A politika felfalja az emlékezőket
Bőhm András – Bodnár Dániel
A Tett és Védelem Alapítvány egy a közelmúltban publikált kutatása arról a lehangoló tényről tájékoztat, hogy a holokauszttagadó és relativizáló kijelentéseket elfogadók aránya megduplázódott a társadalomban az elmúlt 8 évben. 2013 decemberében a magyar lakosság 19%-a fogad el olyan kijelentéseket, melyek a holokauszt megtörténtét tagadják, vagy annak drámáját nagymértékben kisebbíteni igyekeznek. Erről az aggasztó jelenségről össztársadalmi diskurzust kellene folynia. A közbeszédet azonban nem ez a fontos probléma dominálja. Helyette az emlékezetpolitikák, történelemszemléletek, történelemszakmai kérdések és az ezekből következő bojkottok és ultimátumok, alkudozások és moratóriumok korát éljük.
A 2014-es év első napjaiban tett kormányzati bejelentés a német megszállási emlékműről a zsidó közösség nagy részét sokkolta, egy részét paralizálta, egy másik részét fanatizálta, egy megint másik részét meg abban a végtelenül kínos helyzetben hagyta, hogy nem értette a tétjét ennek a kormányzati gesztusnak. Utóbbiak értették azonban, legalábbis érteni vélték, hogy a 2011-es alaptörvény preambuluma és az abban megjelenített szemlélte az, ami eleve kijelölte a közös emlékezés határait. Ebből tudniillik egyértelművé válhat: a nemzeti önértelmezési doktrínát kellene végre a közös beszélgetés tárgyává tenni.
Meg kell értenie mindnyájunknak, hogy a sokszor joggal cinikusnak tartott kormányzat vélhetőleg komolyan gondolja az alaptörvénye preambulumát, mely felmentést adna az úgymond „szuverenitását vesztett” nemzet számára a hazai végső megoldás előkészítése és pedáns végrehatásának felelőssége alól. A bárgyú, rossz ízlésre valló emlékmű vagy az ostoba kurzustörténészi megnyilatkozás nem mond ellent az alaptörvény által kijelölt koncepciónak. Az alaptörvény preambuluma arra hivatott, hogy kijelölje a nemzeti identitás pilléreit és kereteit, meghatározza a közösség összetartozásának narratíváját. Nincs „össztársadalmibb” diskurzus, mint éppen ez a kérdés.
Abszurd, hogy kizárólag a zsidóság sérelmét olvassuk bele egy olyan szimbólumrendszerbe, amely legkevesebb további százezrek pusztulásával kapcsolatos felelősséget hárít (cigányok, szerbek, horvátok, doni mártírok, ukrán és orosz civilek és mások) a német megszállásra. Akkor is, ha egyértelmű, hogy a ’38-tól ’44-ig terjedő időszak vesztesége, ha számosságában nem is, de értelmetlenségében és a bornírt, számító, kapzsi, elvakult, irracionális, a szereptévesztő hatalomnak való kiszolgáltatottság tekintetében összemérhető a német megszállás utáni eseményekkel.
Hogyan válhatott ebből par excelence „zsidó ügy”?
A zsidó közösség jelen ügyben való képviseletére vállalkozott szervezet sok mindent nem gondolt végig, nem mérte fel kompetenciáit. Számos beszédhelyzetben ügyetlen, ötlettelen volt. Mindezt azonban jó szándékkal és feltehetőleg őszinte tenni akarástól vezérelve tette, felismerve valamit, amit a zsidó tanítás szerint a cselekvés megkerülhetetlen parancsának nevezhetnénk. A zsidó közösségi vezetők forradalmi hevületét, össztársadalmi ügyekben való – valljuk meg, legitimáció nélküli – belekontárkodását használta ki a kormányzati cinizmus. A kormányzat minden nehézség nélkül tudott a már kétségtelenül kialakult politikai befolyásoltságra hivatkozni a moratórium „kihirdetésekor”. Tudniillik a kormányzat mind hivatalosan, mind félhivatalosan, mind a teljesen informális kapcsolattartás szintjén teljes moratóriumot hirdetett a zsidó közösség minden szereplője irányában.
És itt érkezünk el a politikai motiváltság problémájához, mely talán a leginkább megküzdésre érdemes eleme a történetünknek. A folyamatban a jelenlegi kormány csak nevető harmadik. Pontosan felmérte, megértette, elemezte, hogy a baloldali ellenzék a zsidó kártyával ugyanazzal a felelőtlenséggel fog bármi – megtalálva ehhez a zsidó közösségi partnert – , amivel működik a zsidó kérdés vonatkozásában immár 24 éve. A baloldali ellenzék nem habozott a kialakult helyzetből kinyerni a remélt politikai hasznot, melyhez a kormányzati érzéketlenség csak asszisztált. Az ellenzéki összefogás kevés eleganciát, nagyvonalúságot mutatott fel ebben a folyamatban. Kibicként, minden felelősségtől mentes voyeurként dörzsölt tenyeret, amikor a naivan jó szándékú, saját forradalmi küldetését ténylegesen elhívő és komolyan vevő zsidó közösségi vezetőket támogatásáról biztosította egy a kormányzat és a zsidó közösség vonatkozásában (pozitív) kilátások nélküli patthelyzet kialakításában.
Az ellenzéki összefogás bizonyosan sok szempontból hitelesen nyújtotta a fennálló demokratikus keretrendszer kritikáját. Addig a radikalizmusig azonban csak a zsidó közösség nyílt vagy legharsányabb szószólóik útján közvetített támogatásakor tudott hitelesen argumentációt felmutatni, amely a rendszer kereteinek áttöréséig, a kormánnyal való együttműködés visszautasításáig, a kormányzati (tehát állami költségvetési) források visszautasításáig, azaz a demokratikus konszenzus felrúgásáig megy el. Ő maga azonban elfogadta a választások kapcsán az összes juttatást, amely állami forrásból lehívható. Sokan szólítottak a választástól való ellenzéki távolmaradásra, azaz valódi bojkottra. Ehelyett „zsidó bojkott” bontakozott ki, amely a nemzeti identitás legfontosabb dilemmáit nagy hirtelen zsidó kérdésként azonosította. Ennek felelet meg a miniszterelnök reakciója is: fontos persze ez a disputa, mondta, de igazán ráérünk majd alkalmasabb időpontban foglalkozni vele, csak türelem.
Fogalmazzunk még nyersebben és egyszerűbben: a keretrendszert miért a zsidóknak, a zsidó közösségnek kell felrúgnia? A felelős politikai cselekvés, a demokrácia minőségének féltése, a demokráciadeficit erkölcsi korrekciójának etikai parancsa azt diktálja: rúgják fel a játékszabályokat az ellenzéki pártok, ha jónak látják, és ne egy kiszolgáltatott közösség befolyásolható vezetői. A kormányzat erkölcsi delegitimálása lehet akár egy érvényes politikai aktus is, de ehhez a zsidó közösséget és annak legbizonytalanabb csoportját felhasználni távolról sem a „kategorikus imperatívusz” szellemében fogant késztetés. Ezzel ugyanis egyetlen eredményt lehetett elérni: izolált, kilátástalan magányba sikerült az elmúlt 145 év történelme során sokadszorra terelni a zsidó közösséget.
Egy általános szemléleti, az alapértékeinket érintő morális kérdésben kellett volna a közmegegyezésnek megszületnie. Ez végérvényesen elmaradt. Ennek a közmegegyezésnek a létrejötte önmagában lehetetlenné tette volna a zsidó közösség, a kormány asszisztenciájával létrejött ennyire izolált és talán visszafordíthatatlanul magányos állapotát.
A konfliktus első, rosszul megfogalmazott konfrontatív mondataiba kódolt kudarc ma már tény. A megfogalmazott három ügy (Sorsok Háza, német megszállási emlékmű, Veritas Intézet) megoldása egyelőre hallgatólagos kormányzati elutasításba ütközik. A zsidó és nem zsidó, zsidó-magyar, magyar-zsidó és magyar-etc. párbeszéd ügye kiúttalanabb zsákutcába jutott, mint valaha. Az emlékezés ügye bohóctréfává silányult. Az antiszemitizmus kérdése, mely a feljebb emlegetett szereptévesztés hatókörében válhatott csak h9tközségi üggyé már megint, legyünk elnézőek, nem került megoldásra. Mindezeket az ügyeket könnyedén bagatellizálhatjuk. Azt a kérdést azonban, mely a teljes, jó szándékú demokratikus többség ügye, jelesül egy neonáci párt megerősödése megakadályozásának ügye, nehéz lenne megkerülni. Ha politikába ártja magát egy hitközség, akkor csak és kizárólag ideáig terjedhettek volna kompetenciái: a zsidó közösséget közvetlenül veszélyeztető, a törvények kereteit túllépő vagy azok határain imbolygó, politikailag is megjelenített antiszemita erő ellen fellépni, hangsúlyozottan nem közvetlen politikai eszközökkel.
Mik lettek a közvetlen következmények? A fontos össztársadalmi problémát sikerült zsidók ügyévé lefokozni, a biztos hatás kedvéért a civil szervezetek támogatása okán a pénzek felhánytorgatásával azt is demoralizálni. A zsidóellenség jól érzékelhetően fokozódott (mondván, „a zsidóknak semmi nem elég”). A holokausztmegemlékezéseket sikerült a bojkottal ellehetetleníteni, hiszen ne tévedjünk, a megemlékezések sora nem a zsidóságnak fontos, annak emlékei a zsidóság körében nem törölhetőek. Egyetlen értelme az emlékévnek a közös emlékezés, a bojkott ezért felelőtlen, önsorsrontó lépés.
Ebben a felelősségben nyilván nem kizárólag a zsidó közösségnek kell vállalásokat tennie, de hogy akaratán kívül asszisztált valamihez, az talán nem megkérdőjelezhető! Ezzel a bukással minden aktív résztvevőnek el kell majd tudnia számolni!
Forrás: Népszabadság
