A Thalys-támadás mint illusztráció

2015. augusztus 24.

Thalys

Thalys

Soós Eszter Petronella írása (további cikkeit itt találja)

Az augusztus 21-i Thalys-támadás mindent illusztrál az Európát fenyegető biztonsági kihívásokkal kapcsolatban. A legfontosabb, hogy az Amszterdam-Párizs vonaton támadó merénylő ismert volt a hatóságok előtt: tudták, hogy veszélyes, követték, mégsem ismerték fel időben, mire készül. S amikor az elkövető elkezdte terve megvalósítását az egyik legismertebb nemzetközi vasútvonalon, a nem igazán zsebméretű kalasnyikovval és egyéb fegyverekkel felszerelkezve, akkor sem tűnt fel senkinek.

A 26 éves marokkói gyanúsított, Ayoub El Kahzani több titkosszolgálat látókörében is mozgott: a – tartózkodási engedélyét kibocsátó – spanyol hatóságoknak tűnt fel először, ezután a francia, a belga és a német szolgálatok is foglalkoztak vele. Franciaországban a keresett személyek listáján az S-es jegyzékben szerepelt, amire a legnagyobb veszélyt jelentő, állambiztonságot fenyegető személyek kerülnek, bár gyakran csak figyelmeztető funkciója van .

Tudva, hogy a hatóságok egyre többször „készleteznek”, azaz „nem célzottan” is gyűjtenek adatokat, s ezek szerint időnként meg is találják a legveszélyesebb figurákat, azt hihetnénk, hogy a merényletek megelőzése könnyebb lett, mint korábban, hiszen – a privát szféra megsértése, a békés, törvénytisztelő polgárok magánélethez való jogának erodálódása által, de – több adat áll rendelkezésre a nyomozásokhoz.

Csakhogy: az adatokat meg kell szűrni, s végül mégiscsak emberi mérlegelés dönti el, hogy ki az igazán veszélyes, s ki lesz az, akit mondjuk 24 órán keresztül megfigyelnek. Márpedig egy ilyen megfigyelés három műszakban mozgat egy kisebb hadsereget, vagyis elképesztően erőforrásigényes, s nem utolsósorban rettentően drága. Elképzelhetjük, hogy mennyiben kerülne teljes időben megfigyelni és követni mondjuk azt az 1500-1800 embert, akik a Franciaország-Szíria vonalon megfordultak, és potenciális dzsihádistáknak tekinthetők. Minden szakember azt mondja, hogy erre egészen egyszerűen nincsen elég pénz, nincsen elég ember – s ebben akkor is igazuk lehet, ha a szolgálatok képviselői nyilván érdekeltek időnkénti kudarcaik okát a forrásokat (nem) biztosító politikai döntéshozókra tolni. Márpedig e kudarcok egyre gyakoribbak: Charlie óta több olyan európai támadásról és merényletről tudunk, amelyet valamilyen szinten megfigyelt személy követett el.

Abban persze biztosak lehetünk (máris látszódnak jelei), hogy a csomagellenőrzés és a határellenőrzés problémáját a következő napokban sokan, sok szemszögből boncolgatják majd meggyőződésük és politikai érdekeik mentén. Amikor azonban egy ilyen megfigyelt személy szabadon mozog Európában, álláspontom szerint két alapvető kérdést kell megtárgyalni, és egyik sem a határellenőrzés ügye. Először is: egy ilyen veszélyesnek titulált, terroristagyanús személy milyen jogcímen léphet be a schengeni rendszerbe? Másodszor: milyen jogi feltételrendszer, milyen bizonyíték és milyen eljárás kell ahhoz, hogy egy potenciálisan fundamentalista, terrorista idegen állampolgárt kiutasítsanak Európából, a schengeni övezetből (és ez mely tagállam felelőssége), és mely államokba utasíthatók ki a nem uniós polgárok a jelenleg hatályos nemzetközi szerződések értelmében? Máshogy fogalmazva: van-e arra nézve jogi feltételrendszer, hogy a veszélyesnek gondolt, nem európai állampolgárok mozgása kontrollálható legyen az Unióban? Elég-e ehhez a szolgálatok adatcseréje? (Emlékszünk még a 2001. szeptember 11. előtti adatmegosztási fiaskóra. Abból mit tanulhatnánk?) Egy fokkal bonyolultabb kérdés a szabad mozgás jogával rendelkező európai polgárok ügye, de a Thalys-támadás esetében először az ennél alapvetőbb kérdéseket kell feltenni.

Az is kérdéses, hogy hosszú távon hogy reagál a helyzetre az európai társadalom, mennyire rendezkedik be félelemre, rettegésre? Lesz-e pszichózis? Egyes politikai döntéshozók azt sugallják, hogy a kisebb méretű támadások szinte kikerülhetetlenek, és a legjobb szándékok és a legprofesszionálisabb felderítői munka mellett is történnek majd ilyenek. Ha ez így van, akkor az európaiak félelme is nőni fog: könnyen lehetséges, hogy a magánjellegű, de a köz számára nyitott tereken előbb-utóbb megindulhat a biztonsági intézkedések erőteljesebb privatizálása (több biztonsági őr, táskák átvizsgálása, esetleg egyéb biztonsági átvilágítások). A tapasztalat nem lenne egyedi: Izrael polgárai hosszú évek óta így élnek. Egyelőre azonban a támadásoktól félő európai polgárok csak abban bízhatnak, hogy esetleg szolgálaton kívüli amerikai katonák vannak a közelükben: de vajon minden esetben győzhetnek-e fegyvertelen katonák egy kalasnyikovval szemben?

A(z állítólag) radikális iszlamista csoportokkal, illetve az Iszlám Állammal is kapcsolatba hozott Ayoub El Kahzani azt állítja, hogy a fegyvereket találta és „mindössze” rabolni készült a vonaton. A történet tehát folytatódik, minden bizonnyal sok tanulsággal.

Szerző:
Kategóriák: Hírek
Címkék: