Bodnar Dániel, a TEV elnöke a megszállás emlékműről

A Magyarország német megszállására emlékeztető emlékmű állításáról szóló 2013. december 31-i kormánydöntéssel sikerült immár sokadjára a történelmi emlékezet darázsfészkébe tenyerelni. Könnyen belátható: ha azt mondjuk, és emlékműbe kövülve hirdetjük, a „németek megszállták” az országot, akkor egyben azt is sugalljuk, hogy ami a megszállás után történt (lásd deportálások: 1944. május 15. – július 6.) az nem a mindenkori magyar kormány és a magyar társadalom felelőssége, hanem a megszálló hatalomé, mely csak eszközként használt fel egy magatehetetlen apparátust.

Ha az új magyar Alaptörvény nem fogalmazna egyértelműen, akár ezen értelmezés helyett lehetne más értelmezést is adni az emlékműállítás gesztusának. Úgy is interpretálhatnánk: a magyar kormány mindössze fejet hajt az áldozatok előtt és elhatárolódik a március 19-e után történt borzalmaktól egy ilyen emlékművel (lásd Miniszterelnökség közleménye 2014. január 2.). Csakhogy 2011. április 18-án, a magyar választópolgárok által megválasztott Parlament egy olyan alaptörvényt fogadott el, amelynek bevezető hitvallásában a miheztartás végett deklarálásra kerül, hogy Magyarország „1944 március 19-én elvesztette önrendelkezését”. Ennél egyértelműbben fogalmazni – ráadásul hazánk legfontosabb jogi dokumentumában – nem lehet.

Az emlékmű kapcsán sokan azon polemizálnak, hogy helyes elnevezés-e a „megszállás emlékmű”? A németek megszállták az országot? Vannak, akik szerint nem, mások szerint igen – és többé-kevésbé magam is ezzel az állásponttal tudok könnyebben azonosulni. Mély meggyőződésem szerint azonban a kérdés tétjét csorbító óriási hiba az emlékmű, az említett alaptörvényi felvezetés, akár az utóbbi időben egyre több helyen, egyre több alkalommal felmerülő felelősség-maszatolás kérdését, egy történelmi esemény definíciója fölötti parttalan vita irányába terelni. Ha ezt tesszük a lényeget kerüljük meg. Egyetlen mérvadó történész, magára adó történelem ismerő, közgondolkodó, szalonképes politikai döntéshozó sem állítja, állíthatja, hogy a teljes magyar politikai elit, és tulajdonképpen a magyar társadalom többsége, a korabeli magyar értelmiség és véleményformálók ne lettek volna felelősek azért a tömeggyilkosságért, amelyet a magyar közigazgatás aktív, tevőleges, sokszor közönséges anyagi érdekektől vezérelve vitt véghez. Senki nem állíthatja, mert aki ezt teszi az automatikusan kiírja magát az Európai kultúrából. Mint ahogy azzal kapcsolatban sem lehet vakot, süketet, korlátozott szellemi képességűt mímelni hogy a ’44-es deportálások, nem mint égből a villámcsapás sújtották a magyar társadalmat. Egy olyan folyamat tragikus beteljesülése ez, amelyre – ahogy azt Ungváry Krisztián könyvében (Horthy korszak mérlege) nagyon helyesen összefoglalja – két évtizeden keresztül készült Magyarország. Az első 1920-as zsidó törvénytől 1944-ig. Nem szabad úgy tenni tehát mintha egy történész-szakmai kérdésről, vitáról lenne szó. A tények dokumentáltak. Itt másról van szó. Egy olyan maszatolási törekvésről, amelynek jelentős hagyományai vannak a Kárpát-medncében.

A nemzet felelősségének opálossá tételét már a kommunista államhatalom megkezdte. A fiatal diktatúra nagyon hamar felismerte, hogy érdeke a tények elhallgatása és megmásítása, egy olyan narratíva megalkotása, ami jobb esetben nem beszél a múltról (hiszen a világforradalom beteljesülésével úgy is meghaladásra kerül a történelem terhe), vagy ha beszél akkor a felelősséget egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül a fasiszta németekre terheli. Ezt kellett tennie, mert tabula rasát akart teremteni. Együtt akarta látni a pártban a pitiáner kisnyilas gyilkosokat a kiszolgáltatott volt áldozataikkal, túlélőkkel. Így volt ez jó a hatalomnak, mindekit kiszolgáltatott helyzetbe hozni, nem beszélni az igazság nyelvén, mert ha az igazság előkerül, akkor ez az újabb diktatúra , morális legitimációját, egyenesen fenntarthatóságát veszélyeztette volna.

Így látta jónak Rákosi, és ezt folytatta, saját legitimációs deficitjét elkendőzendő Kádár is. Megvoltak a maguk szempontjaik.

 

De mik a jelenlegi kultúrharc szempontjai? A jobboldali parlamenti többség és a körötte megképződött szellemi holdudvar egy jelentős részének nem titkolt szándéka, hogy új kánont alkosson. Új történelmi, új történelemszemléleti, új kulturális kánont. Ezen ambíciót pedig az a meggyőződés hajtja, hogy az 1945 előtti jobboldali, konzervatív kulturális/történelmi kánonnak az új kánonalkotó kommunista rezsim annak idején nem kritikáját adta, hanem azt annullálta, kisemmizte, szemétdombra vetette. Ennek a történelmi sérelemnek, kisemmizettség-érzetnek a következménye a mindent beszűrni kívánó kultúrharcos lendület, amely most azt sugallja, hogy az 1944/1945 után kialakított kánon illegitim, a nemzet fogalmával ellentétes.

A jelenlegi kormánytöbbség holdudvarának kultúra és történelemszemlélete, illetve az ehhez tapadó, azt fűtő sok esetben forradalmi elszántság abból a szorongásból táplálkozik, néha akár jogosan is, hogy a nemzet ügye, legkésőbb a kommün óta de talán már 1918-óta a baloldal és a sokszor azzal azonosított zsidóság számára nem fontos, elvetendő. Az ország területi, gazdasági és szellemi autonómiájának problémája nem probléma, hanem meghaladott, avíttas, reakciós maszlag.

Számos kézzelfogható jele sorolható ennek a szorongásból táplálkozó, kapkodó, sokszor irracionális erőfeszítésnek. A ’44 utáni események felelősségének elmaszatolása, egyik velejáró eleme ennek a – velejéig káros – törekvésnek.

 

Mindez azonban, és ez talán írásom leglényegesebb mondanivalója, nem zsidó – magyar, antiszemita-magyar – anti-antiszemita magyar diskurzus. Horthy és a Horthy rendszer felelősségének kérdése, a tanulságok levonása érdekében tett őszinte szembenézés kérdése nem szabad, hogy egy zsidó-magyar szembenállás elbeszélésének mocsarába süllyedjen (amelyben jelenleg legalább melkasig tapicskolunk).

Eltelt hetven év. Egyre kevesebb a túlélő. Nincsenek már érdemben számonkérhető bűnösök, néhány rozzant, kontinenciazavarokkal küzdő nácit leszámítva. A szembenézés tehát nem jogi vagy jóvátételi szempontból fontos. Egyedül azért elengedhetetlen, mert ha az össznemzeti tudat nem jut el egy olyan közmegegyezéshez, amelynek birtokában, közel egy évszázzaddal ezelőtti nemzeti tragédiákat képes kiengedni a politika fogságából, nem jut el abba a szellemi elysiumba, ahol az együttélés és a jövő iránti közös felelősség érdekében szembe tud nézni, megküzdi és tanulságokat levonva elemezi a múltat, akkor nem csak saját nemzeti öntudatát és történeti emlékezetét dörgöli sárba, hanem saját jövőjét is végérvényesen a megküzdetlen traumák és bűntudatok csapdájába zárja.

Nekem, magyar zsidónak, holokauszt túlélők harmadik generációjának, egy kétszáz éve magyar zsidó család sarjának, egy olyan fiatalembernek, akinek szocializációjának nagyobbik része a rendszerváltozás utáni időszakra esett egyszerre röhejes, íjesztő, kilátástalan, eltávolító, megindító és szomorú ennek a rövidlátó morális koncepciótlanságnak a tapasztalása. Ugyankkor mint zsidó közösségi vezető meggyőződésem, hogy ezen az úton nem szabad mégegyszer végigmenni. Tettük ezt már annyiszor. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy, az egész magyar nemzet önképét érintő kérdés egy a zsidó és nem–zsidó társadalom hadonászásává legyen silányítva, egy zsidó nem-zsidó problémává legyen egyszerűsítve.

Az a stratégia, amely a Horthy korszak felelősségét szépészetileg korrigálja, alak-formálja vagy egyenesen meghamisítja nem a mi, magyar zsidók lelki békéje miatt elfogadhatatlan, hanem azért, mert egy egészséges, önkritikus de egyben előre (is) tekintő nemzeti öntudat megteremtését ássa nagyon hosszú időre alá.

Bodnár Dániel

(EMIH) – TEV Kuratórium elnöke

A szerző cikke megjelent a Népszabadság 2014. január 17-ei számábanThe Government Decision of 31 December 2013 to raise a monument as a reminder of the German occupation of Hungary stirs up, not for the first time, the hornet’s nest of historical remembrance. Admissibly: if we state, and proclaim in stone monuments, that the country was “occupied by the Germans”, we at the same time also suggest that everything that happened after the occupation (see the deportations: 15 March–6 July 1944) is the responsibility of neither the Hungarian state past and present, nor society, but that of the occupying powers, which simply utilized the disempowered apparatus.

If the new Hungarian Fundamental Law would not have an unequivocal formulation in this regard, the justification for this gesture of raising the monument might even be substituted by another. The other interpretation could be: the Hungarian government merely honors the victims with such a monument, but also distances itself from the horrors that occurred after 19 March (see the 2 January 2014 statement of the Prime Minister’s Office). Yet the parliament elected by the Hungarian electorate ratified a Fundamental Law on 18 April 2011, which, just for the record, declares in its preamble, a profession of faith, that Hungary lost its self-determination “on the nineteenth day of March 1944”. It is just impossible to put it more plainly—and in the country’s most important legal document, no less.

A number of people have taken to polemics on whether the name, “occupation monument” is well chosen? Did the Germans occupy the country? Some believe they did not, and others that they did—and I myself can identify better with this second opinion more-or-less. It is however my deep conviction that it is a great mistake, and much to the detriment of what is at stake in this question, to steer the issues of the monument, the earlier mentioned preamble, or even the lately so often, and so widely broached matter of obfuscation on responsibilities, towards a rambling debate on the definition of a historical event. By doing this, we skirt the main point. Not a single authoritative historian, or upstanding person knowledgeable about history, public thinker, or respectable political decision maker would claim, or can claim that the whole Hungarian political elite, and effectively the majority of Hungarian society, the contemporary Hungarian intelligentsia and opinion leaders were not responsible for the mass murder the Hungarian public administration energetically and actively perpetrated, guided often merely by base material interests. No one can state such a thing, for they would automatically eject themselves from European culture. And similarly it would be impossible to play blind, deaf or mentally handicapped when it comes to the deportations of ’44 not having been calamities that befell Hungarian society out of the blue. This is the tragic culmination of a process, which—as Krisztián Ungváry so aptly summed up in his book (A Horthy korszak mérlege [The Horthy period in the balance])—Hungary spent two decades preparing for. From the first anti-Jewish law of 1920 to 1944. It is not therefore allowed to pretend that this is a question, a debate reserved for historians and experts. The facts are documented. Something quite different is at issue here. An effort to blur responsibility of the sort that has a vast tradition here in the Carpathian Basin.

The totalitarian communist state already began to make the nation’s responsibility opalescent. The fledgling dictatorship was quick to realize that its interests lay in the suppression and alteration of the facts, the creation of a narrative that does not—in the best case scenario—speak about the past (since the encumbrance of the past had anyway been outdated by the coming of world revolution), or if it must, places the blame entirely and unquestionably on the Fascist Germans. It had to do this, because a tabula rasa was its aim. The party was expected to give room to the petty, common murderers of the Arrow-Cross Party together with their vulnerable, past victims, the survivors. This suited the regime, to put everyone in vulnerable positions, to not speak along the lines of truth, because if the truth would have emerged, it may have endangered the moral legitimacy, the very sustainability of the new dictatorship.

This is how Rákosi thought it best, and this was what Kádár continued to do so as to veil his own legitimacy deficit. They had considerations of their own.

 

But what are the considerations behind the present culture war? It is the openly declared intention of the right-wing parliamentary majority and a large segment of the intellectual circle that has come to form around it to establish a new canon. A new historical, historiographical, and cultural canon. And this ambition is driven by a conviction that communist regime in creating its new cannon at the time did not approach the pre-1945, right-wing conservative cultural/historical canon critically, but annulled, dispossessed, and discarded it. The militant impetus to infiltrate all fronts is a consequence of this historical grievance, the sense of dispossession, which now suggests that the canon shaped after 1944/1945 is illegitimate, and contradictory to the concept of the nation.

The cultural and historical view of the intellectual circles grouped around the current government majority, and the often revolutionary resolve that is attached to it and stokes it, is fed by an—at times perhaps even justified—anxiety that the cause of the nation has not been important, but a negligible matter for the political left, and Jewry (often identified with it) since the commune certainly, but perhaps even 1918. As the left would have it, according to this view, the problem of the country’s territorial, economic and intellectual autonomy is not a problem, but outmoded, obsolete, reactionary gibberish.

Many palpable signs of this slap-dash, often irrational exertion feeding off this anxiety can be enumerated. The obfuscation of responsibility for the events that followed ’44 is one of the concomitant elements of this—inherently malignant—ambition.

 

All of this, however, and this is perhaps the most important message of this writing, is not a Jewish-Hungarian, or anti-Semitic Hungarian–anti-anti-Semitic Hungarian discourse. The issue of the responsibility of the Horthy regime and Horthy himself, the issue of honest self-examination in order to draw the necessary lessons cannot be allowed to sink into the quagmire of the history of Jewish-Hungarian antagonism (in which we are guttered already at least up to the neck, if not the eyeballs).

Seventy years have passed. Living survivors are fewer and fewer. The criminals who could really be called to account are no longer around, apart from a few decrepit old Nazis struggling with incontinency. Therefore, self-reflection is not important for legal or compensatory reasons. The sole reason it is indispensable is that if the supranational consciousness does not reach a consensus in the possession of which it is able to liberate the by now nearly century-old national tragedies captured by politics, if this consciousness does not reach that intellectual Elysian plane where for the sake of coexistence and a sense of shared responsibility towards the future it can face up, wrestle with and draw lessons from the past analytically, it not only soils its own national consciousness and historical memory, but also relegates its own future to the snare of trauma and guilt never confronted.

For me, a Hungarian Jew, third-generation descendent of Holocaust survivors, the offspring of a Jewish family that has been Hungarian for now two-hundred years, and a young man most of whose socialization occurred in the period following the change of regimes, to experience this shortsighted moral mindlessness is at once ridiculous, frightening, hopeless, remote, impassioning and sad. Meanwhile, as a Jewish community leader I am convinced that we must not go down this road once more. It has been taken all too often. We cannot allow a question that bears upon the self-image of the Hungarian nation as a whole to be denigrated to the mad gesticulations of Jewish and non-Jewish society, or simplified to a problem of Jew or non-Jew.

A strategy that cosmetically corrects, reshapes or simply falsifies the responsibility of the Horthy period is unacceptable not because it robs us of our peace of mind, unsettles us Hungarian Jews, but because it lastingly undermines the possibility of bringing a healthy, self-critical, but at the same time (also) forward looking national self-awareness into existence.

Daniel Bodnar (member of the governing body at Unified Hungarian Israelite Community) – Chairman of the Board of Trustees

The author’s article was originally published in Népszabadság on 17th January, 2014.