2018 egyik francia kérdése, avagy ki lesz a fő antiszemita?

 

2017 nyara óta a Lázadó Franciaország nevű radikális baloldali alakulat a francia ellenzék vezető erejeként, Emmanuel Macron francia elnök első számú ellenfeleként igyekszik pozicionálni magát. Ebben a politikai törekvésében Izrael és az antiszemitizmus ügye is kiemelt szerepet foglal el.

 

Pierre-André Taguieff eszmetörténész a 2000-es évek elején hosszú esszékötetben (La novelle judéophobie, Mille et une nuits, 2002) fejtette ki, hogy álláspontja szerint a baloldal egy része megadja magát az „új judeofóbiának”, mely antirasszista és antiglobalista indíttatásból elítéli az izraeli nacionalizmust és „imperializmust”, kizárólagos áldozatnak tekinti a palesztinokat, s ezáltal a radikális iszlamizmus érvrendszere malmára is hajtja a vizet. Hogy a radikális- és szélsőbaloldalon éppúgy megjelennek az antiszemita érvek, mint a radikális jobboldalon, azt egyébként mérhető franciaországi kutatások is bizonyítják. A 2017 végi francia viták mintha adalékként szolgálnának mindehhez.

 

Jean-Luc Mélenchon
fotó: Abidjan.net

Az „Izrael-kérdés”, illetve az antiszemitizmus problémája ugyanis végighúzódott az őszi politikai csatározásokon. Emlékezetes, hogy egyes sajtóhírek szerint Jean-Luc Mélenchon, a Lázadó Franciaország nevű radikális baloldali párt vezetője lenácizta és leszemetezte Manuel Valls volt szocialista miniszterelnököt, amiből aztán napokig, hetekig tartó purparlé lett – Valls cserébe pedig anticionizmussal és a radikális iszlám kiszolgálásával vádolta viszont a radikális baloldaliakat.

 

Aztán novemberben hét francia radikális baloldali és szélsőbaloldali képviselőt és tisztviselőt, köztük a Francia Kommunista Párt főtitkárát kitiltották Izraelből, hivatalosan az Izrael állam bojkottját propagáló BDS-mozgalom támogatása miatt (állítólag egyes képviselők viszont egyszerűen Facebook-posztokkal húzták ki a gyufát az izraeli kormánynál). A francia delegáció egyébként a palesztin foglyok – köztük a leghíresebb,  Marouane Barghouti – fogva tartásának a körülményeit is vizsgálta volna a helyszínen.

 

Decemberben sem maradt „ügy” nélkül a francia zsidóság és az Izrael-vita: ekkor Jean-Luc Mélenchon intézett erőteljes szóbeli támadást a Crif, a Franciaországi Zsidó Intézmények Reprezentatív Tanácsa ellen, agresszív kommunotarista (közösségelvű) attitűddel, valamint a kritikusok „antiszemitázásával” vádolva a szervezetet, miután utóbbi kinyilvánította azon óhaját, hogy az Egyesült Államok után Franciaország is Jeruzsálemet ismerje el Izrael fővárosának.

 

Érdekesség, hogy a Mélenchon-féle Lázadó Franciaország egyik képviselőjét, Danièle Obono-t kritikusai ugyancsak nevezik kommunotaristának (ebből is látszik, mennyire heves ez a politikai vita pro és kontra). Obono-t Mélenchon egy nyelvbotlásos interjúban „antirasszista és antiszemita aktivistának” nevezte, majd kijavította magát, mondván Obono az antiszemitizmus ellen lép fel. De Mélenchon sem menekült a támadások elől megosztó nyilatkozatai és megnyilvánulásai okán: még a kommunista LHumanité hasábjain is élénk vita alakult ki arról, hogy Mélenchon antiszemita-e vagy sem, miután félreérthető, utóbb pontosított utalásokat tett egy riporter közösségi kapcsolódásaira (az nem meglepő, hogy a Times of Israel egy-egy cikke antiszemitának tartja Mélenchon pártját, de hogy a LHumanité is vitát kezd erről, arra azért felkapja az ember a fejét).

 

2018 egyik nagy kérdése tehát az, hogy folytatódik-e az a tendencia, amely a radikális baloldali politizálás fókuszába emeli az izraeli és a palesztin ügyet, illetve folytatódnak-e azok a politikai (és ebben a pillanatban hangsúlyozottan nem tudományos) viták, amelyek a baloldalon igyekeznek az antiszemitizmus új francia melegágyát azonosítani. Azok után, hogy évtizedekig a radikális, de az elmúlt években a zsidóság felé is barátságos üzeneteket küldő Nemzeti Front volt az antiszemiták és az anticionisták szellemi otthona, ez egy érdekes, és jelentős fordulat lenne a francia közéletben

Soós Eszter Petronella politológus (ELTE ÁJK, 2009), francia nyelv és irodalom szakos bölcsész (ELTE, BTK, 2008). 2014-ben szerzett abszolutóriumot az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Politikatudományi Doktori Iskolájában. Kutatói és oktatói munkái mellett politikai tanácsadóként dolgozik.

A szerző további írásai itt olvashatók