutás eszméjét hirdető francia állam egyik legmagasabb posztjára (ebben a sikerben egyébként nincs egyedül, ugyancsak első generációs bevándorló a jelenlegi párizsi főpolgármester, Anne Hidalgo; a 18 éves korában a francia állampolgárságot is megszerző, marokkói származású oktatási miniszter, Najat Vallaud-Belkacem; vagy éppen a norvég-francia kettős állampolgár Eva Joly, aki 2012-ben a zöldek elnökjelöltje volt).

 

Keménykezűsége (vagy legalábbis keménykezű imázsa) ellenére Manuel Valls minden bizonnyal jól érti a kisebbségi pozíciót, nemcsak katalán háttere, hanem – 2010-ben elvett – zsidó felesége révén is. Utóbbi miatt kénytelen volt elszenvedni a támadást, ráadásul egy baloldali volt minisztertől, egyben az Alkotmánybíróság volt elnökétől, miszerint a miniszterelnök „zsidó befolyás alatt” áll. Ezután talán meglepő, hogy hasonló politikai vitában soha senki nem vetette Valls szemére, hogy valaha szabadkőműves volt. Azzal viszont támadták, amikor 2009-ben, egy polgármesteri sétája alkalmával Evry-ben gyakorlatilag arra panaszkodott a sajtósának, hogy kevés a városban a fehér. Ekkor a balról támadott Valls magyarázkodni kényszerült és azt mondta, megjegyzése arról szólt, hogy a gettósodás ellen akar fellépni, hiszen a gettók gyakran nemcsak szegények, de etnikailag is szegregáltak.

 

Persze azt sem szabad elhallgatni, hogy Manuel Valls amúgy sem volt soha kiugróan népszerű a francia baloldal baloldalán, merthogy nézeteit tekintve a szociáldemokrácia rendpártibb jobbszárnyához tartozik, ahogy egykori mentora, mai miniszter-beosztottja, Ségolène Royal is. Gyakran emlegetett elnöki ambícióinak valamilyen mértékben éppen a „jobbosság” szab gátat, mert az a francia baloldal baloldala, a szocialista keményvonalasok és szavazók szemében nem éppen „kóser”. Ráadásul mostanában, 2008 óta, nem is divatos – most a Bernie Sandersek, a Jeremy Corbynok lelkesítenek, nem a Bill Clintonok és a Tony Blairek. Így Manuel Valls 2011-ben, a szocialista előválasztáson a szavazatok mindössze 6% százalékát kapta (5,6%)), de felépítette magát. (Royal, akinek 2007-es csillaga akkoriban már lefelé tartott, hasonlóan rosszul szerepelt, csak 7%-ot gyűjtött be és a kamerák előtt könnyezve búcsúzott elnöki ambícióitól.)

 

A Vallshoz is közel álló harmadik út, a Clinton-Blair-féle politika egyik legfontosabb felismerése volt, hogy a középosztály egyetértése nélkül nem lehet tartósan elfogadott baloldali politikát csinálni. Ezek a politikusok megértették és minden pillanatban hangoztatták, hogy a középosztály nem feltétlenül ellenzi a szolidaritást, de igényli a rendet, azt, hogy „megvédhesse, amit már megszerzett” (sajnos nem tudom, kitől származik a kifejezés, de jól összefoglalja, miről van szó). Ezért, hangzik az érvelés, a középosztályhoz is kell beszélni, mert a szegényebbeken csak akkor lehet segíteni, ha a középosztály jóléti sovinizmusa nem áll ennek az útjába. És, teszem hozzá, ha a munkásosztály nem retteg attól, hogy megélhetése után az identitása is veszélybe kerül. Talán nem véletlen, hogy Valls ma azt hangoztatja, hogy a 2017-es elnökválasztás nem a gazdasági témákon fog múlni, hanem kulturális és identitásbeli kérdések uralják majd a kampányt (ebben igaza lehet, hiszen a munkanélküliséget a biztonság és a terrorizmus dolga máris letaszította a franciákat izgató legfontosabb kérdések első helyéről). Amikor Evry polgármesterévé választották, Manuel Valls már alkalmazta is a fenti receptet, legalábbis ami az elméletet illeti, egészen biztosan (a városa laza gazdálkodását és politikai feudalizmusát már jóval több kritika éri). Ezt a politikát folytatta 2012-2014 között, az Ayrault-kormány belügyminisztereként is, ekkor érdemelte ki a Sarkozy 2.0.-kritikákat.

 

Csakhogy mindennek francia kontextusban van egy nagy hátulütője: az efféle mérsékelt baloldali politika gyakran népszerűtlen a baloldal baloldalán, viszont szimpatikus a jobboldalon, ami megdobja az ember népszerűségi mutatóját (Vallsról egy időben elterjedt, hogy népszerűbb a jobboldalon, mint a baloldalon, de ez nem volt igaz, csak egy nagyon rövid ideig). Hiába magas egy politikus népszerűségi mutatója, ám ez még nem jelenti azt, hogy mindenki, aki kedveli, szavazna is rá. Mert ahogy mondani szokták, aki Sarkozy-t akar a jobboldalon, annak ott az eredeti, 1.0-ás, stabilabb változat. És Valls számára ez egy nagy kihívás, ha valaha el akar jutni az Élysée-palotáig (úgy hírlik, már csak 2022-ben gondolkozik, és 2017-es elnök- és kormányváltással számol).

 

Lesz honnan újraépítkezni, és nemcsak azért, mert Hollande várható bukása után nagy az esély a Valls-szal nem igazán jó viszont ápoló balosok megerősödésére. Hanem azért is, mert – ahogy azt várni lehetett –, a miniszterelnökség erodálta Valls korábbi népszerűségét. A TNS-Sofres-nél a kományfői hivatalba lépésekor, 2014 áprilisában még a megkérdezettek 46%-a bízott benne, és csak 41% mondta azt, hogy nem bízik benne. 2016 júliusában viszont a bizalommal bírók már mindössze 20%-nyian voltak, a bizalmatlanok pedig 78%-on álltak. Nem tettek jót a miniszterelnök imázsának a merényletek sem. A Sarkozy 2.0.-ból, a rend és fegyelem harmadik utas keménységéből Manuel Valls pár röpke év alatt oda jutott, hogy a terrorizmussal való kényszerű együttélésről, újabb várható emberáldozatokról, további merényletekről beszél.

 

És bár minden bizonnyal igazat mond, lesznek még merényletek és halottak, egy politikustól, főleg egy Manuel Valls-tól ez nem hangzik valami eladhatónak. Ez egy olyan narratíva, amibe a jobboldal erős (és magát ismét keménynek mutató) embere, Nicolas Sarkozy simán belekapaszkodhat. A baloldal fenegyereke tehát ebben a pillanatban egy roppant népszerűtlen miniszterelnök, aki éppen a karakterét korábban építő legfontosabb dologgal, a biztonsággal áll hadilábon. És akinek éppen ezért igen komoly gondot okozhat egy másik, új, népszerű fenegyerek: Emmanuel Macron gazdasági miniszter, aki szintén 2022-ra készül. A francia baloldal azonban egy valamire biztosan nem panaszkodhat: van ambíció, van akarat és gondolkodás, ha néha több irányba tart is – és persze vannak potenciális elnökjelöltek is a tarsolyban. Ha nyer is a jobboldal 2017-ben, nem dőlhet kényelmesen hátra, már csak azért sem, mert a biztonság kérdésével, a terrorizmussal a következő elnöknek is meg kell küzdenie, s (ahogy Manuel Valls is mondja) valószínűleg minden késsel hadonászó iszlamistát ő sem fog tudni megállítani.

Szerző:
Kategóriák: Hírek