Veszprémy László Bernát: Ken Loach antiszemita múltja és a Kasztner-ügy

Antiszemitizmussal vádolják Ken Loach Arany Pálma-díjas brit rendezőt, aki korábban a brit Munkáspárt kampányvideóját is forgatta. Mi áll a vádak mögött, és mi köze mindehhez a magyar holokauszt sokat vitatott embermentőjének, Kasztner Rezsőnek?

 

Ken Loach brit rendező többedmagával vett át tiszteletbeli doktori címét Brüsszelben, azonban öröme nem lehetett teljes, ugyanis a belga miniszterelnök, Charles Michel egy brüsszeli zsinagógában megjegyzéseket tett Loach antiszemita múltjára. Ken Loach tagadja, hogy antiszemita lenne, és ellentámadásba lendült: „Michel úr ügyvéd. Valaha is, és most csak kérdezem, érdeklődött a nemzetközi jogsértések iránt, amit Izrael követett el? Kérdezett valaha is a palesztin területek illegális megszállásáról?” A szokásos érvelés – „nem vagyok antiszemita, és egyébként is, palesztinok” – nem érdemel sok szót, ám érdemes megvizsgálni, hogy milyen antiszemita múltat is emlegettek a brit rendező kapcsán.

Loach a brit szocialista értelmiség és politikum azon irányzatához tartozik – Jim Allen, Tony Greenstein, Uri Davis és Ken Livingstone mellett -, amely a progresszió általuk értelmezett ügyének fontos elemeként tekint az arabok Izraellel szembeni sérelmeinek hangsúlyozására és a cionizmus, mint „rasszista, imperialista eszme” bemutatására. Itt azonban nem állnak meg: logikájuk szerint, melynek legtömörebb összefoglalóját Greenstein adta a Weekly Worker hasábjain megjelent 2006-os cikksorozatában, a cionizmus a második világháború során végig a nácizmus szövetségese volt, és a két nacionalista mozgalom felső osztályai együtt dolgoztak a zsidó munkásosztály elpusztításán.

A vádak egy részével már foglalkoztunk. Greenstein és társai nyilván kevéssé hallottak arról a tényről, hogy a cionizmus domináns áramlata a szocialista munkás-cionizmus (Mapaj) volt ekkoriban, és hogy a nácik a cionistákat ugyanígy gyilkolták, mint bármely más zsidót. Ezen tényekből azonban kevés mutatkozott meg abban a londoni színházi darabban, melyet Loach még 1987-ben próbált meg Jim Allen forgatókönyve alapján megrendezni a Royal Court Theatre-ben. A mű heves vitákat váltott ki, ugyanis eredeti forgatókönyve a sajtóba szivárgott: Martin Gilbert és David Cesarani neves történészek történelmi torzításokkal vádolták azt. A Perdition Kasztner Rezső kolozsvári származású cionista embermentő, majd Izraelben a nyílt utcán lelőtt mártír történetét vette alapul: a mű fő gonosza „Miklós Yaron”, egy Izraelbe vándorolt magyar zsidó ügyvéd, aki rideg szívvel áldozza fel a holokauszt során magyar zsidók százezreit a nácikkal való együttműködés oltárán.

A Kasztnerrel kapcsolatos vádakról korábban írtunk. Tömören összefoglalva: Kasztner Rezső 1684 zsidót mentett meg a holokauszt elől, és nem létezik tehát olyan morális iskola vagy jogi tétel, amely szerint Kasztner tevékenysége elítélendő volna. Kasztner természetesen semmi, a fenti állításokhoz hasonló tevékenységgel nem volt vádolható, és ez is lehetett az oka annak, hogy a darabot végül a kisebb Gate Theatre-ben mutatták be, immár finomított szöveggel. (Példának okáért a darab már nem utalt „Yaron/Kasztnerre” a „náci kézben lévő cionista késként”). A szöveg ennek ellenére továbbra is a cionistákat vádolta a magyar zsidóság elveszejtésével, és az előadás brosúráját jellemzően egy londoni, Palesztin Felszabadítási Fronthoz köthető iroda adta ki.

Loach azonban 2004-ben még mindig semmi gondot nem látott az általa rendezett darabbal: „[A darab] első rendezőjeként elmondhatom, hogy alapvető története egyes budapesti cionisták nácikkal való 1944-es együttműködéséről szól. Ezt máig nem vitatják, [ez] történelmi tény.” Levelében hozzátette, hogy a darab kritikusai egyszerűen el akarják hallgattatni „a cionizmus és a palesztinok kifosztásának politikai kritikáját”. Nem teljesen világos, hogy Kasztnernek mi köze az arab földek állítólagos elvételéhez, és talán ez magában is rávilágít arra, hogy milyen aktuálpolitikai célokkal használták fel Loach és baloldali brit társai a magyar holokauszt emlékét. Ebben a fajta baloldali történelmi torzításban nem a nácik és elkövető társaik felelősségét kisebbítik, hanem egy újabb csoportot emelnek a bűnösök listájára: a cionistákat (értsd: Izraelt).

Magyarországon ennek az újfajta holokauszt-torzításnak még kevés példája akad. Lázár György szélsőbaloldali publicista egyszer a közösségi médiában vádolta a Zsidó Tanács tagjait a holokausztban való részvétellel, illetve az Átlátszó nevű portál pedzegette hamis idézetekkel, hogy a későbbi izraeli kormány tagjai felelősek lettek volna a holokausztban. Itt azonban szinte véget is ér a sor, hiszen idehaza még a „régi” holokauszt-relativizálás a divat: a magyar állam felelősségének bagatellizálása, vagy az események tagadása. Az ideális helyzet nyilvánvalóan egy mind a kettő nélküli, egészséges és józan diskurzus kellene, hogy legyen a történelmi eseményekről – egyelőre azonban úgy látszik, hogy ez várat magára külföldön és hazánkban is.

Veszprémy László Bernát: „Új antiszemitizmus van Franciaországban”

 

Lehet-e ma zsidóként járni-kelni Párizsban, és mit jelent az „új antiszemitizmus”? Chaim Nisenbaum rabbit, párizsi Chabad-küldöttet kérdeztük a témában.

 

Chaim Nisenbaum rabbi
Chabad Párizs
fotó: Chabad.org

Mint arról a tev.hu is beszámolt, francia értelmiségiek százai tiltakoztak a franciaországi antiszemitizmus aggasztó méreteivel szemben. A kelet-európai szemlélőben okkal merülhet fel a kérdés, hogy milyenek a zsidó hétköznapok Franciaországban: ki lehet menni kipában az utcára? Milyen az együttélés a bevándorlók által lakott negyedekben?

Kérdéseinkre Chaim Nisenbaum rabbi, a Chabad párizsi követe felelt. Felelevenítettük Marseille egyik zsidó vezetőjének két évvel ezelőtti felhívását, miszerint a francia zsidók ne viseljék kipájukat nyilvánosan. Nisenbaum azt felelte, hogy „véleményem szerint a zsidó vezetők, akik aggodalmukat fejezték ki, nem úgy értették, hogy nincs jövője a francia zsidó közösségnek. Arról beszéltek, hogy van egy új, növekvő probléma, amelyet kezelni kell. A közösségemből nagyon kevesen költöztek külföldre az antiszemitizmus miatt, a többség más okokból távozott. Személyesen azt tudom mondani, hogy senkit sem biztatok a zsidó közösségben az ország elhagyására”.

A vélemény, tekintve az utóbbi időszak híreit, talán optimistának hangzik. Csupán 2010 óta 7 bizonyíthatóan antiszemita gyilkosság történt az országban a megannyi atrocitás mellett, de egyes lapok 10 áldozatot emlegetnek. (A gyilkosságok motivációja kérdéses, így az idézett szám változik). Mire alapozza véleményét Nisenbaum rabbi, miszerint a zsidóság megmaradhat Franciaországban? „A helyzet nem olyan rossz, mint kívülről látszik” – mondja a rabbi. „Nagyobb problémák nélkül lehet sétálni az utcákon, főleg mivel az állam igen erősen van jelen a környékünkön”. Ráadásul „kivándorolni mindig nehéz, hiszen új kultúra, új életstílus, új mentalitás veszi körbe az embert. Sok embert ismerek, aki megpróbálta, ám gyorsan vissza is jött, anyagi veszteséget szenvedve ezzel”. A rabbi ráadásul nem szereti a negatív légkört, melyben a kivándorlásról beszélnek: „Az elköltözésnek pozitív tettnek kell lennie, nem pedig a vereség beismerésének. Ez az egyetlen út, amely sikerhez vezethet. Ha félelemből megyünk el, akkor győzelmet engedünk ellenségeinknek, és ezt nem engedhetjük meg magunknak”.

A rabbi arra a kérdésre, hogy maga szenvedett-e el inzultust ez idáig, homályosan felelt: „Eddig személyesen még egyetlen komoly antiszemita incidenst sem szenvedtem el Franciaországban, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek problémák”. Hogy mit jelent a komoly antiszemita incidens, arra válaszában nem utalt, annyit viszont hozzátette, hogy „a közösségemben megtörténik, hogy emberek panaszkodnak az utcai beszólogatás miatt, de ennél többet még nem mondtak. Meglepő módon a környékünk, ahol sok fiatal muzulmán él, jelenleg csendes”.

Válaszából is adódik a következő kérdés: köze van-e az éledő antiszemitizmusnak az iszlámhoz? A rabbi szerint „az új antiszemitizmus elsősorban a fiatal muszlim közösségből meríti erejét. Hiába van francia állampolgárságuk, és hiába születtek Franciaországban, továbbra is bevándorlónak érzik magukat. A társadalom szociális és kulturális problémákkal küszködik, és a radikális iszlám könnyű választ adott ezekre. A gond az, hogy ez a válasz alapvetően antiszemita”.

A rabbi összességében nem vitatta Edouard Philippe francia miniszterelnök idén februári helyzetanalízisét, mely szerint „új, brutális antiszemitizmus” jelent meg Franciaországban. „Új antiszemitizmus ütötte fel a fejét az országban” – mondja a rabbi. Ez egy új és komoly gond, és az új antiszemitizmus növekszik, még akkor is, ha a helyzet jelenleg csendes. Az újabb események – a párizsi holokauszt-túlélő hölgy felgyújtása – szomorú példái ennek a ténynek”.

Veszprémy László Bernát: Üdvöskéből elnyomó – Így vesztette el Izrael a színesbőrű polgárjogi mozgalom támogatását

Korábbi cikkünkben részletesen foglalkoztunk az amerikai baloldali fekete szervezetek Izrael-ellenességével és progresszív antiszemitizmusával. Friss hír, hogy a fekete és női egyenjogúság egyik fiatal ikonja, Tamika Mallory fekete-ellenességgel vádolta meg az amerikai Rágalmazásellenes Liga zsidó szervezetet. A továbbgyűrűző botrány okán is érdemes megvizsgálni, hogyan is veszítette el a nyugati színesbőrű polgárjogi mozgalmak támogatását Izrael és a zsidóság.

 

Tamika Mallory, Woman’s March
fotó: Yahoo

1968-ban, nem sokkal halála előtt Martin Luther King egy Izrael-ellenes fekete egyetemistát így szidott meg: „Mikor az emberek a cionistákat szidják, a zsidókat értik alatta. Amit mondasz, az antiszemitizmust”.[1] Izrael ekkor még népszerű baloldali ügy volt az Egyesült Államokban, és a feketék és a zsidóság közötti kapcsolat kiváló volt. A ’60-as évek polgárjogi koalíciójának megannyi neves zsidó képviselője volt: Emil Hirsch rabbi segített megalapítani az NAACP-t (Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért), melynek elnöke Joel Spingarn, a Columbia oktatója volt. Julius Rosenwald volt a déli fekete oktatás egyik fő pénzügyi támogatója, míg Abraham Joshua Heschel rabbi King oldalán menetelt 1965-ben az alabamai Selmában.[2] Mindez manapság meglepőnek hangzik, ugyanis az amerikai baloldal napjainkra szinte egyöntetűen ítéli el Izraelt annak „gyarmatosító” tevékenységéért. Az amerikai baloldal azonban egykoron még Izrael heves támogatója volt, míg a konzervatív lapokban – akár a mára keresztény-cionista National Review-ban is –bőven jelentek meg antiszemita cikkek akár az 1961-es Eichmann-per idején is.[3] A baloldali, mára anticionista húrokat pengető Nation egykori szerkesztője, Freda Kirchwey is aktívan érdeklődött a zsidóság iránt: ő azonban abban játszott kulcsszerepet, hogy a Truman-kormány elismerte a zsidó államot annak 70 évvel ezelőtti kikiáltásakor. Kirchwey fő érve a holokauszt során megtépázott, üldözött zsidó nép felemelésének progresszív szempontja volt.[4]

King fenti állítása azonban a baloldal és Izrael „mézesheteinek” végnapjaiban született. A hatnapos háború nem csak Izrael sebezhetőségére, hanem katonai hatalmára is rámutatott. Megannyi vallásos zsidó ekkor kezdett el először szimpatikusan tekinteni Izraelre, ám az „ellenoldalon” is mozgolódás támadt: Seymour Martin Lipset szocialista történész szerint a baloldal és Izrael szövetsége 1969-ra határozottan „elmúlt”, s mint hozzátette, „már nem is valószínű, hogy feltámad”.[5] Michel Feher belga író szerint a ’67-es háború okán „a zsidók elvesztették helyüket a fekete nacionalisták által elképzelt Nyugat-ellenes frontban”, „ingatag helyzetben hagyva őket, immár az elnyomók soraiban”.[6] Az 1967-es chicagói New Politics baloldali gyűlésen, melynek sztárszónoka maga King volt, ezen szakadás egyértelmű jelei mutatkoztak: King beszédét radikális fekete fiatalok szakították meg, akik kiabálva ítélték el Izrael győzelmét az „imperialista-cionista háborúban”, melyre válaszul pedig a rendezvény fő szervezője, a baloldali zsidó Martin Peretz tüntetően elhagyta a rendezvényt.[7] A fentiek még tapintatos megjegyzések voltak: Stokely Carmichael, a neves pánafrikai aktivista élő adásban közölte, hogy „megláttuk a cionizmus gonoszságait, és ki fogjuk azt irtani, az USA gettóitól a Közel-Keletig”, a Black Panther militáns fekete magazin pedig arról közölt versecskét, hogy: „Leégetjük a városaikat, és ez még nem minden / Le fogjuk vizelni a Siratófalat”.[8]

A Jom Kippur háborút követően számos fekete-afrikai ország megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, az Izraelt megtámadó Egyiptom iránti szolidaritás jegyeként. (Más országok, mint az arab észak-afrikai államok, Szaúd-Arábia vagy Kuba eleve hozzájárultak a háborúhoz néhány ezer katonával). Kevés olyan amerikai fekete baloldali közíró maradt, mint például Bayard Russel, aki továbbra is úgy érvelt – példának okáért 1974-es Az amerikai négerek és Izrael című esszéjében -, hogy Izrael sokat tett Fekete-Afrika gazdasági fejlődéséért, és hogy az amerikai baloldal által támogatott afrikai országok antidemokratikus diktatúrák. Azonban még Rustin is arról beszélt, hogy az amerikai feketék lehetnek Izrael-barátok „anélkül, hogy odafeküdnének a zsidó érdekeknek”.[9] Sorai – talán csak taktikai okokból – arra utaltak, hogy létezett egyfajta amerikai „zsidó érdek”, amely szemben állt a feketék érdekeivel. A militáns fekete mozgalmak mindenesetre nem hallgattak Rustinra, és szemben a francia zsidó baloldallal, mely az 1972-es müncheni mészárlást követően kiábrándult a PLO-ból, a Fekete Párducok és társaik nem szakították meg kapcsolataikat az arab nacionalistákkal.[10]

Az 1970-es évek során ez a változás hatással volt olyan, korábban baloldali amerikai zsidókra, mint Norman Podhoretz, Irving Kristol és Nathan Glazer. A Commentary magazin ekkor kezdte el először pedzegetni konzervatív álláspontjait, ezen szerzők pedig később a nekonzervativizmus atyjaivá váltak.[11] A korábbi sérelmeket csak tetézte, hogy 1979-ben Andrew Young amerikai ENSZ-követ, a fekete politikum feltörekvő csillaga 15 percre fogadta a palesztin ENSZ-követet. A Fehér Ház ezért lemondatta Youngot, az NAACP pedig közleményt adott ki, mely szerint „a zsidók” nem bizonyultak szolidárisnak a „fekete üggyel”.[12] A Fehér Ház természetesen nem volt azonos „a zsidókkal”, Young pedig egy hivatalnok volt, nem pedig maga a „fekete ügy”, mindez azonban nem akadályozta meg Jesse Jackson neves amerikai fekete baptista lelkészt, hogy az év végén nyíltan Jasszer Arafat oldalán fotóztassa magát, és kijelentse, hogy Amerikának dialógust kell nyitnia a PLO palesztin terrorista szervvel.[13] Jackson 1984-ben Demokrata-párti elnökjelölt volt, ám kampánya derékba tört, mikor New Yorkra „zsidajvárosként” („Hymietown”) utalt.[14] Jackson máig neves lelkész és palesztin-barát fekete vezető, akinek gyülekezetéből egy később világhírűvé vált fekete politikus is elindult: ő volt a minden korábbi amerikai elnöknél Izrael-kritikusabb álláspontokat támogató Barack Obama. Napjainkra a bevezetőben is hivatkozott cikkünk felállás a jellemző: a progresszív, színesbőrű baloldal Izraelt igaztalanul kritizálja, míg a konzervatív oldal védi meg azt Amerikában.

A színes bőrű progresszív mozgalom Izrael-ellenességének és antiszemitizmusának jelentése első látásra összezavaró lehet, főleg kelet-európai szemmel. Elvégre miért támogatnák progresszív, liberális erők a szélsőséges terrorizmust? Kathryn P. Morgan baloldali amerikai szociológus 1995-ös cikkében látványosan szemléltette azt az elnyomó-elnyomott rendszert, melyben elhelyezkedve az izraeliek elnyomóvá, a palesztin terroristák pedig áldozattá avanzsálnak.[15] Egy egyenes vonal felett szerepelnek az elnyomók, vagyis a maszkulin férfiak és a nőies nők, a fehérek, a férfiak úgy általában, az egészséges és termékeny emberek, az angol anyanyelvűek, a jó oktatásban részesültek, a szép emberek, az európaiak, a keresztények, a sikeres emberek és a közép- és felsőosztálybeliek. Alul, az elnyomottak között szerepel mindezek ellentéte.

Nem nehéz látni, hogy a palesztinok – vesztes, arab nyelvű, színes bőrű, muzulmán nép -, az „elnyomott” kategóriában található, míg az „európainak” látott izraeliek pedig az „elnyomó” kategóriában. (Dacára annak, hogy Izrael mára erősen keleti zsidó, azaz mizráchi arccal bír). A morális mérce itt teljesen megfordul: a zsidók – nem-keresztény kisebbség lévén – akár áldozatok is lehetnének, kivéve Izraelben, mert ott többségben lévő tettesek. A fegyveres terroristák általában tettesek, erősek lévén, kivéve Izraelben, mivel ott a hadsereg erősebb náluk. Ez a narratíva pedig a jelek szerint 1967 óta olyan erős, hogy felülírja a tényeket.

 

 

 

[1] Az idézetet számos írás tulajdonítja a Saturday Review 1967. augusztusi számának, melyben azonban nem szerepel. Seymour Martin Lipset kutatásai szerint egy harvardi előadáson hangzott el a mondat 1968 elején. Lásd: Seymour Martin Lipset: „The Socialism of Fools”: The Left, the Jews, and Israel (New York, NY: Anti-Defamation League, 1969), 7.
[2] Jonathan Kaufman: Broken Alliance: The Turbulent Times Between Blacks and Jews in America (New York: Touchstone, 1995), 2-3.
[3] Peter Novick: The Holocaust in American Life (Boston: Houghton Mifflin, 1999), 130.
[4] Ronald Radosh és Allis Radosh: Righteous Among the Editors: When the Left Loved Israel. World Affairs, 2008 nyara. 65-75, itt 72.
[5] Lipset: „Socialism of Fools”. I. m. 128.
[6] Michel Feher: The Schisms of ’67: On Certain Restructurings of the Amer- ican Left, from the Civil Rights Movement to the Multiculturalist Constellation. In: Blacks and Jews: Alliances and Arguments. Szerk. Paul Berman (New York: Delacorte, 1994), 268, 278.
[7] Kaufman: Broken Alliance. I. m. 209.
[8] „We’re gonna burn their towns and that aint’ all/We’re gonna piss upon the Wailing Wall”. A két idézetért lásd: Leonard Fein: The New Left and Israel. In: The New Left and Israel. Szerk. Mordecai S. Chertoff (New York: Pitman, 1971), 179.
[9] The Collected Writins of Bayard Rustin. Szerk. Devin W. Carbado és Donald Weise. (San Francisco: Cleis, 2013), 319, 321, 325.
[10] Paul Berman: A Tale of Two Utopias: The Political Journey of the Generation of 1968 (New York: W. W. Norton, 1996), 271-273.
[11] Kaufman: Broken Alliance. I. m. 214-217.
[12] Ua. 246.
[13] James Zogby: Afro-Americans Stand Up for Middle East Peace (New York: Palestine Human Rights Campaign, 1979), 13.
[14] https://www.nytimes.com/1984/02/27/us/jackson-admits-saying-hymie-and-apologizes-at-a-synagogue.html
[15] https://www.taylorfrancis.com/books/9780429965081/chapters/10.4324%2F9780429496530-11

Veszprémy László Bernát: Nehezen engedik el az amerikai progresszív mozgalmak az antiszemita Iszlám Nemzetét

 

 

Louis Farrakhan

Hetek óta tartó vitákra ad okot, hogy az amerikai nőjogi és Trump-ellenes tüntetések egyik fő mozgalmának, a Women’s Marchnak számos neves vezetője kapcsolatokat ápol a Louis Farrakhannal, az Iszlám Nemzete (Iszlám Nemzete) vezető lelkészével. Az Iszlám Nemzete egy 1930-ban alapította fekete muzulmán közösség, melynek korábbi neves vezetői és tagjai között volt Elijah Muhammad és Malcolm X. Számos antiszemitizmus-figyeléssel foglalkozó intézet, mint a Rágalmazásellenes Liga is, antiszemita szervezetként tartják számon a közösséget.

A friss botrány oka, hogy a Women’s March két neves vezetője, Tamika Mallory és Carmen Perez is kapcsolatokat ápol az Iszlám Nemzetével. Malloryról nem rég kiderült, hogy jelen volt Farrakhan egyik antiszemita beszédénél, és az is kiderült, hogy a két progresszív-feminista vezető szelfit is posztolt az internetre a muzulmán lelkésszel, melyen „minden idők legjobbjának” nevezték Farrakhant. A Women’s March ugyan elhatárolta magát az antiszemitizmustól és a rasszizmustól, Mallory azonban tisztázta, hogy továbbra is látogatni fogja az Iszlám Nemzetének rendezvényeit. A Women’s Marchnak nem ez az első antiszemita botránya, ugyanis a palesztin származású Linda Sarsour, a szervezet washingtoni tüntetéseinek egyik fő szónoka korábban is tett antiszemita vagy éppen női kritikusai ellen erőszakra buzdító megjegyzéseket.

A botrány a Demokrata pártot sem kerülte el. Korábban Barack Obama feleségéről került elő fotó, amelyen Louis Farrakhan feleségével szerepelt együtt, idén januárban pedig kiderült, hogy létezik egy 2005-ös fotó, melyen maga Obama pózol együtt Farrakhannal, ám ezt „fekete törvényhozók nyomására” eltussolták – írta a Há’árec. Újabban Keith Ellison, Amerika első muzulmán kongresszusi képviselőjének kellett magyarázkodnia, mikor kiderült, hogy 1995-ben az Iszlám Nemzetének tagja volt, és a Final Call (kb. Utolsó hívószó) újságukat is árusította. A Final Callt többször támadta a Rágalmazásellenes Liga, példának okáért 2012-ben, ugyanis a lap egyik száma „démonizálta” a zsidókat, elvitatta a zsidók jogát Izraelhez, és arra biztatta a fekete ifjúságot, hogy „szakadjanak el” Izrael életükre gyakorolt hatásától. Ellison ma a Demokrata párt helyettes vezetője, lényegében az amerikai baloldal második legfontosabb embere. Most pedig Danny K. Davis illinoisi fekete képviselő került botrányba, amiért kapcsolatokat tart fenn Farrakhannal: „A fekete közösség sokkal nagyobb és komplexebb, mint Farrakhan és a zsidók, illetve az ő véleménye a kérdésben” – mondta önmaga védelmében.

Farrakhan antiszemitizmusa természetesen egyértelmű, és ennek megállapításához nem is kell a ’90-es években tett kijelentéseiig visszanyúlnunk. „A keresztény jobboldal vakon viszonyul a gonosz Izrael államhoz” – jelentette ki 2006-ban. „Hogy lehet szent föld az, ahol meleg-felvonulások vannak… Azt a földet vérrel fogják megtisztítani!” 2010-ben az Iszlám Nemzetének vezető lelkésze egy könyvet mutatott be, melynek célja azon tétel bizonyítása volt, miszerint „a zsidók” felelősség a transzatlanti emberkereskedelemért, mely elsősorban feketéket és muzulmánokat érintett. „A zsidók saját forrásai alapján mutatjuk be népünknek a zsidók és feketék közötti kapcsolat igaz képét. Ezek a tudósok, rabbik és történészek bemutatják a zsidók valódi fekete-ellenes viselkedését, mely a transzatlanti emberkereskedelemmel kezdődött, a rabszolgatartással és a rasszista törvényekkel folytatódott . . . [így] használták ki népünket egészen a mai napig”. Farrakhan ezen beszédeinek részletei, illetve további idézetek megtalálhatóak a Southern Poverty Law Centre oldalán.

Az antiszemitizmusnak komoly történelem van az Iszlám Nemzete pályafutásában. Legnevesebb képviselőjük a később kilépő, és a szunnita hitre térő Malcolm X volt. (Nevében az X az elvett és elfeledett egykori afrikai családnévre utal). Malcolm X hitszónoki munkássága során rendszeresen uszított az amerikai zsidó közösség és Izrael ellen, illetve önéletrajzában is számos antiszemita megjegyzést tett. 1963-as beszédében arról szónokolt, hogy a zsidók vannak a fekete üzleti vállalkozások „90%-ának” birtokában, 1965-ben tartott zavaros beszéde során– melyről hangfelvétel is meghallgatható – pedig azt fejtegeti, hogy a nácik zsidók voltak. Mindez persze nem különösebben meglepő egy olyan muzulmán felekezet részéről, amelynek egyik hittétele, hogy a fekete Isten által teremtett első ember fekete volt, és a fehér embert egy Yakub nevű gonosz fekete tudós hozta létre.

Malcolm X később kilépett az Iszlám Nemzetéből, és áttért a szunnita hitre, azonban nem adta fel antiszemitizmusát. Néhány hónappal az Iszlám Nemzetéből való kilépését követően írta meg Zionist Logic (Cionista logika) című cikkét egy egyiptomi lapba, mellyel elvitatta a zsidók jogát Izrael földjéhez. Malcolm X ma gyakori hivatkozási alap az amerikai fekete közösségek progresszív szárnyában, egyfajta „anti-Martin Luther Kingként” kezelve őt. Ellentmondásos emlékezetének ápolása, illetve a Farrakhannal való kapcsolattartás mindössze azt mutatja, hogy az amerikai progresszív mozgalomnak súlyos problémákkal kell szembenéznie az amerikai baloldal megváltozó céljait és értékeit, illetve Izraellel való viszonyát tekintve.

Veszprémy László Bernát: „Antiszemita terror zajlik ellenünk” – Interjú a megtámadott holland zsidó étterem tulajdonosával

Szami Bar On étterme előtt. Fotó: szerző

Szami Bar On amszterdami étteremtulajdonos, akinek kóser éttermét a patinás Vondelpark déli oldalán többször is megtámadták bevándorlók az utóbbi időben. A Beer Seva-i IDF-veterán nem félti magát, de úgy véli, „antiszemita terror” zajlik ellene. Azt is elmondta, miért támogatja Geert Wilderst és a magyar határkerítést.

 

Egy évvel ezelőtt a hollandiai zsidóság helyzetéről szóló riportomon dolgoztam Amszterdamban, és lakásom ablakából éppen ráláttam a Ha’carmel kóser étteremre. Az étterem ajtaja felett mindig nagy izraeli zászló lóg, és riportomba bele is írtam: ugyan sok ijesztő dolgot hallottam holland zsidóktól, de amíg egymás mellett áll a kóser étterem és egy muszlim kifőzde, addig nagy baj nem lehet.

Szinte a sors fintora, hogy ez után nem sokkal érkezett a hír – mi több, videó -, hogy palesztin zászlós, arab kendőbe csavart fiatalok megtámadták a boltot.

Mint kiderült, az incidens nem az első volt, és sajnos nem is az utolsó. Két hete ismét megtámadták a boltot, ezúttal az ablakát törve be.

Mindez szinte egyszerre érkezett azzal a hírrel, hogy a hollandiai antiszemitizmus az Izrael Dokumentációs és Információs Központ (CIDI) felmérése szerint 40%-kal megnőtt, és 2007 óta nem látott magasságokat ér el. Múlt nyáron több zsidókat érő támadás is történt Amszterdamban – késelés és fizikai abúzus -, melyeknek oka az áldozatok szerint antiszemita jellegű volt.

A Ha’carmel étterem tulajdonosát, Szami Bar Ont kora reggel értem el, árubeszállítás közben. Az interjú előtt még gyorsan kitűzte az izraeli zászlót az épület fölé: mint mondja, kétszer akkorát, mint a legutóbbi, amit a palesztin-párti tüntető eltulajdonított és megrongált. Felteszem a kérdést, hogy tévedtem-e, mikor azt írtam a nyáron, hogy a zsidók a városban összességében biztonságban járhatnak.

„Nem tévedtél, de nem is volt igazad. Ha itt, Dél-Amszterdamban sétálok kipában, semmi bajom nem esik. De ha olyan helyre megyek, ahol sok a muszlim, könnyen nagy bajba kerülhetek”. Kérdésemre, miszerint a muszlim hátterű bevándorlókhoz volt-e köze az incidenseknek, Szami egyértelmű választ ad: „Csak a muszlimokhoz. Sosem hollandokhoz. Sosem hallanál semmi rosszat a hollandoktól. Esetleg szidhatják Izraelt, az ország politikáját – de sosem a zsidókat”.

Megkérdezem, hogy a városban tervez-e maradni. Válasza ismét igenlő. „Ha eljön a nap, amikor én nem maradhatok itt, akkor a hollandok sem maradhatnak majd itt. Most nagyobb izraeli zászlót raktam ki, és felraktam két biztonsági kamerát. Az éttermemet háromszor támadták meg az utóbbi időben. Betörték az ablakokat, aztán összekenték festékkel, és két hete ismét betörték az ablakomat. Ha itt lettem volna, amikor történik, ma biztosan börtönben lennék. Rárontottam volna a támadóra. Meg is mondtam a rendőrségnek: a támadót védjék meg, ne engem!”

Az éttermet a támadást követően a Szabadságpárt bevándorlás-ellenes politikusa, Geert Wilders is meglátogatta. Kérdésemre, miszerint kampányfogás volt-e ez, Szami nemmel felel: „Wilders törődik a zsidókkal. Mindig is sokat foglalkozott velünk. Wildersből sosem lesz itt elnök, de amíg nemet parancsol a szélsőséges iszlámnak, addig nekem megfelel”. Szami kijelenti, hogy a – cikkem írásakor még – közelgő holland önkormányzati választásokon is Wilderst készül támogatni, és elítélte a baloldal és az antiszemita muszlim pártok – mint a Nida – választási együttműködését Rotterdamban. Ehhez hozzáteszi, hogy „vannak jó muszlimok is. Voltak, akik idejöttek, és elnézést kértek a támadások után. A probléma, amikor a politikát és a vallást keverik”.

Szami az antiszemitizmus növekedését is a baloldali politikára fogja. Mint mondja, „a kormány baloldali, és ezért nem akarja kimondani az incidensekről, hogy azok a muszlim terrorizmus esetei. Antiszemita terror zajlik ellenünk, és úgy kezelik, mintha csak a tulajdonunkat rongálnák”. Szami ilyen esetként tekintett a nyári incidensre is, mikor egy szakállas muzulmán izraeli turistákba hajtott az amszterdami főpályaudvar előtt. (A támadásban senki sem halt meg). Szami szerint egyértelműen merénylet-kísérlet történt.

A muzulmán bevándorlást összességében ellenzi. „Két módon lehet elpusztítani egy fát: vagy kivágod, vagy elrágják a férget. Egész Európában az utóbbi történik”. Felvetésemre, hogy Magyarországon talán mégsem ilyen a helyzet, Szami a magyar határkerítést kezdi dicsérni. „Magyarországon biztonságos. Ott azt mondják, hogy ’nem kérünk a muszlimokból’”. Kérdésemre, hogy teszik-e neki Orbán Viktor menekültpolitikája, így felel: „Nem, hogy tetszik: imádom! Orbán falat épített, mint Izrael is. Régen mindenki támadta Izraelt, hogy falakat épít, de ma már mások is falakat emelnek. Remek!” A menekülteknek Szami szerint a gazdag arab országokba kellene menniük.

Rövid beszélgetésünk zárásakor megkérem, hogy lefotózhassam étterme előtt. Őszintén reménykedem benne, hogy legközelebbi látogatásom során nem a legújabb atrocitások történetét fogom meghallgatni Szamitól, és hogy egy nyugodtabb időszakban étkezni térek majd be hozzá.